Itt az újabb fejezet. Nem tudom, mikor lesz következő, de igyekszem! Köszönöm a kominkat: Gitkának, Dórinak és Steven Bluntnak! Nagyon jól estek! Jó olvasást!
Pusz
*
"Tovább öleltem. Hagytam, hogy beszéljen, hallgattam, emlékeztem és sírtam, hogy újra nevethessen. Fekete fallá nőtt a múlt, amely közénk állt és amelytől nem láttuk egymást."
*
Már csak egy hét volt az esküvőig. Még nem tudtam biztosan, hogyan és mikor jutok haza, de tervezés alatt állt. Főleg miután beszéltem Anitával.
- Szia! Azt hittem már elvesztél! Nem illene felhívnod az unokahúgodat néhanapján?
- Szia. Tudom, hogy hívhattalak volna, de írtam mailt, meg Roni mondta, hogy sokat vagytok együtt, és gondoltam úgy is megbeszéltek mindent…
- Attól még nem kellene beszélnünk?
- Jól van, na… Szóval, hogy álltok az esküvővel? – gonosz vagyok, de inkább tereltem el a figyelmét, mint azt hallgassam, miket felejtettem még el.
- Nagyon jól. Meg vannak a helyszínek, a kaják, a vőlegény és a tanúja, a vendéglista, a ruha… - tette hozzá csalódottan.
- Mi ez a szomorú hangnem?
- Gömbölyödik a pocim és már kétszer át kellett alakítatni és nincs itt velem a tanúm se, meg a kedvenc unokanővérem…
- Ne csináld! Biztosan fantasztikusan áll majd. Én pedig nagyon sietek haza hozzád.
- Marci is ezt mondta. Pedig nem engedtem megnézni neki. Annyira izgatott vagyok, mert… - és csak mondta és mondta. Néha mondtam valamit, hogy tudja, figyelek rá. Nem azért, mintha nem tettem volna, csak annyira sok volt az új info, hogy nehéz volt egyszerre feldolgozni. Aztán jött a kérdés, amire még magam se tudtam biztosan a választ.
- Adamet hozod?
- Ez egy jó kérdés. Nem tudom, még nem igazán beszéltünk erről.
- Kertész Réka! Jövő hétvégén lesz az esküvőm! És nem tudod, hogy Adamet hozod-e?
- Kicsit összejöttek a dolgok mindkettőnknek és nem volt még időnk erről beszélni.
- Végülis. Döntsd el pénteken, hogy szombaton itt lesztek-e!
- Kertész Anita! Ott leszek és kész. Ha egyedül akkor egyedül. De ott leszek melletted! Ne veszekedj velem!
- Mikor jössz?
- Szerdán megyek.
- Csütörtökön ruhapróba.
- Jó.
- Jó. Szerdán találkozunk. Szia.
- Szia.
30 percig semmi gond, aztán fél perc alatt sikerült összevesznem vele. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Visszahívtam.
- Szia. Anita nincs most itt.
- Szia Marci. Megmondanád neki, hogy sajnálom. Nem kellett volna kiakadnom. De ő se volt igazságos. És ha még mindig úgy gondolja, akkor szerdán megyek és együtt leszünk ott, ahogy mindig is tervezte.
- Persze, hogy még mindig úgy gondolja, csak kicsit zizi mostanában. Az esküvő meg a hormonok. És ezt nem én mondtam, hanem ő.
- Te se vagy jobb, csak annyi különbséggel, hogy te minden külső tényező nélkül vagy ilyen.
- Oké, igazad van. Na most megyek, mert valamit megint nem jól csináltam. Majd szerdán. Szia.
- Siess, mielőtt kapnál! Szia.
Nem akartam én haragban lenni ezzel a kis fúriával, de néha olyan … Mint én. Pont ezért szoktunk hajba kapni. Túlságosan is hasonlítunk. Anya erre szokta mondani, hogy a Kertész vér kiütközik rajtunk. Lehet igaza van.
Végül a tettek mezejére léptem. Átmentem Adamhez és neki szegeztem a kérdést. Na jó, persze nem rögtön, kellett egy kis romantika, egy kis ízelítő a mindennapokból és aztán jöhetett kérdés.
- Hazajössz velem az esküvőre?
- Tessék? – hirtelen jött neki mind a kérdés, mint a témaváltásom.
