Szimpatikus Blogger

Sziasztok!
Ez a harmadik díj, amit az oldalam kap!

Köszönöm szépen a díjat Gitkának!
7 dolog rólam:

1. Pécsen tanulok andragógia szakon.
2. Albérletben lakom barátnőmmel, így nem kell 150 km-t utaznom, hogy találkozzunk! ;)
3. Van (biztosan) egy férfi olvasóm! Köszönöm a bizalmat Steven Blunt!
4. Nagyon érdekel a pszichológia.
5. Szeretek főzni, sütni, de mosogatni nem! :D
6. Csak egy hete van magyar címe is a történetemnek!
7. Szeretem a citromos dolgokat.

Akiknek tovább adom:

1. Benedicta
2. Amy és Kesha
3.  Timsi
4.  Nilla
5. Nilla másik blogjának is, ahová az idézeteket írja.
Köszönöm még egyszer, hogy gondoltál rám, bár remélem nem csak ilyenkor!! :D

18. fejezet - A látogatók

Sziasztok! Itt az új fejezet! Remélem ez is tetszeni fog. Jó olvasást hozzá!

Mindhárman korán felébredtünk. Pezsgett az élet a nappalinkban. Ma egy óra körül érkeznek a látogatóink. Már három hete nem láttuk őket, így most nagy az izgalom. A telefonbeszélgetések és e-mailezések nem teszik teljessé egy-egy beszélgetés hatását, kell, hogy lássuk az arcát, a reakcióját. De Roni és Eszter nem csak erre vágyott a kirándulásunk alatt…

Henry felajánlotta Lizzy szolgáltatásait, így akárhányan jönnek, egyszerre haza tudjuk őket szállítani. Mert ezt az apró részletet nem voltak hajlandóak közölni. Geri és Donát biztosan jönnek, ezt valahonnan sejtettük. De ígértek meglepetés vendégeket. Fel vagyunk készülve a legrosszabbakra.  Egy 10-15 fős társaságra is. Csak úgy a vicc kedvéért. Képesek lennének megtenni velünk.

Háromnegyed egykor már kinn voltunk a reptéren, nem lehetett bírni már a csajokkal. Fél órája vártunk már, mikor leszállt a Magyarországról érkező repülőgép. Itt volt vége a világnak. Azt sem tudtuk honnan fognak jönni, de ők már igyekeztek is a legközelebbi kapu irányába. Mintha valami hetedik érzéket kapcsoltak volna be rajtuk, mindent egyből megtaláltak. Lehet, hogy tényleg az orrunk választ párt magának? Geri és Donát egyen pólóban jöttek, egyszerű feketében I LOVE ME felirattal.

-          Bocsi, ezt nem hagyhattuk ki. – utalt Geri a mi közösen vásárolt I LOVE LONDON-os felsőnkre. Még otthon vettük a kirándulásunk előtt.

-          És hol vannak a meglepetések? És kik azok? – mire kimondtam már meg is láttam Anitát és Marcit.

-          Na, milyen a meglepetés? – érdeklődött Marci, amint a közelembe ért.

-          Nagyon jó! Ennél jobb se lehetne. – kapott fel közben Mártonom.

-          Fogadjunk? – Anita kacér mosolyt dobott felém.

-          Na, ki vele. Mi van?

-          Majd otthon. Mármint nálatok.

Közben a két gerle pár teljesen egymásba forrtak. Henry lépett mellém.

-          Oh, csak nem Adam? – Anita érdeklődött magyarul.

-          Nem. Ő itt Henry. Vele utazom, minden nap. Ők pedig az unokahúgom és a vőlegénye.

-          Sziasztok. Köszöntelek… titeket… Angliában. – mondta Henry tört magyarral. Ezt próbálgatta, mióta megtudta, hogy vendégeink jönnek.

-          Hello. Egész jól beszélsz magyarul. – Marci nyújtott kezet sofőrünknek.

-          Dehogyis. Ez az egyetlen mondat amit tudok. De egy hete próbálgatom.

-          Lassan mehetnénk is. Feltéve, ha levegőhöz jutnak egyesek.

-          Jól van, na. Te könnyen beszélsz! – Roni Gergőhöz bújt és elindult a busz felé.

Rövid városnézés, de csak míg el nem értünk a lakásig. A szomszédok furán néztek, mikor egy busz gurult be a szűk kisutcába. Henry lepakolta a táskásat és már ment is haza, hogy minél előbb bemehessen meglátogatni feleségét és kisfiát. Felmentünk a lakásba, ahol eddig még soha nem volt ennyi ember, legalábbis mióta itt lakunk. Gyorsan felvázoltuk a szobákat, majd a nappaliban ültünk össze, hogy megbeszéljük az otthon történteket. Kimentem a konyhába bevinni a falatkákat, amiket készítettünk.

-          Réka, nem kell kiköltöznöd a szobádból. Majd alszunk mi a nappaliban. – Anita jött segíteni a konyhába.

-          De igen. Reggel korán kelek, ti pedig aludhattok ameddig csak akartok.

-          Jó. Igazad van. De ez így olyan rossz. Egyszer csak beállítunk és…

-          És semmi gond. Örülök, hogy itt vagytok. Menjünk vissza. Márton lehet, hogy nem érzi teljesen jól magát.

-          Lehet. – a két párból indultunk ki, akik 3 hete várnak egymásra.

De semmi gond nem volt. Elég volt nekik az, hogy egymás közelében lehettek. Összebújva beszélgettek a kinnt történtekről, mikor mi is csatlakoztunk.

-          Tehát… Nem akarsz mesélni, Réka? – Geri és az ő védelmező magatartása.

-          Úgy is tudsz már mindent.  Minek meséljem el még egyszer.

-          Jogos. De egy-két részlet nem tiszta. – erősködött Geri.

-          Jól van, mit szeretnél tudni?

-          Miért pont ő? Annyi pasi van a világon! – durcás arcán mindenki csak mosolygott.

-          Hogy érted, hogy miért pont ő?

-          Ilyen messze van, nem is tudom leellenőrizni. – ezt már senki nem bírta nevetés nélkül. Ez a legnagyobb baja.

-          Hihetetlen vagy! Csak hogy tudd!

-          Na jó, azt hiszem ez elég is volt. – jelentette ki Eszter, de senki nem értette mire gondol. – Mármint az aggódásodból. Minden rendben van a srác körül hidd el. Már leellenőriztük!

