27. fejezet - Újabb búcsúzás

Sziasztok!

Itt az újabb fejezet! Remélem hasonlóan tetszeni fog, mint az előzőek! Előrebocsátom, hogy rengeteg könny van benne... Előre is bocsi ezért és hát a végéért is!! Ne utáljatok érte nagyon!!


"Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd és csak az enyém; a miénk… a kettőnké… közös. 
Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön. 
Saját Napunk – a szeretetünk – ragyogja be, saját csillagaink – a mosolyaink – díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom kettőnk között. 
A levegő, mely nélkül meghalnánk – a tudat, hogy létezel nekem és hogy létezem neked. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk. 
Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké! "

Reggel nem volt szükségem ébresztőre. Egy kiadós reggelivel készültem mielőtt elindulnánk. Adam, mint minden reggel az elmúlt héten, most is már korán csengetett az ajtón. Idejövet beugrott egy pékségbe és még meleg péksüteményekkel lepett meg. Ilyenkor úgy éreztem nem is dönthettem volna jobban. De mindig ott bujkált bennem a bizonytalanság.

-          Jó reggelt! Micsoda illatok! – jött elő Roni.

-          Zsemle? Puffancs?  Ilyen sajtos valami? – sorolta a lehetőségeket Adam.

-          Ajajj! Nem tudok válogatni. Melyiket a legjobb?

-          A puffancs! De olyant én kérek! – Esztert hasa hozta elő.

-          Kávé? Tea? Forró csoki?

-          Mi történt? Egész nyáron nem volt ekkora körforgás.

-          Miért? Talán pakoljak vissza?

-          Nem, meg ne próbáld! De egy forró csokit passzolhatnál! – tömte szájába a következő falatot Roni.

-          Szóval, havonta egyszer telefonálunk? – nyögte ki Roni a hosszabb csend után.

-          Nem tudom. Lehetne kétszer is havonta. Egyszer ti, aztán én. Meg ott az msn…

-          A skype… - vágott közbe Eszti.

-          Az e-mail!

-          De maradi vagy, Adam. A telefon számlát nem nagyon kellene túlterhelni, de a havi kettő még belefér.

-          Akkor jó. – a csengő hangja szakította félbe beszélgetésünket.

-          Majd én megyek! – indultam el az ajtó felé.

-          Hello! Itt vannak még?

-          Jó reggelt, Phil. Még itt. Épp reggelizünk!

-          Hoztam egy kis útravalót!

Gyakorlatilag két hétre elég hideg élelmet csomagolt. A pubba mindig volt fenn tartva számunkra egy-egy pohár. Ezt is elhozta ajándékba nekik. Phil mindig is adott az ehhez hasonló dolgokra. Alig, hogy Philtől érzékeny búcsút vettek a lányok, jött az újabb menet. Átjött az egész Summers család. Még Charliet is hozták magukkal. Kisebb ajándékokkal készültek ők is a nyár emlékére. Rövid ideje ismertük őket, de nagyon közel kerültünk egymáshoz. Igazuk van azoknak, akik az angolokat barátságos embereknek tartják. Furcsa volt eleinte, de már nem tudnám nélkülük elképzelni Angliát. Az olyan lenne, mint London a Big Ben nélkül, vagy Párizs az Eiffel-torony nélkül. Erős túlzással.

Már csak két óránk volt a repülő indulásáig. Bepakoltunk mindent Adam autójába és rajta készen álltunk. Utoljára végig néztek a lakáson. Az első könnycseppek megjelentek Eszter szemében. Mindig is ő volt a legérzékenyebb közülünk. A reptérig nem nagyon beszélgettünk. mind elvoltunk a saját gondolatinkkal. Egy-egy pillantás többet jelentett minden szónál. Évek óta nem voltunk két hétnél többet egymás nélkül. Féltem. Nem attól, hogy elfelejtenek vagy eltávolodunk egymástól. Nem, attól féltem, hogy nem boldogulok nélkülük. Ők ott lesznek egymásnak, de én egyedül maradok. Egyedül. Ez a szó járt a fejemben, mikor beálltunk a parkolóba. Elindultunk be. Minden gyorsan történt, a csomagok, a jegyek és végül a felszólítás a beszállásra.

-          Csörögjetek, ha leszálltatok! Hiányozni fogtok! – öleltem meg őket egyszerre.

-          Te is. De majd beszélünk – törölte meg szemeit Eszter.

-          Megígérted, hogy nem fogsz sírni. A végén még nekem is kell majd.

-          Roni, el fog kenődni a sminked. Mit fog szólni Geri?

-          Igazad van, te kivándorló!

-          Kösz. Na menjetek, mert a végén nem engedlek el titeket!

-          Akkor az esküvőn! – nyomott egy puszit az arcomra Eszter, intett Adamnek és elindult a kapu felé.

-          Szóval…

-          Hiányozni fogsz! Mit csinálok otthon nélküled?

-          Ott van Geri, meg Eszterék! Meg lesztek ti nélkülem is.

-          Lehet, de nem lesz ugyanaz! – közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott – És mindent tudni akarok rólad és a szívrablóról! Ne keljen más eszközökhöz folyamodnom.

-          Értettem. Én is tudni akarok mindent! Tudod kiről és miről! – hosszan öleltük egymást éreztem, hogy kezd átnedvesedni a hátam. „Nem sírok! Most nem! Majd ha elmentek! Ne sírhatsz!” Egyre csak ez járt a fejemben. Eszter kiabálása térített vissza minket.