- Anitával beszéltem és kérdezte, hogy jössz-e haza velem. De nem tudtam mit mondani neki.
- Hát… Én se tudom, mit mondjak. Mármint tudom, hogy meghívtak meg minden, de akkor is… Ez még korai lenne.
- Oké. Én megyek szerdán. Most elmegyek. Beszélnem kell még a többiekkel. – azt az egy dolgot nem értem, hogy mi a francnak ment bele akkor, mikor a többiek kinn voltak. Tény, hogy nagyon kiakadtam.
- Most haragszol, igaz?
- Nem.
- De igen, látom rajtad. Figyelj, én tudom, hogy szeretnéd, ha ott lennék és én is…
- Akkor miért nem jössz velem?
- Mert ez nem a legmegfelelőbb hely és idő arra, hogy megismerjem a családodat. Ennek a napnak Anitáról és Marciról kell szólnia, nem az unokatestvér új pasijáról. – lehet, hogy van némi igazság abban, amit mond, de akkor is rosszul esett, hogy nem tart velem.
- Jó. Én ezt értem. De ők is szeretnék, ha ott lennél.
- Tudom. És majd kiengesztelem őket. De ez most tényleg nem az, mikor nekem be kell lépnem a képbe.
- Oké. Igazad van. Csak ez most így akkor is rossz nekem.
- Ne haragudj. Téged is kiengesztelhetlek. Akár most is.
- Még van egy kis dolgom, de este otthon leszek. Ha érted, mire célzok.
- Még jó hogy… 8 körül átmegyek, jó?
- Igen. Akkor majd este! Szia
- Szia.
*
Hamar elrepült ez a pár nap. Ma megyek haza, de még mindig bánt, hogy Adam nem jön. Megértem , hogy miért ódzkodik az egésztől, de akkor is. Anitával már szent a béke és Adammel is megbeszélték a dolgot. A reptéren hosszas búcsúzkodás után végül Adam is elengedett. Bár szerintem nem kellett volna kétszer mondania és maradok. A repülőút egész jó volt, de a nő, aki mellettem ült… Egy rémálom. Mindenbe belekötött, semmi sem volt jó, ahogy eredetileg volt. Nem is értem, hogy juthatott fel a gépre. Szerencsére nem akarta a fél életét elmesélni. Ettől legalább megmenekültem. Nem volt túl sok csomagom, több okból is. Csak egy hetet maradok. Nem vittem el minden ruhámat Londonba. Anyumék úgy se bírják ki, hogy ne menjünk el vásárolni. Mikor leszálltunk első dolgom volt felhívni aput. Úgy volt, hogy ő jön kiértem a reptérre.
- Szia apa. Most szálltam le. Merre vagy?
- Szia Lujzim. Anyádék nem mondták, hogy nem én megyek érted?
- Nem. De akkor kit keressek? – fél perc alatt ment fel bennem az a bizonyos pumpa.
- Hát… Izé… Azt… Nem mondhatom meg.
- Most mi van? Ne csináld! Haza jutok én még ma egyáltalán?
- Persze. A sofőröd már ott van a reptéren. Meg fogod ismerni.
- Erről majd még otthon beszélünk. Szia
- Ne legyél mérges apádra. Nem az ő ötlete volt.
- Jól van, majd otthon megbeszéljük. Szia
Vártam vagy 10 percet az ismeretlen sofőrömre. Enyhén szólva is pipa voltam. Mi az, hogy nem mondhatja meg, hogy ki jön ki elém a reptérre. Hogy gondolták ezt? Itt fogok szobrozni, míg az ismeretlen engem keresgél az egész mindenség területén. Fel tudtam volna robbanni. Reméltem, hogy a többiek jönnek ki elém, mert az ő fejüket le tudom ordítani: a késésért és a titkolózás miatt. De nem így lett. Bár kiabálni vele is volt kedvem, de végül nem jutottunk el odáig.
- Szia. Ne haragudj, hogy késtem. Először parkolót kerestem, aztán a virágosnál hosszú volt a sor. Tényleg sajnálom. És jut eszembe: Köszöntöm újra Magyarországom, kedves Kertész Réka. Ma Halász Taxi Társaság szolgáltatásait veheti igénybe. Reméljük, megfelel majd igényeinek. Csomagjait, ha megengedi. – ott álltam a kezemben egy csokor tulipánnal, előttem pedig a volt pasim szedte össze a csomagjaimat. Nem tudtam haragudni rá a késésért.