-          Rendben. Mi van otthon? – váltott témát Roni.

-          Semmi különös. Szeptember 18-án összeházasodunk. – jelentette ki Anita, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

-          Ez most komoly? – kérdeztem meglepetten. Múltkor még várni akartak. Erre most hirtelen… Most tűnt csak fel Anita testtartása. – Te terhes vagy. – inkább szántam ezt kijelentésnek, mint kérdésnek.

Körülöttem csak döbbent arcok, kivéve kettőt. Márton és Anita, mintha egyszer csak felragyogtak volna. Jól ismertem Anitát. Nem kellett semmit mondania. Legszívesebben sírva mentem volna ki. Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlenek. 18 éves. Mit fognak kezdeni egy pici babával. Az egy dolog, hogy szeretik egymást, de… Egyetemre kellene járnia mindkettőjüknek. Anita most érettségizett velünk. Nem tudtam másra gondolni, csak arra a rengeteg dologra, amit nem szabadna feladnia. Ennél jobbkor nem is szólalhatott volna meg a telefonom. Ott ültünk csendben, megdöbbenten, legalább 5 perce. És akkor jött végre a telefon.

-          Bocsi. Felveszem. Mindjárt jövök. – és indultam is az erkély felé.

-          Szia. Mindenki megjött? – Adam hangja gyorsan visszarántott a valóságba és nyugtatólag is hatott rám.

-          Igen. Hárommal többen, mint először gondoltuk.

-          Hogyhogy?

-          Jött unokahúgom a vőlegényével.

-          De az még mindig csak ket… Terhes unokahúgod?

-          Igen. Egész gyorsan kapcsoltál.

-          Az tök jó. Ennek csak örülni lehet. Mondtad, hogy milyen régóta együtt vannak és…

-          De akkor is. Csak 18.

-          Te mondtad, hogy mennyire szeretik egymást és , hogy nem tudod elképzelni őket mással. Akkor mi a baj?

-          Nem tudom. Féltem őket. Félek.

-          Mitől félsz? Tudod, hogy megoldják. És te is ott leszel velük, hogy segíts.

-          Valószínűleg igazad van.

-          Akkor egy kicsit örömtelibb hangot!

-          Képzeld unokahúgomnak babája lesz!

-          Már is jobban hangzik. Este mi lesz?

-          Arra gondoltam először, hogy menjünk le Philhez, de ezek után…

-          Vacsora a Last Angel-ben?

-          Jól hangzik. Foglalsz asztalt??

-          Persze. 8 személyre. 6 órára jó?

-          Szerintem igen. Mikorra jössz át?

-          5 körül? Legyetek csak újra együtt, mielőtt én is bejövök a képbe.

-          Nem zavarnál.  És köszönöm.

-          Igazán nincs mit. Majd megyek.

-           Siess!!

Igaza volt mindenben. Biztos, hogy ők is megrémültek és leginkább egy támaszra van szükségük, nem egy akadékoskodó személyre. Először magamat kellett meggyőznöm, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak azután mentem vissza.

Ahogy rájuk néztem tényleg ezt éreztem. El kell fogadnom, hogy felnőtt Anita, már nem az a kislány, aki mindenhova követett és néha az idegeimre ment vele. Egy kész nő lett és nem sokára anya lesz.

-          Honnan jöttél rá ilyen könnyen? – nézett rám Eszter érdeklődő tekintettel.

-          Nem tudom. Olyan fura volt. Máshogy viselkedtek már a buszon is.

-          Pedig igyekeztünk jól titkolni a dolgot. Még nem akartuk elmondani, de Réka…

-          Előtte nehéz is rejtegetni a dolgokat. – vágott közbe Geri.

-          Most miért mondod ezt? Nekünk ment, egészen jól titkoltuk, hogy mennyire odavagyunk egymásért.  –fordult Roni szerelme felé.

-          Hát… Azért nem egészen. – vágott egy huncut grimaszt Gergő.

-          Ezt meg hogy érted? – Roni nem nagyon értette miről beszél.

-          Szerinted én mondtam el neki, hogy mi a helyzet. Nem akartam én akkor még, hogy tudja valaki. De ő rájött. És rákérdezett.

-          És akkor már nem volt visszaút. Mindent el kellett mesélni. De megkönnyebbültél mikor elmondtad, nem? – reméltem, hogy nem bánta meg.

-          Igen, határozottan. De leginkább a banketten. – és megint ott tartottunk, mint mikor leszállt a repülőgép: megint kizárták a világot.

-          És mihez kezdtek most? Hogyan tovább? – fordultam a leendő szülőkhöz.

-          Nem tudjuk még pontosan. Az biztos, hogy Marci anyukájánál fogunk lakni. Marci az egyetem mellett fog dolgozni, én meg levelezősön csinálom meg az első évet biztosan.

-          Látom mindent elterveztetek, egy valakin kívül. Mióta tudod?

-          Kb. egy hónapja. Most vagyok 13 hetes terhes. Január 21.-ére vagyok kiírva.

-          De te nem nagyon lelkesedsz a dologért, igaz Réka? – mintha belelátott volna a fejembe Mártonom, de lehet, hogy csak az arcomról olvasott jól. Nem tudtam titkolni nem tetszésemet.

-          Nem az, hogy nem lelkesedem. Csak ez egy kicsit… fura vagy nem is tudom. Még hozzá kell szoknom.

-          Igyekezz, mert ha a szülők nincsenek a legjobb formájukban, akkor jön a keresztanya. – Anita nézett rám kérdő tekintettel.

-          Na várj! Ez egy burkolt felkérés volt, hogy legyek a gyerkőc keresztanyja?

-          De csak, ha te is szeretnéd. Nem akarjuk rád erőltetni a dolgot.

-          Nem is tudom, Marci. Ez annyira… Persze, hogy leszek! Nagyon szívesen! – elpárolgott minden rossz érzésem. Hogy én keresztanyaként? Nehéz lesz megszokni akárcsak a gondolatot is, de nagyon örülök, hogy rám gondoltak.

-          Szóval ezért tartjátok az esküvőt meg szeptemberben?! – Roni térítette vissza az eseményeket kiindulópontjukhoz.

-          Igen és szeretnénk, ha mind ott lennétek. Sajnos nem koszorúslányként, mert anyám közölte, hogy arra nincs keret, de vendégként mindenképpen. – Anita hadarta el a meghívást.