-          Mennem kell!

-          Igen. Majd beszélünk nem sokára. Szia.

-          Majd csörgök, ha hazaértünk – majd Adamhez fordult – Ajánlom, hogy vigyázz rá! Ne hogy rosszat halljak, mert idejövök…

-          Oké. Megértettem. Vigyázok rá. – lépett mellém Adam és magához húzott.

Végignéztem, ahogy barátnőim felszálltak arra a gépre, amire talán nekem is kellett volna. Újra csak a bizonytalanság fura érzése járt át. Adam belepuszilt a nyakamba, majd még inkább magához húzott. Lassan átengedtem magam az érzéseimnek. A könnyeim elkezdtek folyni, mintha egy darabot elvesztettem volna magamból.

-          Hé, nyugi! Minden rendben lesz. Amint hazaérnek telefonálnak. Aztán ott az MSN, meg nem sokára mész haza az esküvőre. Minden rendben lesz.

-          Tudom, csak… Olyan fura. Örülök, hogy itt vagyok, és nem csak miattad, de ott bujkál bennem a kétség, hogy ténylegesen jól döntöttem-e.

-          Majd meglátod, hogy jól döntöttél-e. De egy biztos. Nagyon bátor dolog volt tőled, hogy belevágtál ebbe az egészbe. És örülök, hogy itt vagy.

Lassan felemelte fejemet, letörölte könnyeimet, majd egyre közelebb hajolt. Ajkai egybe forrtak az enyémmel. Nem volt vágytól fűtött, vagy szerelemtől lángoló, de mindennél jobban szükségem volt most erre. Végignéztük, ahogy a repülő felszáll kifutó pályáról.

-          Mehetünk?

-          Azt hiszem.

-          És hova menjünk?  Hozzám vagy hozzád? Egy ebéd?

-          Legyen egy ebéd nálam. Mit szólsz?

-          Benne vagyok. Induljunk.

A reptérről hazafelé semmi sem változott az oda úthoz viszonyítva. Egyedül a rádióból hangzó zene törte meg a csendet. Tudtam, hogy Adam megérti ezt az egészet szavak nélkül is. Legalábbis egész héten ezt mutatta. Mikor felértünk rögtön a konyhába vetettük magunkat. Egy gyors spagetti volt ma ebédünk.

-          Arra gondoltam, hogy kereshetnénk neked egy kisebb lakást? – szólalt meg ebéd közben Adam.

-          Lehet. Azt hiszem ez egy kicsit nagy nekem. És milyenre gondoltál?

-          Hát… Először is legyen kisebb!

-          Nem mondod?! Erre nem is gondoltam.

-          Nagyon vicces ma valaki. Aztán lehetne egy kicsit közelebb is hozzám.

-          Hát nem élvezed a félórás buszozást?

-          De. Imádok buszozni.

-          Mi ez a hangodban? Csak nem irónia?

-          Nem, dehogy is. De félre téve a viccet. Mit gondolsz?

-          Benne vagyok. Bár egy félórás buszozásnál nincs is jobb.

-          Akkor holnap elmegyünk lakást keresni neked. Nem nyitok vitát!

-          Értettem. Eszem ágába nem volt ezen vitázni.

Adam vállalta a mosogatást, így körbe jártam még egyszer a lakást, hátha itt felejtettek valamit. Sajnos nem így volt. Minden fiók, szekrény üres volt. Végül maradt az én szobám. Ahogy beléptem egy kis csomagot pillantottam meg az ágyamon. Rajta egy levéllel. Rögtön megismertem Roni írását. A kacifántos betűit. Száz közül is felismerném. Először a borítékot nyitottam ki.

Szia Réka!

Ezek szerint nem érzékenyültél el annyira, hogy velünk gyere. Pedig reménykedtem benne. De ez már lényegtelen. Nagyon fogsz hiányozni. És bocs, hogy a reptéren elsírtam magam. (Mert tuti, hogy sírni fogok!)

Vigyázz magadra, mert ha nem kijövök és agyon ütlek még pluszba. Ha bármilyen gondod lesz Adammel, csak szólj, őt is lerendezzük.

Na jó viccet félre téve. Tudom, hogy életed eddigi legnehezebb döntése volt, de büszke vagyok rád! Én nem tudtam volna megtenni. És azt is tudom, hogy nem csak Adam volt ebben benne. Láttuk rajtad, hogy milyen nehéz neked az utóbbi időszak. Az Atival való szakításod, meg hogy Eszter és Donát, és persze Geri és én. Nem akartuk azt látni, hogy ötödik keréknek érzed magad. De nem mindig voltunk veled elnézőek. Remélem nem ezért menekültél el.

Na de elég a lelkizésből, ezt szerintem már megkaptad a reptéren. (Ez ismét csak egy sejtés!)

A kisdobozba van neked egy kis ajándék! (Kisdoboz – kis ajándék! Na mindegy!) Én csináltam neked, hogy legyen valami, ami segít felkelni azon a reggeleken is, mikor egy baráti ölelés kellene.

Hiányozni fogsz! Írj, meg telefonálj meg minden!

XOXO (Angolosan!)

Roni

Ahogy végig olvastam a levelét, mintha magam előtt láttam volna, ahogy görnyed a lap felett és azon görcsöl, mit írjon nekem.

