14. fejezet - Az oroszlán barlang

Sziasztok! Itt az új fejezet! Bocs a késésért! Nem volt netünk, de most végre van!! Jó olvasást!


A konyhában ültek mind a ketten és várták az élmény dús beszámolót. Amint beléptem az ajtón, felkapták a fejüket. Tudtam, hogy mi jön most.
- Tehát? – Roni meg se várta, hogy lepakoljak.
- Megvárod, hogy beérjek?
- Nem. Nem akarok már várni. Nem hívtunk fel, ahogy megbeszéltük. Szóvel mi jók voltunk, most te jössz! – és elővette legnagyobb mosolyát.
- Na jó! Legyen! – nem is próbáltam meg harcolni, tudtam hiába. Mint mindig. Ellene nem győzhetek ilyen téren. – A Hide Parknál találkoztunk. Majd egészen egy színházig sétáltunk, fura neve volt. Royal Court Theatre, ha jól emlékszem, de nem biztos.
- Elvitt színházba? Ez most komoly? – Roni nem nagyon rajongott a színházért és ennek hangot is szokott adni.
- Most miről beszélsz? Donáttal mi is voltunk már színházban.
Egészen megfeledkeztek a mi kis beszélgetésünkről annyira belemerültek a szócsatába. Kivülről nagyon vicces volt. Nem bírtam tovább és felnevettem, erre már ők is reagáltak.
- Most mit nevetsz? – Förmedtek rám.
- Oké, nehogy nekem essetek! Folytassátok csak, tessék! Egészen jó a ma esti műsor!
- Műsorral jut eszembe! Hol is tartottunk? –tért vissza Eszti.
- Tehát elvitt színházba. És utána? – Roni még mindig nem lépett túl a színház témán.
- Nem mentünk színházba. Mármint nem előadásra mentünk.
- Hanem? – soha nem bírt várni. Roni már csak ilyen. Mindig, mindent és rögtön tudni akart.
- Ha nem szólnál bele már rég elmondta volna! – Eszter nem mindig tűrte jól.
- Szóval! Elmentünk a színházhoz és felmentünk a tetőre. És megvolt terítve egy asztal. Gyertyák, lámpák körben, zene meg minden…
- Ez most komoly? Így én is szívesen járnék színházba! – Roni hozta a formáját! Semmi érdeklődés a színházak iránt, de a múzeum! A múzeum olyan neki mint egy második otthon. Ott igazán önmaga szokott lenni.
- Nagyon is! Beszélgettünk egészen addig míg anyuék fel nem hívtak!
- Oh, de ciki! De ez a te hibád!
- Igen tudom, Roni. De… Amit még nem mondtam, a telefonhívás előtt megpróbált megcsókolni!
- De? –Roninak most se esett le elsőre.
- De megszólalt a telefon.
- Ja, Tényleg.
- Aztán mikor leraktam, megint próbálkozott.
- Mi az, hogy próbálkozott?
- Roni, így soha nem tudjuk meg a lényeget! Egy kicsit nyugodj le!
- Próbálkozott, mert az ő telefonja szólalt meg.
- A hülye modern technika! – Roni továbbra sem bírt csendben maradni.
- Inkább otthagytam beszélgetni és megnéztem a bevilágított várost! Majd utánam jött és ott a fényárban megcsókolt!
- Ez annyira… - Esztert teljesen el lehetett varázsolni egy kis romantikával.
- Csöpögős! – Roninak ez már sok volt. – A vacsi még oké! De ilyen számító alakot, hogy majd a kivilágított város elbűvöl… Pfujj…
- Roni, azért mondod ezt, mert féltékeny vagy! Réka nem tehet róla, hogy a srác tud romantikus is lenni, te pedig mindig a negatív oldal vagy! – Eszternek majdnem belevörösödött a feje.
- Én nem vagyok féltékeny! És igenis tudok romantikus lenni. Kérdezd csak meg Gerit!