-          Biztos lehetsz benne, hogy ott leszünk. – jelentette ki Eszter, miközben végig nézett rajtunk.

-          Akkor van a születésnapom is. Jó kis ajándék. – jelentette ki Donát, aki eddig csendesen szemlélte az eseményeket.

Már csak 2 óra volt vissza, hogy végre bemutassam Adamet is a többieknek, de egyre nehezebben viseltem. Ha azt nézzük, hogy két hete mióta együtt vagyunk, napi 5-6 órákat töltünk egymás társaságában és tegnap reggel találkoztam vele… Elég borzalmas a helyzet. Nem akartam belekerülni ebbe az egész mókuskerékbe, de most nyakig benne vagyok.

Egyre oldottabb lett a hangulat a nappaliban, meg jött a régi szokásos csapatszellem. Nem is vettem észre, hogy elment az idő még Donát nem ébresztett rá.

-          Réka, mikor jön Adam?

-          5-re mondta. – ránéztem az órára. –Nem sokára ide kell érnie.

-          Jól emlékszem még a reakciódra, mikor megláttál! – mindenkiben élt még a döbbent arcom, már csak a hirtelen jött nevetésből gondolom.

-          Ne is emlékeztess! Nagyon hülyén viselkedtem.

-          Lehet én is ezt tettem volna. De most nem teszem. – nyugtatott meg Donát.

-          Arra gondoltunk, mivel egy kismamával nem lehet kocsmázni, elmennénk étterembe. Mit szóltok?

-          Gondoltatok? Velünk ezt nem beszélted meg. – kelt ki magából Roni.

-          Tudom. Adammel beszéltünk róla. Tehát?

-          Hova megyünk? Mert a csónakos dolog nem nagyon jött be. – Eszter nem nagyon kedveli a vizes dolgokat.

-          Last Angel? A hajóról láttuk. A tetőteraszos.

-          Tudom, az a szépen kivilágított. – persze Roninak csak a fények maradtak meg.

-          Az nagyon jó helynek látszott. Adam foglalt asztalt?

-          Igen. Legalábbis úgy beszéltük meg. – már vagy 5 perce beszélgethettünk, mikor Geri feladta.

-          Észrevettétek, hogy ha csak hárman beszéltek automatice angolul jönnek a dolgok?

-          Nem. Még senki sem jegyezte meg eddig. Ezért is jó, hogy itt vagy! – Roni újra a karjaiba vetette magát.

10 perce múlott 5, de Adam sehol nem volt. Nem szokott késni, már kezdtem aggódni miatta. Fel akartam hívni, de nem akartam, hogy türelmetlennek vagy féltékenynek nézzen. Nagyon jól éreztem magam a barátaimmal, de szerettem volna, ha ő is megismeri őket. Hiszen az örömöm csak vele együtt lett volna teljes. Újabb 10 perc elteltével egy smst kaptam tőle.

„Szia! Nem fog ma összejönni. Közbe jött valami. Majd holnap benézek. Asztalt foglaltam a te nevedre. Ne haragudj! Pusz”

Rengeteg dolog cikázott át az fejemben. Lehet, hogy nem akar a barátaimmal találkozni? Már előre megijedt tőlük? Csalódott voltam. Ez ígérkezett a legjobb estémnek a héten, erre Adam tesz ellene. Lehet, hogy tényleg nem ő a hibás érte, de még így is rosszul esett.

Elmondtam a többieknek, akik megnyugtattak, hogy biztos nem túl komoly és halaszthatatlan dolog volt, ami miatt kihagyja a mai estét. Elmentünk hát az étterembe, heten, mint a gonoszok! Annak ellenére, hogy Adam nélkül töltöttem az estét, ami az utóbbi időben nem volt túl sűrűn, egészen jól éreztem magam. Mint régen otthon, mikor még ne volt semmilyen angol szívrabló és távolságok is kisebbek voltak köztünk.

17, fejezet - Két héttel később

Nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok eddig! De most itt van az új fejezet. Remélem tetszeni fog!
Egyébként egyre hosszabb fejezetek sikerülnek. Nem tudom, hogyan jön össze, de ez van.


Eltelt két hét és ennél rosszabb helyzetben nem is lehetnék. Mögöttünk áll egy hétvégi piknikezés az egész Summers családdal, amikor csak tehetem Adammal vagyok és egyre kevésbé van honvágyam. De már csak egy hónap van vissza. Nem akarom, hogy ez az egész véget érjen. Annyira kötődöm a helyhez és az új emberekhez, hogy már most félek a változástól.
Megtudtuk, hogy Gerit felvették a SOTÉ-ra, orvos lesz belőle. Mindig is erre vágyott. És Roni követi. Mármint Pestre. Szeptembertől az ELTÉn fog néprajzot tanulni. Érdekes választás, de ezt akarja. Eszter is az ELTÉre megy csak egy kicsit más irányba. Ő jogásznak készül. Hihetetlen, hogy mennyire különbözünk. Én Debrecenbe megyek kertépítő mérnöknek fogok tanulni. Bár jelenleg inkább itt maradnék Adammal. Nem tudtam ellenállni, akár mennyire is próbáltam. Mindent megtettem, hogy ne történjen semmi köztünk, de nem bírtam túl sokáig.