- Micsoda fogadtatás jár nekem. Lehet többször kellene hazautaznom.
- Lehet. Mehetünk?
- Igen. Mi ez a Halász Taxi Társaság?
- Ja. Igen, csajszi, jól hallottad. A mai napon taxi szolgáltatásokat nyújtok neked, ingyen és bér mentve. – fura módon jól esett a „csajszi” a mai napon.
- Köszönöm. Akkor először is elvihetne valami étterem félébe, mert kilyukad a gyomrom.
- Rendben. Gyors kaja vagy kínai, esetleg török vagy görög ízek? Ma a vendégem vagy, csajszi.
- Akkor legyen egy gyros. De csak is a legjobb.
- Tudom, hogy hova megyünk.
Beültünk az autóba és elindultunk a már ismert étterem felé. Párszor voltunk itt. Együtt. Még mielőtt szakítottunk volna. Ati kikérte a gyros-tálakat, én addig kerestem egy szabad asztalt. Pár perc múlva már két megrakott tálcával közeledett felém.
- Remélem tényleg éhes vagy, csajszi, mert egyre nagyobbak az adagjaik.
- Ha nem bírok fele, majd te besegítesz.
- Pont, mint régen. – és beállt az a bizonyos kínos csend.
- Ne haragudj. Nem kellett volna. Csak…
- Semmi gond. Tényleg. Együnk. Jó étvágyat.
- Neked is. Azon gondolkoztam, anyudék miért nem akarták, hogy meg tudd, hogy én jövök ki eléd.
- Nem tudom. De kapnak még érte majd.
- Nem zavar egyébként, hogy én jöttem?
- Tehetek ellene bármit is?
- Nem. De nem muszáj beszélgetned velem és átülhetek másik asztalhoz is, vagy…
- Vicceltem. Örülök, hogy itt vagy. – és ezt tényleg így is éreztem.
- Még mindig jól csinálják!
- Az biztos. Sehol nem csinálják ilyen jól.
- De. Egy helyen.
- Hol?
- Körül írom, biztos ismered a helyet. Egy kis kertes ház, fehér fa kerítés, hátul fák alatt kerti bútorok és egy grill sütő. Az asztalt rengetegen ülik körül és meleg van. Anita beállít egy nagy tál salátával…
- Egy kicsit eltévedtél. Te most éppen az egyik nyári találkozónkat írtad le.
- Jaj, lehet, hogy már túl öreg vagyok és összekeverednek a dolgok?
- Nagyon vicces. Egyébként az tényleg finom volt. Anita azóta se tudott olyan jót csinálni.
- Nem csodálom. Az még ennél is jobb volt.
- Van egy kis… Egy kis majonéz az álladon.
- Már megint. Mindig sikerül.
- Azért minden nem változott meg körülöttünk.
- Nem. Most már jó?
- Igen.
Megettük a kajánkat és végre elindultunk haza felé. Furcsa volt az egész helyzet. Úgy beszélgettünk egész úton, mintha soha nem szakítottunk volna. Néha még arra is késztetést éreztem, hogy megfogjam a kezét. Nagyon fura volt. És az egészben az volt a legrémisztőbb, hogy Anita hívta fel valami fontosra a figyelmemet, mikor végre hazaértünk. Mindenki körbe ölelgetett, és rengetegszer elmondták, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyok, de Anita öröme tűnt a legőszintébbnek, a közvetlen családomon kívül.
- Szia. Annyira örülök, hogy itt vagy. És sajnálom, hogy Adam nem jött veled. – Adam teljesen kiment a fejemből. Nem tudom, hogy miért történt ez. De egészen mostanáig eszembe se jutott.
- Szia. Én sajnálom. Szedd elő a ruhádat, én addig gyorsan felhívom Adamet.
A ruhával el tudtam vonni a figyelmét a feledékenységemről és remélem, nem fog semmi téves következtetést levonni. Adam nem vette fel, így a rögzítőjére mondtam el érkezésem hírét. Miután leraktam, eszembe jutott, hogy órája van ma késő délutánig. „Mi a fene van velem? Nem szoktam én ilyen dolgokat elfelejteni!” számtalanszor átfutott ez a fejemen. Nem akartam semmi mást, mint túlélni minden eget rengető hülyeség nélkül az elkövetkező napokat, hetet és visszatérni új, londoni világomba…