- Rendben. Hozom a telefont! – Eszti már indult is volna!
- Na jó, inkább elmesélem én! Geri szeret túlzásokba esni!
- Mikor kezded?
- Réka, ugye nem akarod azt csinálni, mint Roni szokta?
- Nem. Bár feltett szándékom volt először. Roni, mesélsz nekünk akkor?
- Persze. Ha már muszáj. – látszott rajta, hogy élvezi azért a helyzetet. – A banketton, mikor kimentünk, nem akart velem beszélni. Makacs volt! De nem tehetett semmit, mikor lekaptam. – már nyitottam a számat… - Ne szólj inkább semmit! Fura volt az egész, de jó értelemben. És én elkezdtem neki azt a dalt énekelni, amit még az első évben megbeszéltünk, hogy a közös dalunk lesz. Emlékeztek?
- Igen. Még a szecskatáborban megbeszéltük. Várj, Várj, Hogy is kezdődik?
- „Sötét szobádban fura árnyék…” – és nem volt megállás. Torkunk szakadtából énekeltük az éjszaka közepén a varázsjel című számot a Bonbontól. Rengeteg emlék kötött össze minket, és mégis ez a dal tartotta össze az egészet. Mint egy gyöngysor. A dal volt az összekötő fonal.
- Na jó, legyen! Te is tudsz minimális romantikát csempészni bizonyos percekbe. Elismerem. – Eszter szólalt meg először, de látszott, hogy nem gondolja komolyan. Ennél jobban le kellett volna nyűgöznie.
- Na jó, legyen. A második randit én szerveztem meg. Felmentünk a Benedek-hegyre naplementét nézni. Ehhez mit szólsz?
- Ez már kicsit jobb, de…
- Ne hogy újra elkezdjétek! Beszéljünk inkább másról! Mi van az otthoniakkal?
- Donát jól van. Csak hiányzom neki.
- Csöpög! – Roni soha nem adja fel.
- Most mi bajod van? Gerinek nem hiányzol? – Eszter megint felkapta vizet.
- De. – akkorát sóhajtott, hogy még a szomszédok is meghallották.
- Elég lesz végre. Eszter, te menthetetlenül romantikus vagy, tudjuk. És azt is, hogy Roni soha nem vallaná be, mennyire hiányzik neki egy bizonyos valaki. Az egészet pedig a nyafogásával kompenzálja. De így szeretjük egymást, nem?
- De, igazad van! Ne haragudj, Roni! Hülye voltam! – nem tudom mi ütött beléjük, de nem győztek bocsánatot kérni és egymás vállán sírni. Mindenki megőrül körülöttem?
- Zsepit? – vicces volt és fárasztó is egyszerre. Tipikus cicababák voltak abban az 5 percben, mikor levették az addig jól őrzött álarcot.
- És mikor találkoztok legközelebb? – Roni a lényegre tapintott.
- Nem hiszem, hogy lesz legközelebb.
- Miért? – förmedtek rám szinte egyszerre.
- Nincs értelme. Akár mennyire is tetszik, másfél hónap múlva felülök egy Budapestre tartó gépre és meg sem állok hazáig. Ő pedig itt marad a kivilágított városával együtt.
- Te tiszta hülye vagy! – Roni ismét nem bírta magában tartani véleményét.
- Szerinted mit kellene csinálnom?
- Szerintem? Hát… Nem tudom, nekem pasim van.
- Ezzel aztán segítesz neki! – nézett rosszallóan Ronira Eszti.
- Mindegy! Feküdjünk le! Holnap dolgozunk mindannyian.
- Nem hiszed, hogy most elmenekülsz, ugye? – Roni még nem zárta le a témát.
- De pont úgy gondoltam! – és elindultam a szobám felé.
- Állj csak meg! Attól még, hogy egy távkapcsolatod nem működött egy barommal, Adammal is megpróbálhatnád! – annyira meglepett a hangvétele, hogy reagálni se tudtam. Roni soha nem mondta, hogy nem kedvelné Attilát.