Mikor kiderültek a felvételik lementünk a Clarendonba. Phil még mindig nagyon kedves volt. A számlánk pedig szépen nődögélt. Két naponta azért lenézegettünk ide. Ha másért nem is a társaság miatt. Mindig jó volt a hangulat. És nem csak a helyi, hanem a telefonszámlánk is megnőtt. Roni és Eszter 2-3 órákat beszélgettek Donáttal és Gerivel. Most nekem volt könnyebb helyzetem. Pedig az egész nem így indult.
A következő reggel feldobva mentem dolgozni. Meglepetésemre April is velünk tartott aznap. Nem volt neki sok vissza a terhességből, így nem mert egyedül maradni. Még az egész napos utazást is vállalta.
- Hogy érzed magad? – fordultam Aphez.
- Hát egy kicsit izgulok, ha már így kérdezed. – válaszolt Henry.
- Ez tök jó, hogy izgulsz, mert ez egy fontos dolog az életetekben, de én Aprilt kérdeztem.
- Én is jól vagyok, köszönöm kérdésed. És a baba is várat még magára. – kuncogott April.
Olyan jó volt nézni őket. Henry gyakran ment oda hozzá és felváltva adott puszit feleségének és a kis pocaclakónak. Mindenki láthatja, hogy szerelemgyerek. A nemére viszont nem voltak kíváncsiak. Mondván van fiú és lány nevük is. És a legfontosabb, hogy egészséges legyen.
- Egyébként mi a lány és mi a fiú nevetek?
- Még nem mondtam? – nézett rám értetlenül Henry.
- Nem. Nem említetted. Épp azért kérdezem.
- Hát ha lány lesz Macy, ha fiú Charlie.
- Macy… Ez érdekes név, még nem is hallottam ezelőtt.
- Anyukámat hívták így. Ezért gondoltunk erre. – magyarázta meg April.
- Charlienak apámat hívták. Így jutottunk erre a két névre. – tette hozzá Henry.
- Itt a következő csoport. Lizzy, mehetünk? – egészen hozzászoktam a busszal való kommunikációhoz. Bár gyakran néztek rám furán az emberek.
- Hát persze, hogy Lizzy kész!
Fölszállt mindenki a buszra és hozzá is kezdtem a szokásos szövegemhez. Egyszer csak lassítani kezdtünk. Nem értettem mi történik, így lementem megnézni. Megdöbbentem a látványtól. Ott ült April lesápadva, elfojt magzatvízzel. Henry pedig kétségbe volt esve.
- Most mi legyen? Csak nyugodj meg, drágám. Most leszállunk a buszról és keresek egy taxit.
- De itt nem állhatsz meg. – April még most is csak a szabályokkal törődött.
- Mi lenne, ha logikusan gondolkoznánk. Henry busszal elmegyünk a kórházhoz. Addig felhívom Aront, hogy küldjön egy másik sofőrt. És te meg ott maradsz Appel. Jó így?
- Igen. Köszi. De nem kellene szólnod a turistáknak is. – April megint gyorsan kapcsolt. A kezdeti idegesség és sápadtság nem látszott már rajta. Ott hagytam őket és felmentem szólni a városnézőknek.

Egész jól fogadták a helyzetet, még azt sem vették zokon, hogy várnunk kell a másik sofőrre majd. Felhívtam Aront, a telefonhívásom után rögtön bezárták az üzletet és jöttek a kórházhoz, amit közben elértünk. April már ment is a szülőszobába. Az összehúzódások egyre gyakoriabbak voltak.
Érdekes módon mindenki ragaszkodott hozzá, hogy megvárjuk, fia vagy lánya születik-e Henrynek. Nagyon hamar meglett a baba. 30 perce vártunk, mikor Aron szaladt ki a kórházból egyenesen a busz irányába.
- Mondj valamit! – sürgettem, de szegény alig kapott levegőt, úgy kifutotta magát.
- Kisfiú. – lihegte. – Charlie River. – mondta diadalmasan.
- És mekkora? – faggattam tovább. Nem nagyon akart beszélni.
- 48 centi és 3200 gramm. Bármit is jelentsen. – erre felém jött és felkapott. Elkezdett velem forogni, pörögni. Majd Eszterrel is. Annyira boldog volt, még ha nem is neki született fia.
- Mond meg nekik, hogy gratulálunk, de sajnos most mennünk kell.
- Persze. Eszter, neked ma szabadnapod van, nem kell visszamenned. – Aron nagylelkűnek bizonyult ma.

Visszaszálltunk a buszra és folytattuk az utunkat. Eszter is velünk tartott, de nem úgy tűnt mintha nagyon élvezné. Ez volt aznapra az utolsó. Siettünk haza elújságolni Roninak is a történteket.
- Szia! Milyen napod volt? – Eszterrel minél inkább húzni akartuk az időt.
- Sziasztok! Egész jó. Ovis gyerekeknek tartottam tárlatvezetést. Nagyon aranyosak voltak. És új kiállítás lesz, ahhoz készülődtünk. Egyiptomi meg azték tárgyakat hoztak. Elképesztően jók. Alig tudtam ott hagyni őket. Meg kell majd néznetek! – ennél a pontnál esett le neki, hogy együtt jöttünk haza. – Ti hogyhogy együtt?
- Semmi különös csak összefutottunk. Réka, te mit csináltál ma? – Eszter felöltötte a pókerarcot.
- Semmi különöset. Volt három utam meg egy szülésem. – folytattam a mi kis színjátékunkat.
- Hogy mid volt? – döbbent meg Roni.
- Oh, tényleg semmi extra. April velünk jött és elfojt a magzatvize.
- És ezt te csak ilyen lazán? Elfojt a magzatvize. – próbált utánozni.
- Erre mi, bezártuk a boltot és egyenesen mentünk a kórházba. Aztán Aron elengedett és gondoltam együtt majd hazajövünk. – Eszter már nem takargatta izgatottságát.
- És mi lett? Mekkora és mi a neve?
- Fiú! – mondtuk egyszerre Esztivel.
- 48 centi és 3200 gramm. – majd mutattam Eszternek, hogy nevet mondja ő.
- Dobpergés! – hatásszünetet tartott. – Charlie River.
- Mikor látogatjuk meg őket?
- Nem tudom. Majd összehangoljuk. Réka meg felhívja Henry-t mikor mehetünk.
Megszólalt a kaputelefon. Nem volt nehéz kitalálni ki lehet az.
- Szóval ma is itt fogtok enyelegni? – Roni nehezen viselte Geri hiányát. Főleg mióta sűrűbben volt itt Adam.
- Nem, ma elmegyünk.
- És hova mentek?
- Eszter, ezt rosszul kérdezted. Hova megyünk?
- Mi?
- Mindjárt elmondom, csak kinyitom az ajtót. – ahogy kinyitottam már éreztem is két kezet az arcomon és egy forró csókot az ajkamon. Szerettem vele lenni, de mindig úgy éreztem, mintha valamit titkolna. De ez minden bizonnyal csak a paranoiám éreztette velem.
- Szia neked is! – hördült fel Roni a háttérben.
- Sziasztok! Készen vagytok, mehetünk? – Adam elég türelmes volt, ha róluk volt szó. Igyekezett nem magára venni egy-egy beszólást, gonoszkodást sem.
- Még nem. De egyenlőre azt sem tudjuk hova megyünk. – Eszter érdeklődve nézett ránk.
- Arra gondoltunk Adammal, hogy jó lenne elmenni enni egyet.
- De mi is tudunk főzni. Nem kell semmi extra körítés. – Roni érzéketlen énje volt ma porondon.
- De ilyen helyen még nem voltatok. Az étterem ablakából a Temzére lehet látni. Szól a zene.
- Mit vegyünk fel? – Eszternek több kedve volt hozzá, mint Roninak, de végül ő is beadta a derekát.
- Semmi extra. Ez egy szimpla, egyszerű étterem. – ezzel nem sokat segített nekik Adam, hiszen nőből vannak.
- 15 percetek van. Utána mi elindulunk.