-          Minden rendben? – észre se vettem, mikor jött a szobába.

-          Persze. Csak Roni hagyott egy levelet, meg egy ajándékot.

-          És milyen ajándékot hagyott?

-          Még nem tudom.

-          Akkor nyisd ki! Kimenjek?

-          Nem. Dehogy is!

Kibontottam a csomagot és egy cd-t találtam benne.  Gyorsan a laptopért mentem, hogy minél előbb megtudhassam mit hagyott nekem.

„Szia. Nem tudtam, hogyan tudnék igazán elbúcsúzni. Tudom, hogy ez nem végső, meg minden. Csak akartam valamit hagyni, ami mindig ott lesz veled, ha hiányoznék. – szólalt meg Roni hangja a laptop hangszóróin keresztül. – Szóval válogattam össze neked egy pár számot, ami kettőnkre emlékeztet. Néha én is közbe beszélek, de nyugodtan pörgesd el a hülyeségeimet. Szóval, itt az első szám.”

Az első szám Bonbon Varázsjele volt. Minden egyes dalhoz egy-egy közös emlék kapcsolódott. A negyedik szám Beatles With A Little Help From My Friends. Mindig is szerettük ezt a számot. Ott volt még rajta az örök klasszikus a Rembrandt I’ll be there for you slágere. A számok között különböző anekdotákat mesélt a közös múltunkról. Az utóbbi időben valahogy nem tudtam parancsolni a könnycsatornáimnak. Így megindultak maguktól a 4. szám környékén.

Adam szokás szerint tudta, hogy mire van szükségem. Egyszerűen csak mellém ült és átölelte a vállam. Nem kérdezett semmit, hisz tudta a válaszom. Nagy nehezen megnyugodtam, de még mindig csak ültünk egymás mellett.

-          Elmegyünk vacsizni valahová? – szólalt meg végül Adam.

-          Mehetünk. Összekapom magam.

Nem volt sok mindenhez kedvünk, így egy közeli gyorsétterembe mentünk. Azt hiszem Adamnek köszönhetően kezdtem más szemmel nézni az egészet. Itt van nekem ő és Henryék. Nem vagyok elveszve. Bármikor fel tudom hívni Roniékat és nem sokára megyek haza. Az egyetem mellett pedig nem lenne egyébként se túl sok időm velük lenni, mert otthon is távol lennénk egymástól.

Már haza felé tartottunk az eszme futtatásom alatt. Mikor az ajtóhoz értünk Adam megtorpant. Láttam rajta a tanácstalanságot. Az én agyam is ezerrel pörgött. Behívjam? Nem lenne túl jó ötlet, hiszen alig ismerem. De tudom, hogy szükségem van rá. Alig ismerem?? Akkor mi a francnak jöttem ki Londonba? Egy mosoly ült ki a számra kusza gondolataim miatt.

Adam ismét gyorsabbnak bizonyult. Közelebb lépett adott és egy puszit a homlokomra.

-          Majd holnap találkozunk! Jó éjt! – és elindult a lépcsőn lefelé.

-          Várj! – nem akartam, hogy elmenjem. Önző voltam, de nem akartam egyedül lenni. – Nem akarsz bejönni?

26. fejezet - Az utolsó hét ...

Sziasztok!

Itt az újabb fejezet! Örülök, hogy vannak új olvasóim és persze annak is, hogy a régiek még mindig megmaradtak! Jó olvasást!!

	Az emberek inkább a visszaérkezésről álmodnak, nem pedig az elindulásról. (...) Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte.   Paulo Coelho

El kezdődött az utolsó hét, amit barátnőimmel töltünk Angliában. Ők már nem dolgoznak. Így terveztük a legelejétől fogva. Egy hetet még együtt töltünk, csak mi. Minden kötelezettség és minden egyéb hátráltató tényező nélkül. De nem így lett. Nekem ott van Adam. Amit csak látni akartunk, már meg is néztük. És végül, én itt maradok. Felborítottam mindent. Mármint az egész eltervezett jövőnket. Ez volt a baj velem. Mindig is. Mindent megterveztem. Mi lesz velem, mikor nyugdíjba megyek. Hogyan fogom berendezni a házamat, ahol a férjemmel és a gyerekeimmel fogok élni. Mindent elterveztem. A következő évet, hónapot, napot. De most… Minden előre átgondolt, megfontolt terv ellenére, most itt maradok. Egy férfi miatt, akit egy hónapja ismerek.

Előző este hulla fáradtan kerültünk ágyba. Részletek még ki is maradtak ezzel kapcsolatosan. Reggel mozgolódásra ébredtem. Időm se volt kinyitni a szemem, egy hatalmas puszit nyomtak az arcomra.

-          Jó reggelt! Hát te? Hogyhogy itt? – fordultam ébresztőmhöz.

-          Nem volt kedvem annyit sétálni éjszaka.

-          Oh, valaki, de nagyon lusta.

-          Nem lehetne ezt csendesebben! – ekkor vettem csak észre, hogy nem csak ketten vagyunk az ágyamban.

-          Eszter! Te is? Azt hittem csak Roni ilyen elvetemült?! – két álmos fej nézett rám az ágy két széléről.

Nem emlékszem hogyan kerültek mellém. Éveken keresztül tartottunk ott alvós estéket és ahelyett, hogy hálózsákban vagy matracokon aludtunk volna, mindig összepréselődve, de egy ágyban hajtottuk álomra a fejünket. Erre emlékeztetett ez az ébredés is. Pont mint régen. Edények csörömpölése riasztott elmélkedésemből. Rögtön felpattantam és kirohantam a konyha irányába.