- Roni, ezt hagyd rá! Majd meglátja mi a legjobb neki.
- Persze. Hagyjuk csak megint rá. Ha rám hallgat, már rég lehetne pasija, aki pont úgy várja otthon, mint minket a fiúk.
- Adj egy percet, hogy átgondoljam! Te kéthetente próbáltál összehozni egy-egy osztálytársunkkal, az sem zavart, hogy pasim van! És most legyek hálás és hallgassak rád?
- Hát, ha így nézzük, akkor igen. – már rég nem volt olyan magabiztos, mint az előbb. Lehet, hogy ebben segített, hogy már én is kiabáltam. Ritkán tettem ezt, ahogy az is ritkán fordult elő, hogy kiboruljak, de érdekes módon, ha ez megtörtént velem, Roni biztos, hogy a közelben volt. Ehhez is nagyon jó érzéke volt.
- Oké! Akkor halasszuk ezt a témát holnapra. Most megyek megfürdöm és lefekszem!
Nem tudom meddig voltak fenn, egy darabig hallottam csak hangokat a nappali felől. Át kell gondolnom még ezt a dolgot Adammel. Megnyugtat, ha a közelemben van, annak ellenére is, hogy még csak két napja ismerem, de nem szabad felelőtlenül belemennem egy amúgy is halálra ítélt kapcsolatba. A távolság minden szépet megölne köztünk. De hülyeség ezen gondolkozni, hiszen nem tudom, hogy mit érez egyáltalán vagy mit gondol rólam. Ez a baj velem, könnyen lángolok, és gyakran ésszerűtlenül cselekszem. Most nem tehetem ezt! Csak másfél hónap az egész. Nem érdemes belekezdeni egy kapcsolatba. És tessék, megint előre szaladtam az időben, holott még csak egy randin vagyunk túl és semmi garancia nincs arra, hogy lesz legközelebb.
Reggel a telefon csörgése ébresztett. Anita volt az.
- Szia! Te már fenn vagy? – meglepett a korai hívás.
- Igen! Képzeld! Nagy újság van! – majd egy hosszú hallgatás.
- Mondod vagy mi lesz? Kíváncsivá tettél.
- Marci megkérte a kezem!
- Ó te jó ég! – és együtt sikítottunk a telefonba. – Így aztán nagyon jó napom lesz! Mióta is várod ezt?
- Mióta az eszemet tudom. De nem akarunk még egy darabig összeházasodni, hisz csak 18 vagyok, de ma van az évfordulónk és úgy gondolta, hogy lépjünk egy szinttel feljebb.
- Várj, az nem az összeköltözés lenne?
- Hát… Gyakorlatilag együtt lakunk már egy másfél éve, mert egyik héten nálunk vagyunk utána meg náluk. Nem töltöttünk egy hétnél többet külön az elmúlt időszakban.
- Nagyon örülök nektek! Este majd felhívlak és mesélek mi a helyzet felénk!
- Oké. Ha nem hívsz, megharagszom.
- Nem felejtem el! Szia! – most már teljesen felébredtem. Nem is tudom őket elképzelni külön, ezért is örülök neki, hogy Márton rászánta magát. Az pedig, hogy még várnak az esküvővel, szerintem, egy igazán jó döntés.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Felöltöztem és elindultam a boltba. Az ajtóban egy virágcsokor fogadott. Benne egy kiskártyával:
„Köszönöm a szép estét! Remélem nem az utolsó volt! Adam”
Ennél nehezebbé nem is tehette volna az egészet. Nem látom túl sok értelmét a folytatásnak, a távolság az egészet megölheti. Lehet, hogy még nem is gondolta végig. Lehet, hogy ennek ellenére is szeretné, ha lenne valami. Nem tudom, hogyan tovább, de egy biztos, Anita előbb megy férjhez, mint én. És mégsem vagyok szomorú.