Meglepő, de sikerült elkészülniük a határidőn belül. Ritka pillanatok egyike. Nem is sejtették mi vár rájuk. Elindultunk a folyó irányába. De éttermet nem láttak sehol.
- Na, jó. Hova megyünk pontosan? – Roni kezdett idegesnek tűnni.
- Mindjárt ott vagyunk, nyugi!
- Réka, ne mond nekem, hogy nyugi. Nem mondtatok semmit. 10 perce sétálunk és étterem közelébe sem voltunk.
- Itt vagyunk! – vágott közbe Adam.
- Hogy hol vagyunk? Nem mondod komolyan?
- De, igen. Egy hajón fogunk ma vacsorázni, mi közben a Temzéről megnézhetjük a kivilágított London egy részét. – Roninak leesett az álla. Mióta kinn vagyunk erre vágyott. Én csak megemlítettem Adamnak, aki rögtön intézkedett az ügy érdekében.
- És az egész Adam ötlete volt. – Roni arcán megjelent a legbűnbánóbb tekintete. Látszott, hogy sajnálja, hogy ilyen hülyén viselkedett.
Az este további része nagyon jól telt. Mintha Roni is kezdeni megkedvelni Adamet. Nem nagyon bízott benne. Nem tudom miért változott meg a véleménye, hiszen az elején még kedvelte és inkább ő erőltette volna a dolgokat. Eszter könnyebben viselte a helyzetet. Jól kijöttek Adammel.
Fantasztikus este volt. Együtt lehettem a lányokkal és Adammel. Nem kellett hiányolnom egyikőjük társaságát sem. A jövő hét még több izgalmat tartogat számunkra. Látogatókat várunk Magyarországról. Csak azt nem tudjuk, hányan jönnek.  

16.fejezet - Az újrakezdés

HÁt túl vagyok az első egyetemi hetemen, de gyakorlatilag nem is volt semmi különös. Két nap volt csak említésre méltó dolog. Szóval itt az új rész! Jó olvasást!!

Szombat reggel telefoncsörgés ébresztett. Azt sem tudtam hirtelenen hol vagyok. Nagy nehezen felvettem a telefont.
- Szia Réka! Remélem nem én keltettelek fel.
- Nem. Már csak feküdtem az ágyon.
- Arra gondoltunk Aprillel, hogy jó lenne, ha végre átjönnétek és megismerhetnénk a barátnőtöket, ti pedig a család többi részét. Lenne hozzá kedvetek?
- Köszönjük a meghívást, Henry. Megkérdezem a többieket és visszahívlak.
- Oké. Várom a hívásod!

Kikecmeregtem az ágyból és Eszter szobája felé indultam. Némaságba volt burkolózva még az egész lakás.
- Eszter! Lenne kedved átmenni Henryékhez?
- Mi van? – akkorát ásított majdnem lenyelt.
- Henry telefonált, hogy szeretnék, ha átmennénk hozzájuk! Meg szeretnének ismerni titeket és be akarja mutatni a családját. Megyünk vagy passzoljuk?
- Felét nem fogtam fel, de ha buli jellegű, benne vagyok.

Most jött Roni. Ő volt a nehezebb eset. Felkelteni kész kínszenvedés. Még egy lajhárt is hamarabb lehet futásra sarkalni. Hétköznap könnyebb dolgom volt, kétszer, maximum háromszor szóltam neki, és más tudta is mi a dolga. De hétvégén… Mikor tudta, hogy nincs semmi programja, kész kálvária volt. 5 perce állhattam az ágya mellett, s próbáltam ébresztgetni, mikor egy párna közelített egyenesen az arcom közepébe. Ezt kihívásnak tekintettem. A párna egyenesen a fején landolt, egy kisebb kupac díszpárna társaságában.
- Mi a franc van már. Szombat van. Hagyj békén!
- Nyugi. Mindjárt aludhatsz tovább. Van kedved átmenni Henryékhez?
- Mi van? Most komolyan ezért keltettél fel?!
- Most telefonált. Vissza kell majd szóljak neki, hogy mi lesz.
- Biztos. Felőlem átmehetünk. Most már aludhatok?
- Milyen hisztis ma reggel valaki.
- Még jó hogy! Hajnali fél 10-kor kelteni az embert.