-          Szia! Ne haragudj! Felkeltettelek? – „nézett” rám a konyhából egy meztelen felsőtest.

-          Nem, már fenn voltam. Te… Mikor jöttél és hogyan…

-          Haza se mentem. Roni felajánlotta a szobáját, késő volt már. Így itt aludtam. – lépett egyre közelebb Adam.

-          Valami rémlik. Komolyan, mintha ittam volna. Csak foszlányok vannak meg az estéből. Rohadt álmos voltam.

-          Igen, az látszott rajtad. Pedig milyen terveid voltak! – egy kaján vigyor jelent meg a szája szélén.

-          Nekem? Terveim? Oké. Lehet, hogy emlékeztethetnél. – már teljesen elért. Ott álltunk a konyhaajtóban. Lassan átkarolta a derekamat és magához húzott. Majd a fülembe kezdte súgni az én kis terveimet.

-          Ne! Ezt komolyan én mondtam? Lehet, hogy mégis ittam, csak arra sem emlékszem.

-          Nem láttam, hogy előkerült volna bármilyen üveg is tegnap. Tehát nem is gondolkozol a megvalósításon?

-          Hát… Amint ketten leszünk, beszélhetünk róla. – derekamról arcomra vándorolt a keze és megkaptam végre a jóreggelt puszit. Bár ez egy kicsit tovább tartott.

Miután el tudtunk szakadni egymástól, körbe néztem a konyhába. Nem hittem a szememnek. Az asztal meg volt terítve, tükörtojást csinált meg teát főzött, szalonnát sütött és a pirítóst is előkészítette.

-          Ez most komoly? Ezt mind te csináltad?

-          Ez az utolsó hetetek. Mindenben a segítségetekre leszek, hogy jól érezzétek magatokat. A reggeli csak a kezd… - nem engedtem, hogy befejezze. Úgy tapadtam a szájára, mintha most tenném először. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de nagyon jól esett a törődése.

Lassan Roniék is szállingóztak a konyha felé. Megreggeliztünk és belevetettük magunkat a londoni forgatagba. Bár Adam nélkül indultunk el, de egészen jól kiismertük már magunkat a nagyvárosban. Vásárolgattunk, megebédeltünk egy hangulatos kis étteremben, majd újabb vásárolgatás. Este, már Adammel és Abigelékkel kiegészülve vágtunk újra az éjszakának. Találtunk egy szórakozó helyet, ahol hétfőnként karaoke-esteket tartanak. Az egész az én ötletem volt, de megbántam, határozottan megbántam. Minden bizonnyal az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően rávettek az éneklésre. Ez még magában nem is lenne olyan szörnyű, de ha egyszer feloldódom ilyen téren… Mondjuk azt, hogy nehéz megállítani. Sorba jöttek a rosszabbnál rosszabb dalok, amiket kiválasztottam és előadtam.

-          Lassan mennünk kellene! – fordult felém Roni.

-          Most miért? Nem érzed jól magad? – Eszter se volt beszámítható állapotban.

-          Nagyon is! De a füleim nem biztos, hogy elviselnének még egy macska-duettet!

-          Roni! Miért nem állsz be mellénk? – érdeklődtem, miután leszólta Eszterrel való közös dalainkat.

-          Az kizárt! Nem ittam eleget!

-          Ezen segíthetünk! – nyújtott Adam egy újabb koktélt neki.

Úgy három koktéllal később már Roni is tarkította a műsorunkat. Azt hiszem a Madonna szám után éreztem azt, hogy elég volt. Jöhet a józanodás időszaka. Távol állt tőlem az ő zenei irányzata. Volt egy-két száma amit időnként meghallgattam, de ennyi. Most pedig tőle énekeltünk. Ez már tényleg a mélypontom volt. Eszter és Roni csak most kezdték el igazán élvezni a hely adta lehetőségeket. A színpad előtt tomboltak, a fura csak az volt, hogy nem voltak ezzel egyedül. Először furán méregettük a lányokat, akik furcsábbnál furcsább tánclépéseket lejtettek, (már a mi előadásunknál is) de mégis csatlakoztak hozzájuk. Egész éjszakás bulinak ígérkezett. Abigel jó darabig csak kérette magát, de végül beadta a derekát. Matt nem hagyhatta egyedül belevágni, így vele tartott. Fura volt Robbie Williams Feel című száma duett formában, de egész jól hangzott tőlük. Adammel ketten maradtunk az asztalnál az este folyamán először.

-          Na, hogy tetszik az este? Úgy tűnik jól elvannak! – bökött a rögtönzött tánctér felé.

-          Határozottan úgy tűnik jól érzik magukat.

-          Ronit nem sokáig kellett győzködni az ivással kapcsolatosan. De az az ének…

-          Mindig is élvezte az ilyen dolgokat. Te miért nem énekelsz valamit?

-          Az kizárt! – tiltakozott rögtön Adam.

-          Talán te se ittál eleget hozzá? Azon segíthetünk! –indultam volna a pult felé, de megállított.

-          Nem, nem iszom. Valakinek haza kell vinnie ezt a részeges bagázst!

-          Részeges bagázs! – fordultam neki háttal tetetett duzzogással.

-          Nem úgy gondoltam. Na, ne csináld! – húzott vissza magához.

-          És ha kapnál egy kis ösztönzést?

-          Mihez és mi lenne az?

-          Természetesen az énekléshez. Hova gondolsz!

-          Hogy ahhoz… Nem hiszem, hogy elég ösztönzőleg tudnál hatni rám, de … - komolyan, mintha belepirult volna a gondolataiba.

-          Merre jár az esze, Mr. Breining.

-          Hát… Jobb ha az az én titkom marad, Ms. Kertész. – nekem se kellett több. A huncut vigyor, ami megjelent az arcán többet árult el a gondolataiból, mint szerette volna. Annyira egymásba gabalyodtunk, hogy nem vettük észre a visszatérő „előadókat”.

-          Ha zavarunk csak szóljatok. – nézett ránk ironikusan Matt.

-          Ti még annyira nem is, de a többi közel ötven ember lehet, hogy enyhén feszéjez minket. – kezeim még mindig Adam nyaka köré voltak fonódva.

-          Lassan mi megyünk. Holnap meglátogatnak minket anyuék és addig ki emberi formát kellene öltenem. – forgatta a szemeit Ab.

-          Hazavigyelek titeket? – érdeklődött Adam. Matt rögtön jelezte, hogy ő is kocsival van és nem fogyasztott alkoholt az este folyamán. Gyorsan elköszöntek Roniéktól, majd ismét ketten találtuk magunkat. Onnan folytattuk, ahol az előbb abbahagytuk.

Aztán Eszter besokallt. Vagyis inkább Roni, mikor majdnem kijött Eszter ebédje. Így hazamentünk. Azt hiszem utolsó hetünk első napja nagyon jól alakult. De még van öt napunk. Egy percet sem akartunk elhalasztani.

Kedden többen is másnaposan keltek. A tünetek enyhítésére kávét főztem. Jó sokat.

A fejfájás az garantált volt. Enyhítésként elmentünk vásárolgatni.

A hét további része vásárolgatással, esti kisebb bulikkal telt. A lényeg az volt, hogy együtt legyünk. Adam ismét nagyon megértőnek mutatkozott. Tudta, hogy ez mennyit jelent nekem.

Szombat este meglátogattuk Philt, hiszen ő a legrégebbi barátunk Londonban. Csak egy beszélgetős estét akartunk. Néha úgy tekintettünk rá, mint saját apánkra. De valószínűleg többet tudott meg rólunk a két hónap alatt, mint a szüleink valaha is tudni fognak. Könnyebben megnyíltunk neki, lehet néha az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően.

-          Mikor jössz haza? – fordult hozzám Roni.

-          Az esküvőre mindenképpen. De szerintem előtte egy-két nappal már otthon leszek.

-          Adam, te is jössz. – inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek Roni mondata.

-          Azt hiszem nincs más választásom. – kacsintott rám Adam.

-          Helyes. Különben ki kellene jönnöm és azt te sem köszönnéd meg. – emelte fenyegetésre ujjait Roni.

-          Mikor indul a gépünk reggel? – Eszter enyhén szólva le volt maradva mostanában.

-          Fél 10-kor. De legalább ötször elmondtam. Mi van veled? – rivallt rá Roni.

-          Jól van, na. Elfelejtettem. Nem kell rögtön felkapni a vizet!

-          Na, de Eszter. Miért akadtál ki ennyire? – lépett mellénk Phil.

-          Mindent ötször el kell neki mondani. És ha ezt valaki megjegyzi rögtön kiakad!

-          Roni! Két ilyen szép magyar hölgy nem veszekedhet egy ilyen butaság miatt. Hogy tudnálak titeket így elengedni?!

-          Nem lesz semmi gond. Csak egy kicsit fáradtak vagyunk már. Nem haragszunk egymásra, ne aggódj Phil. – mondta Eszter.

-          Hát, rendben! És mikor jöttök újra? Unalmas ez a hely nélkületek.

-          Ezért hagyjuk itt Rékát. Egy kis magyar virtus mindig kell. – bökte oldalba Philt Eszti.

-          Most komolyan, Réka meg a magyar virtus?! Két ellentétes dolog.

-          Roni! Én is épp olyan magyar vagyok, mint te!

-          Lehet. De ha Adam a közelben van, akkor inkább vagy egy szelíd patak, mint a zúgó Duna.

-          És az baj? Nem mintha te Geri mellett olyan vadmacska lennél, mint nélküle.

-          Az teljesen más.

-          Miért is?

-          Mert az én vagyok. És az teljesen megváltozatja a dolgokat. – nem volt több ellenérvem. A mű vitánkat eddig tudtuk fenn tartani. Nevetve dőltünk össze.

-          Te soha nem fogsz megváltozni.

-          Tudom, de te sem. Mi lesz velem nélküled otthon?

-          Ott lesz Eszter. Én meg majd telefonon keresztül rendezek féltékenységi jeleneteket.

-          És ott van Geri. Jut eszembe! Küldök neki valamit. Holnap reggel áthozom.

-          Mit küldesz neki Adam?

-          Semmi különös. Csak valamit megígértem neki.

-          Réka! Nem szólnál neki!

-          Nem, Roni. Ez most férfi dolog!

-          Annyira izék vagytok! – durcás fejet próbált vágni, de nem nagyon  jött neki össze. Főleg, hogy Eszter a túl oldalról nevetette.