Ott hagytam duzzogó barátnőmet és visszahívtam a leendő vendéglátónkat. Mint kiderült grillezni akarnak, egy piknikhez hasonló valamit. Egy órára beszéltük meg. Már csak két dolgom volt addig. Első és legfontosabb összeszedni a két kísérőmet. Második, megtalálni a Rose Streetet, ahol Aronék laktak. Annyira csábított az ágy, hogy visszabújtam még egy kicsit. Elalvás elleni védekezésként bekapcsoltam a rádiót. Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon. Eszter dugta be kócos fejét.
- Bejöhetek?
- Miért ne jöhetnél. – nyújtottam neki egy párnát,de ő inkább a takaró alá bújt, mellém.
- Mikor megyünk? – olyan volt, mint egy megszeppent kis óvodás.
- 1 órára beszéltük meg, de Aronékhoz kell mennünk.
- Értettem. Azt hiszem jó volt a tegnap este.
- Szerintem is. És minden a helyére került.
- Erről jut eszembe. Mikor hívod fel?
- Nem tudom.
- Engem kihagytok? –Roni is csatlakozott ágyjelenetünkhöz.
- Hogyhogy nem tudod?
- Miről van szó? Csak nem az újrakezdésről?
- De. Éppen rápróbálom beszélni, hogy hívja fel.
- És ha még neki is korán van?
- Akkor bocsánatot kérsz és csak utána mondod el neki, miért is hívtad. – Roni erőszakosabbnak bizonyult. Akár csak tegnap.
- Gonoszok vagytok.
- Tudjuk. – mondták teljesen egyszerre.
- Akkor felhívom. – próbáltam felkelni, de két kéz a helyemen tartott.
- Most és itt! – Eszter már nyomta is a kezembe a telefont.
Kicsit még haboztam, de elnézve eltökélt arcukat, nem volt menedék. Így kénytelen voltam felhívni.
- Hello. Na, meggondoltad magad? Beszélhetünk róla? – bombázott rögtön kérdéseivel egy álmos hang.
- Igen, de kezdetnek csak egy vacsora. És semmi extra dolog.
- Rendben. Mikor érsz rá?
- Hétfőn? De végül is jövő héten minden este ráérek. Eddig legalábbis úgy néz ki.
- Akkor legyen hétfő. És kedd. És mondjuk szerda. A csütörtök nekem nem jó.
- Oké. Megértettem. Hétfőn 8?
- Megbeszéltük. Érted megyek majd.
Két pajkos mosoly nézett rám, mikor leraktam a telefont.
- El sem hiszem, hogy rábeszéltetek.
- Azt ne mond, hogy már megbántad?
- Nem arról van szó, Roni.
- Hát akkor miről? – most Eszter vette át a szót.
- Semmi. Csak lehet, hogy ez még se olyan jó ötlet.
- Álljunk meg egy szóra. Adam próbálkozik. Adhatnál neki egy esélyt. Azzal nem veszíthetsz.
- Igazatok van. Akkor készülődjünk.
Előkerestünk egy térképet és megkerestük a Rose Streetet. Pontosabban csak próbáltuk. Nem jártunk sok sikerrel. Végül úgy döntöttünk, hogy taxit hívunk. Mégis csak egyszerűbb. Fél egyre hívtuk a taxit, talán csak nincs olyan messze. A város másik felében volt az utca, így átmentünk a Temzén is. Láttunk egy hajót, ami étteremként funkcionált. Roninak nagyon tetszett az egész hangulata. Megígérte saját magának, hogy egyszer mindenképpen kipróbálja.
Egy órára értünk pontban Aronék házához. Hatalmas volt. A ház előtt két autó állt, Henryét rögtön felismertem, a másik minden bizonnyal Abigel kocsija lehetett. Eva nyitott ajtót nekünk.
- Hello. Réka vagyok. Ők itt Roni és Eszter. Te biztos Eva vagy.
- Igen. Örülök, hogy végre találkoztunk. Sokat hallottam már rólatok. A többiek hátul vannak.
- Csak egyenesen, míg neki nem mész a falnak, de előtte gyere ki az ajtón. – harsogott kintről Henry.
Egészen meglepett kert. Kis tavacska a közepén, mellette kikövezett ösvény. A ház mellett közvetlenül volt kialakítva a grillnek egy kisebb terasz, asztallal meg székekkel. Mintha ez nem lenne elég még egy medence is megfért a hátsórészben. Már javában folyt a sütögetés, mikor megérkeztünk. Gyorsan be lettünk mutatva egymásnak. Végre együtt volt a Summers család. Aron a legidősebb, April a középső és a legkisebb Abigel. Nagyon szoros kapocs fűzte őket össze, nem csak testvérek, de barátok is voltak. Nem tudták elképzelni egymás nélkül az életüket. Aron és Eva lakott ebben a házban. A gimi óta együtt vannak, 5 éve házasok, de egyenlőre nem akarnak gyerekeket. Nekik most a születendő keresztfiúk vagy lányok a legfontosabb. Henryék őket kérték meg keresztszülőknek. Abigel és Matthew 4 éve vannak együtt. Eleinte se veled-se nélküled kapcsolat volt ez, de mára mindketten megkomolyodtak. Már az összeköltözést fontolgatják.
Rengeteg történetet meséltek a gyerekkorukról, a városról, Angliáról. És mi is megosztottunk velük érdekességeket. A vacsora nagyon finomra sikerült. Minden el is fogyott, alig hogy kikerült az asztalra.
- Hát ez nagyon jó lett! – lelkesedett Roni.
- Ez igazi angol grill vacsora volt. – Matt reagált elsőként.
- Úgy csinálsz, mint ha máshol nem ilyen lenne.
- Igazad van, nyuszifül! De akkor is nagyon finom volt. – Abigel és a nyuszifül elnevezés még távol álltak számomra egymástól.
- Réka, milyen magyar specialitások vannak? – érdeklődött Eva, aki egy étteremben volt főpincér.
- Ez egy nehéz kérdés. Sok magyar kaja van, amit fel lehetne sorolni.
- És melyiket tudod elkészíteni? – vágott közbe Aron.
- Réka a legtöbbet meg tudja csinálni.
- Eszter túloz. Van egy kettő, ami megy, de ne essünk túlzásokba.
- Oké, ez így hülyeség. Réka imád főzni. Nagyon jó pörköltet csinálni, de a paprikás krumpli az igazi.
- Nincs kedvetek főzni egyik hétvégén valami magyarosat együtt? – Matt izgatott lett az újdonság iránt.
- De persze, hogy lenne. Majd Réka főz valamit, mert Ronival nem vagyunk valami nagy konyhatündérek.
- Akkor kérdezzük meg Rékát, hogy neki egyáltalán lenne-e kedve az egészhez.
- Köszönöm Henry, hogy gondoltál rá. Végül is összehozhatunk valamit.
- Holnap? – Mattnek tényleg megjött a kedve az egészhez.
- Mondjuk, ebédre főzhetünk valamit.
- Az a paprikás izé jól hangzik. Akár itt is megcsinálhatjuk – Aron talán az este folyamán most szólalt meg először. Jóval csendesebb volt testvérei.
- Rendben. Akkor a hozzávalókat majd mi hozzuk.
- Lassan mennünk kellene. Lányok, ti mivel mentek haza? – érdeklődött Abigel.
- Szerintem hívunk egy taxit.
- Ne viccelj Roni! Kocsival vagyunk, hazaviszünk titeket. Reggel meg elmegyünk értetek.
- Köszönjük, az jó lenne. – Roni nem szerette a taxisokat.
Összepakoltunk nagyjából és Matt hazavitt minket. Gyorsan összeszedtük a hozzávalókat és elmentünk lefeküdni. Hosszú volt ez a nap és holnap is korán kelünk. Alig hogy leért a fejem a párnára, megszólalt a telefonom.
- Igen?
- Szia. Adam vagyok. Nem aludtál még?
- Nem. Most értünk nem rég haza.
- Komolyan gondoltad akkor a hétfő estét?
- Igen. Vagy te már meggondoltad magad?
- Nem, dehogy is. Csak, hogy őszinte legyek meglepett a hívásod reggel.
- Gondoltam. Főleg, hogy eddig mennyire hadakoztam az egész ellen.
- Ezért is hívtalak fel, már-már azt hittem, hogy az egészet álmodtam.
- Nem. Tényleg szeretnék veled találkozni hétfőn.
- Akkor jó. Most hagylak aludni. Már alig várom, hogy hétfő legyen.
- Én is. Szia.
Azt hiszem, ez egy eredményes nap volt. Végre rávettem magam, egy kis rábeszéléssel, hogy adjak egy esélyt Adamnek. Megismerkedtünk a nagy Summers családdal. Ennél elégedettebben nem is feküdhetnék le.