-          Elég volt. Árulók. Mind a hárman. Phil, csak benned bízhatok! – bújt a férfihoz, mint egy vérig sértett kislány.

-          Mondjad mi a baj, kis durcás!

-          Phil! Már te is? Mindenki ellenem van.

Az esti csipkelődések tovább folytatódtak. Mintha bármikor összejöhetnénk egy hasonló beszélgetésre. Fél egy volt, mikor nagy nehezen haza keveredtünk. Egész este az ágyban forgolódtam. Egyáltalán nem voltam biztos magamban. Ebben az egészben. Egy pasi miatt itt maradok és feladva minden bizonyosságot, arccal az ismeretlen felé rohanok. Nagy nehezen elnyomott az álom. De bár ne tette volna.

Egy tó közepén álltam. Az egyik oldalon a barátaim és a családom álltak, a másik oldalon Adam. De csak az egyik irányba tudtam menni. Egy hang lassan számolt visszafelé. 10… Nem tudtam mit kellene tennem. 9… Egyre hangosabb volt a számolás. 8… Mindkét oldalról hívogató hangok visszhangoztak. 7… Elkezdett távolodni mindkét part. 6… Egy csónak jelent meg mellettem. 5… Még mindig nem tudtam merre menjek. 4… Minden egyre sötétebb lett. A hang pedig csak egyre közeledett. 3… „Válassz! Most! Tedd meg!” 2… Már alig láttam a többieket. 1… Hirtelen villám lenni kezdett körülöttem, majd nem láttam mást csak a fejem fellett összecsapó hullámokat, melyek teljesen elnyeltek. Valami a mélybe rántott és a nem rég még a parton állok sikolyát hallottam csak.

Felriadtam, mikor rájöttem, hogy a saját kiáltásom volt az. Szerencsére a többiek nem hallották  meg, vagy csak nem reagáltak rá. Teljesen felébredtem. Féltem. Féltem, attól, hogy mindent elveszítek. Mindent, ami eddig fontos volt számomra. Csak azért, mert egyszer a szívemre hallgattam és nem az eszemre.

25. fejezet - Búcsúzás és érkezés

Sziaztok!
Itt az újabb szombat, tehát a fejezet is! Köszönöm a kommenteket az elözőhöz, nagyon jól esnek!!
Nincs más teendőm, mint jó szórakozást kívánni hozzá!!

Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. (...) Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
	Fekete István

Másnap délután kettőkor indult a gépem. Az egész délelőtt pakolászással telt. Amit anyum bepakolt én pakoltam ki, aztán ő vissza. Telerakott volna szíve szerint még vagy két táskát kajával, meg egyéb teljesen felesleges cuccokkal. Mindig ezt csinálta. Akárhova mentem kellett egy plusz táska csak a kajának. Mintha nem tanított volna meg minden szükséges dologra, hogy egyedül is boldoguljak majd. Tudom, hogy mindig is a kislánya maradok, de érezhetné, hogy már nem az kisgyerek vagyok, akire ha csúnyán néznek, fut anya szoknyájához. Azt is tudom, hogy ez most nekik is nehéz. Sőt… Ha Debrecenbe megyek, úgy még egy országban lettünk volna, de így… A távolság csak megnehezítette az egészet. De majd együtt megszokjuk. Legalábbis muszáj lesz!

-          Réka, mindened meg van? – kiabált fel apa az emeletre indulás előtt.

-          Itt van még a laptop táskám, de amúgy igen. – erre a szóra Ábel robogott be.

-          Levihetem? Elbírom, már nagyfiú vagyok! – mondta, felkapva a táskámat.

-          Vigyázz a lépcsőn! – kiabáltam még utána, de nem hiszem, hogy sokat hallott volna belőle.

-          Réka, eszel még valamit indulás előtt? – állt elém anya, mikor leértem.

-          Nem. Nem vagyok éhes. Ábel, merre van?

-          Kiment apádhoz. Hosszú az út! Biztos megéhezel. Egyél valamit!

-          Anya! Nem olyan hosszú az út! Egyébként is nem rég ettünk. Nyugi, nem fogok éhezni.

-          Rendben. Nem tudom, hol vannak már Anitáék! Rég itt kellene lenniük!

-          Itt is vagyunk! Csak nem találtam a kulcsot! – jött be Marci. Anita kicsit lemaradva utána.

-          Akkor mehetünk is! Kihez üljek? – érdeklődtem Anita mellé lépve.

-          Nekem mindegy! Velünk is jöhetsz!

-          Nem. Marci nem veszed el tőlem a nővérem! – rontott be Ábel. Egyszerűen imádtam.

-          Nem tudna! Hidd el! Na, induljunk!

Ábelnek mesélnem kellett egész úton, míg fel nem értünk Pestre. Ez volt az egyik feltétele, hogy elmehessek Angliába. A másik, hogy majd kijöhessen nyaralni. Mindkettőt behajtja majd az tuti. Elég önfejű. Ezt a tulajdonságát nem tudom kitől örökölhette. Se apa, se anya nem ilyen. Ez csak a gének keveredése lehet.

A reptéren nagy volt a nyüzsgés. Bekísértek ameddig csak lehetett. Anita ugrott először a nyakamba.

-          Ígérd meg, hogy hazajössz még! És nem kell, Angliába menjek meglátogatni az unokahúgomat!

-          Ne beszélj már hülyeséget! Két fiam lesz! – már mindkettőnknek potyogtak a könnyeink.

-          Tudod, hogy gondoltam. Nem akarom, hogy olyan gyerekeid legyenek, akik nem beszélnek, majd az enyémmel, mert nem beszélnek két nyelven.

-          Fogjuk ezt a sok bugyuta dolgot a hormonjaidra. Még jó hogy, mindent megbeszélnek majd! Te leszel a kedvenc nagynénjük és imádni fogják az unokatesóikat.

-          Oké! Elég lesz! Arrébb van az még! Egyébként is, jön haza jövő hónapba! – lépett mellénk Marci.

-          Ne legyél ilyen érzéketlen! Te nem tudod, milyen lánynak lenni! – esett neki Anita.

-          Ne, kezd megint! Tudom, hogy milyen férfinak lenni. Hidd el az se jobb!

-          Biztos vagy benne? – és kezdődött, melyik a jobb férfinak vagy nőnek lenni.

-          Vigyázz magadra és telefonálj, ha odaértél! – lépett el a két civódó mellett anya.

-          Persze. Majd csörgök és ne aggódj feleslegesen.

-          Nem olyan egyszerű az!

-          Na, mi előtt anyád is sírna! Vigyázz magadra kincsem!

-          Ez természetes, apa! Te meg nyugtasd meg majd anyut, hogy minden rendben van.

-          Értettem. Azt a fiút meg hozd haza minél előbb! Meg akarom ismerni, ha már elrabolta lányomat!

-          Rendben. Az esküvőre mindenképpen hozom.

Ábellel sem volt semmi gond. Szokás szerint lerázott egy puszival. Aztán elrángatta apát egy kirakat felé.

-          Na, ki nyert?

-          Senki. Megbeszéltük, hogy mindkettőnknek épp olyan rossz. – jelentette ki Anita durcásan.

-          Nem. Azt beszéltük meg, hogy ezt nem érdemes összehasonlítani, mert egyértelmű. hogy nekem a jobb.

-          Oh, és mi alapján jutottatok erre a következtetésre?

-          Várj, ez még nekem is új. – Anitával érdeklődve néztünk Marcira.

-          Hát… Itt vagy nekem te! És ha te nem lennél mellettem, az tuti, hogy szörnyű lenne. Így nekem egyértelműen jobb, mert te nem lehetsz ott magadnak és így…

-          Fogd már be! És inkább csókolj meg! – tudtam, hogy ez lesz a végén. Soha nem veszekedtek igazából. Mindig csak civakodtak, de nem gondolták komolyan. Bemondták a járatom számát. Kicsit megfagyott a légkör körülöttünk.

-          Azt hiszem… szedem a cuccom. – odaléptem anyuhoz még egyszer megöleltem,  apáéknak csak integettem, nagyon elfoglaltak voltak. Marcit is megöleltem, majd Anitához bújtam.

-          Jövök jövő hónapban. Itt leszek, szóval ne keress másik tanút.

-          Eszembe se jutna. Úgy se találnék jobbat nálad.

-          Ajánlom is. Hiányozni fogsz. Majd telefonálok. Minden hír érdekel a babáról, a mamáról és a papáról. – erőteljes morgást hallottam Marci részéről.

-          Jól van, na! Egyszer majd úgy is hozzá kell szoknod.

Gyors puszi mindenkinek és már indultam is felszállni a gépre. Egy idősebb néni mellé kerültem. Most repült először. Így idegességében végig beszélte az utat. Minden érdekes dolgot megtudtam Mimikéről, a két éves perzsa cicáról, a hat unokájáról, a három férjéről és ki tudja még miről. A felénél kikapcsolt az agyam. Egy idő után már sok volt. Pedig kedves néninek tűnt.

A reptéren nagy meglepetés ért. Leszálltam a gépről, összeszedtem a csomagjaimat, de senki sem várt rám.

Adamet tudtam, hogy dolgozik. Henryék nem tudták, hogy ma jövök. De a lányok? Nem baj, nem húzom fel magam. Biztos nagy a forgalom. Várok még egy kicsit. Biztos nem tudtak korábban kijönni. De megígérték. Azért nem szóltam Henrynek, mert azt mondták kijönnek. Nem hagyhatnak cserben. Gyorsan felhívtam anyut és Anitát, hogy mindketten megnyugodhassanak, rendben földet értem. Egy fél órája várhattam már, de még mindig semmi. Megpróbáltam felhívni Ronit. Nem vette fel. Aztán Esztert. Ő sem mutatott életjelet. Kezdtem pánikba esni. Ugyanakkor dühös is voltam. Megígérték, hogy itt lesznek. Egy óra múlva még mindig egyedül ültem a reptér aulájában. Elegem lett. Nem erre számítottam tőlük. De biztos valami fontos dolguk akadt. Nem kell rögtön kiakadni. Próbáltam magam megnyugtatni. Elkaptam egy taxit és azzal mentem haza.

Otthon nem egészen az fogadott, mint amire számítottam. Üres lakás helyett, mindketten otthon ültek.

-          Sziasztok! Nem felejtettek el valamit? – léptem be a nappaliba.

-          Bocsi, elfelejtettük. – szólt vissza az újságból fel sem nézve Roni.

-          Ne haragudj! Annyira sajnálom. Azt hittem holnap jössz.

-          Oké. De mit csináltatok ma? – egyre dühösebb voltam.