15. fejezet - Miért ilyen bonyolult?

Sziasztok!

Előbb jöttem a fejezettel, mint ígértem. Remélem tetszeni fog és nem akadtok ki nagyon! Jó szórakozást!!


Az eljegyzés ellenére nem tudtam felhőtlenül boldog lenni. Nem tudtam mit kezdjek a kialakult helyzettel. Lehet, hogy tényleg szükségem lett volna egy pasira, aki végre felráz, de nem Angliában kellene megtalálnom, mikor csak másfél hónapot vagyok kinn. Mindent bonyolulttá tett. Nem akartam Adammal találkozni. Féltem, hogy nem tudok nemet mondani.
Munkába tartottam, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt.
- Igen? – nem mindig tudtam eldönteni, mit kellene ilyenkor mondanom, így talán a középutat választottam.
- Szia Réka! Megkaptad a virágot?
- Igen. Köszönöm. Nagyon szépek. – nem vágytam erre a beszélgetésre. Nagyon nem.
- Örülök, hogy tetszettek. Mit csinálsz ma este? – nem, csak ezt ne kérdezd. Na, most légy okos!
- Az az igazság, hogy már van programom. – a túl oldalról egy csalódott sóhaj hallatszott csak.
- Oké, és mikor érsz rá legközelebb? – nem adta fel.
- Nem tudom még! Tovább kell benn maradnom a héten. – nem akartam hazudni neki, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Bocs, de most mennem kell. Henry már indulna.
- Jó, rendben. Majd beszélünk! Szia. – én is elköszöntem és leültem egy padra. 10 perccel később megérkezett Lizzy. Ennél nagyobb lelkiismeret furdalásom még nem volt.

Nem volt semmi különös aznap, egészen délig. Ebédszünetben újra csörgött a telefonom. Ismét ismeretlen szám volt. Először nem akartam felvenni, de mégis megtettem. Elég nagy hiba volt.
- Igen?
- Szia csajszi! Mi van veled? – a meglepetségtől nem tudtam megszólalni sem.
- Hahó! Ott vagy?
- Attila? Hát te? Legkevésbé rád számítottam.
- HÉ! Nem hívhatom fel az egyik barátomat, mikor eszembe jut? – ez elég furcsa volt. Már csak azért is, mert jó ideje nem beszéltünk.
- Oké. Mit akarsz? Nem beszéltünk mióta…
- Igen, tudom. De gondoltam összefuthatnánk valamikor.
- Azt ugye tudod, hogy én most Angliában vagyok?
- Igen, mondta Gábor.
- Ki? Nem Gergő véletlenül?
- De igen. Bocs. És milyen Anglia?
- Jó. Elvagyunk. De miért hívtál? Azon kívül, hogy beszélhetnénk.
- Visszamegyek Veszprémbe. – nem tudtam mit mondhatnék. – Meg szeretném próbálni újra.
- De ez nem így működik. Nem hívhatsz csak úgy fel, hogy visszajössz és folytassuk. Ez nem így működik.
- Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy hülye voltam és nem kellett volna szakítanunk. De még mindig sze…
- Ne! Ne mond ezt! Ha így lenne nem szakítottunk volna. És előbb felhívsz. És megpróbálsz rávenni, hogy menjek Egerbe egyetemre, hogy közelebb lehessünk. Ott kellett volna lenned és nem csak most közölnöd, hogy szeretsz. Ez nem így működik.
- Oké. Megértem, hogy most kiborultál, de beszéljük meg, ha itthon leszel.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy lenne-e értelme.
- De…
- Most mennem kell! Szia. – nem vártam meg, hogy mit mond. Leraktam a telefont.
Összezavarodtam. Teljesen. Nem tudtam mit kezdeni a volt pasim hirtelen megjelenésével és Adam érdeklődésével. Ez így együtt soknak tűnt. Henry ébresztett kábulatomból.
- Hahó. Min gondolkoztál el ennyire?
- Sok minden kavarog a fejemben.
- Szeretnél beszélgetni? Még van kb. 15 percünk.
- Hát ez elég bonyolult. Nem hiszem, hogy 15 perc elég lenne.
- Köze van egy pasihoz?
- Még ha csak egy lenne?!
- Ez már tényleg bonyolódik. De ha nem hát nem. – elkezdett kotorászni a táskájában. – Egy kis boldogság hormont?
- Ez az egyik kedvenc csokim. Köszönöm.
- Ha megetted, indulunk.
Enyhén szétszórt voltam aznap. Korábban végeztem, így elmentem a múzeumba Ronihoz. Egy turistacsoportot indult körbe vezetni. Csatlakoztam hozzájuk. Annyi mindent tudott Roni a képekről, szobrokról, hogy még nekem is leesett az állam. Annak ellenére, hogy mindig is tudtam, mennyire ért ezekhez a dolgokhoz. Teljesen ki tudtam kapcsolni mialatt őt hallgattam. Le tudta kötni a 15 évestől a 60 évesig mindenki figyelmét. Érdekessé tette a legegyhangúbb képet is. Mikor végzett elment átöltözni. A múzeum előtt vártam meg.
- Milyen volt a mai napod?
- Egész jól indult. Anitáék, meg a virág. Aztán jöttek a gondok.
- Adam. Fogadjunk ő van a dologban!
- Igen. Felhívott és találkozni akart ma.
- És te nemet mondtál? Nem vagy százas.
- Ne kezd megint. Tegnap sikerült összevesznünk ezen. Inkább felejtsük el a tegnapot és hagyd, hogy én döntsek. Jó?
- Igen. Megígérem, hogy csak megjegyzem a dolgokat, de nem szólok bele.
- Na, jó. Szerintem tőled már ez is elég!
- Nagyon vicces. És aztán volt még valami?
- Igen. Ebédeltünk Henryvel, mikor csörögni kezdett a mobilom, azt hittem megint Adam az. De nem, sokkal rosszabb!
- Ki volt?
- Ha nem hagyod soha, hogy befejezzem a gondolatot nem fogod megtudni.
- Bocsi. abbahagyom. Előbb vagy utóbb.
- Szóval Attila hívott!
- Mi? Na ne! Ugye nem beszéltél vele?
- De. Csak nem vághattam le a telefont?!
- De. Pont ezt kellett volna tenned! Nem hiszem el. És mit akart?
- Meg akarja próbálni még egyszer.
- Na ne. Azt már nem. – megköszörültem a torkomat, hátha eszébe jut az előző ígérete. – Jó tudom. Tehát, mit mondtál neki?
- Azt, hogy ez nem így működik. És őt is leráztam. Nem tudom, hogy mit kellene most tennem.
- Este, hogy tényleg legyen programod meglátogatjuk Philt. És az egészet megbeszéljük egy ital mellett. Oké?
- Jó, legyen. Nem a te telefonod?
- De. – és már kereste is a hatalmas táska mélyén. – Geri az. Bocsi.
Hazáig már csak a telefonon lógott. De nem bántam. Jó volt egy kicsit gondolkozni a dolgokon. Már azt hittem, hogy ma már nem történik semmi. Tévedtem.
- Szia Eszter. Megjöttünk. – nyitottunk a lakásba.
- Sziasztok! Réka, nézd csak kivárt rád eddig! – ott ült a nappaliban és csak rám várt.
- Szia Adam. Hát te?
- Gondoltam, ha nem érsz rá este, előtte még tudunk beszélni. Van rám pár perced?
- Hát, lassan indulnunk kellene.
- Hova mész? – elfelejtettük Esztert beavatni az esti tervünkbe. De igazából még nem is volt rá időnk.
- Ronival megbeszéltük, hogy lemegyünk, meglátogatjuk Philt. Csak még veled nem beszéltünk.
- Oh, semmi gond. Adam velünk tartasz?
- Nem hiszem. Nem akarok zavarni. Inkább most elmegyek.
- Nem zavarnál. Ugye Réka! – Eszter kezdte túlzásba vinni az egészet. Szúrós pillantásomat Roni értette csak meg.
- Eszter, mi lenne, ha megbeszélnénk, miben megyünk Philt elvarázsolni.
- Jó. Menjünk!
- Szóval most akkor kettesben hagynak minket?! - Adam már éppen közelített volna, de nem hagyhattam.
- Oké. Ideje lenne beszélgetnünk.
- Rendben. Szóval tetszettek a virágok.
- Igen, de nem erről. Semmi komolyat nem akarok, mert nem érdemes belemenni másfél hónapra egy kapcsolatba.
- És ha nem is gondoltam komolyra?
- Akkor meg végképp rossz helyen vagy.
- Nem úgy gondoltam. Én sem terveztem semmit erre a nyárra. Nem akartam, hogy kötött legyek. Bulizni akartam, szórakozni.
- Hát akkor mi akadálya?! Én nem leszek ebben gátja semmi jónak.
- De épp ez az. Honnan tudod, hogy nekünk nem kellett találkoznunk? Miből gondolod, hogy nem kellene legalább megpróbálnunk?
- Mert nincs értelme. Egy hónap múlva én hazamegyek. Te pedig éled tovább az életed itt.
- És ha nem ezt akarom. 3 napja ismerlek, de mindig veled akarok lenni. Fura ez az egész, de nem akarom, hogy egy hónap múlva vége legyen. Valahogy majd megoldjuk.
- Akkor sincs semmi értelme. – nem tudtam érveket felsorolni. Én is pont úgy éreztem, ahogy ő.
- Örülnék, ha tényleg ruhákat válogatnátok! – hallottam a pisszegést. Tudtam, hogy hallgatóznak. De magyarul szóltam nekik, így Adam nem értette.
- Tessék? Mit mondtál?
- Lényegtelen. Roniéknak szólt!
- Tehát… Egy vacsi?
- Nem lehet. Értsd meg! Nem lenne ésszerű.
- És mindig azt teszed, ami ésszerű?
- Igyekszem. Most kérlek, menj el.
- Jó. De nem hagyom magam ilyen könnyen. – és kiment az ajtón. Tudtam, hogy még nem fejeztük ezt be.
- Szóval, megyünk? – jött elő Roni.
- Mehetünk.
- Ennyi? Semmi megjegyzés? Semmi gonoszkodás? – Eszter felváltva nézett Roni és rám.
- Nem, nincs. Megígértem. – hatásszünetet tartott. – Ma felhívta Attila.
- Roni! Nekem kellett volna elmondanom.
- Mi? Attila? Mit akart?
- Újra akarja kezdeni.
- Na nem. Ezt nem. Ezért ejtetted Adamet?
- Nem. Tudod, hogy nem hiszek a felmelegített dolgokban. És egyébként sem lenne értelme Adammel.
- Oké. Hagyjuk ezt meg későbbre. Menjünk Philhez.
Roni karon fogott minket és elindultunk. Nem szóltunk egymáshoz a pub ajtajáig. Aztán elkezdődött az este. Beszélgettünk, iszogattunk. De nem tudtam igazán elengedni magam. Egyfolytában járt az agyam. Adamen és Attilán. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Adam nem fogja feladni. Lehet, hogy megérdemelne egy esélyt. Attila viszont még egy hónapig biztos nem fog zavarni sok vizet. Legalábbis nagyon remélem.
Miután felmentünk a lakásra, rájöttem, hogy elfelejtettem felhívni Anitát. Ebből fejmosás lesz. Náluk 11 óra volt, reméltem még nem feküdtek le. Felhívtam, hátha így megúszom, de nem jött össze. Anita fenn volt engem várt. Először fejmosás, majd mindent el kellett meséljek. A munka, a csajok és persze Adam. Mindenre kíváncsi volt.
Ez hiányzott a legjobban otthonról. A beszélgetések. Sokszor ültünk le a kertben egy-egy üveg bor mellé szüleimmel vagy rokonaimmal. És órákat beszélgettünk. Abban a percben nem vágytam semmire sem jobban. Annak ellenére, hogy a barátaim ott voltak mellettem.