-          Semmit igazából. Legalábbis én. Nem kellett ma bemennem. Itthon voltam. – mondta továbbra is az újságba merülve Roni.

-          Ez fantasztikus! És nem volt fél órád kijönni elém?

-          Most mit kapod fel a vizet? Elfelejtettem. Na és? Te még nem felejtettél el semmit?

-          Ezt te sem gondoltad komolyan?

-          Mármint mit? – dobta le az újságot az asztalra.

-          Én még nem hagytalak várni egy órát sehol. És a telefont is felvettem, ha hívtál! – Eszter közben elhagyta a csatateret. Szokás szerint jól érezte meg, hogy ez több, mint egyszerű ’miért nem jöttél ki elém’ harc.

-          Most kijössz Angliába és forogjon minden körülötted? Nem gondolod, hogy ujjongva foglak körbe ajnározni, mert otthagysz minket!

-          Azt hittem ezen már túl vagyunk! Nem fogom még egyszer elmagyarázni!

-          Ne nézz mindig hülyének! Elsőre is megértettem! Mindig ezt csinálod!

-          Mit? Mi az, hogy mindig ezt csinálom?

-          Ezt. Kiakadsz. Összeveszünk, utána meg én vagyok az idióta.

-          Én soha nem mondtam ezt. De te voltál az első, aki ott hagyott.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Te voltál az első, aki nem Debrecenbe adta be a jelentkezését!

-          Még mindig itt tartasz! Erről beszélek! Miért nem tudsz túl lépni ezeken a hülyeségeken?

-          Tudod, mit túllépek rajtuk. Ahogy a veled folytatott nevetséges helyzeten is! Örülök, hogy már csak egy hétig vagy itt!

-          Én meg annak, hogy nem kell olyan sűrűn a savanyú arcod nézni!

Ez volt az a bizonyos utolsó csepp. Felkaptam a táskám és már mentem is, becsapva magam mögött az ajtót. Nem tudtam hova, de mennem kellett. Nem tudtam most Ronival egy levegőt szívni. Nem gondoltam komolyan és remélem, hogy ő sem. Nem voltunk ilyen messze egymástól, mióta csak találkoztunk. Annyira részesei voltunk egymás életének, hogy nehéz volt elképzelni egymás nélkül. Eszter is közel állt hozzánk, de még sem volt ugyanaz. Roni valahogy sokkal közelebb állt hozzám. Ezért is fájt nagyon, amit mondott.

Végül Adamhez mentem. Nem sokkal előbb ért haza. Meglepődött, hogy csak úgy beállítottam, de mikor elmeséltem neki mi történt, tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon.

-          Nem nagyon tudom, hogy milyen a kapcsolatotok, de nem hiszem, hogy úgy gondolta…

-          Tudom, de nem tudom, hogy mit kellene mondjak.

-          Nem akartad bántani, nem? Akkor menj oda, állj elé és hagyd, hogy a dolgok csak úgy alakuljanak.

-          Nem megy. Én nem vagyok most képes erre.

-          Itt maradsz éjszakára?

-          Nem tudom. – összevoltam zavarodva. - Biztos aggódnának.

-          Gyere, hazaviszlek. – nyomott egy puszit a homlokomra és már ment is a kocsi kulcsáért.

-          Köszönöm.

-          Ezt nem kell megköszönnöd! Bár azért lenne egy-két ötletem…

Nem kellett tovább célozgatnia, az egyik részét már teljesítettem is, azzal, hogy megcsókoltam. Belegondolva, mióta visszajöttem ez volt az első igazi csókunk. Még  nem tudtam mit fogok tenni, csak azt tudtam, hogy Adam ott lesz velem.

20 perc múlva már ott is voltunk a lakáson. Az ajtó előtt megtorpantam. Adam lépett mögém. Hátulról átölelt,  majd belepuszilt a nyakamba és kinyitotta előttem az ajtót.

Roni kapta fel a fejét, mikor beléptem a szobába. Szemei vörösek voltak, látszott rajta, hogy sírt. Eszter ült mellette a kanapén. Csak álltunk és csendben néztünk egymásra.

-          Adam, nem kérsz egy teát? – együtt indultak ki a konyhába, így hagyva minket magunkra.

-          Szóval… - próbáltam kinyögni valamit, de egyszerűen nem ment.

-          Annyira sajnálom! – mint valami megállíthatatlan hullám jöttek a könnyeink. – Annyira sajnálom! Nem gondoltam komolyan! Dühös vagyok, mert nem gondoltam rád. Nem gondoltam arra, hogy neked milyen lehetőségeid lesznek itt kinn! Csak azért érdekelt, hogy nekem milyen rossz lesz nélküled!

-          Annyira sajnálom, hogy már csak egy hétig maradsz! Csak, hogy tudd, nem Attila lenne az oka, ha hazamennék. Hanem a családom és TE!

-          Miattam? Ez… Nem tudom, mit mondhatnék… Annyira sajnálom!

-          Ha nem hagyod abba, megint megharagszom!

-          Jó. Abbahagyom! Mikor jössz haza?

-          Az esküvőt nem hagynám ki! Főleg, hogy tanú leszek!

-          Komolyan? Ez annyira jó!

Percekig csak egymást ölelve sírtunk. De ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Egyszerre a megkönnyebbülés, hogy végül is minden rendbe jött köztünk, és az öröm, hogy tudjuk, mindig ott leszünk egymásnak.

Adamnek igaza volt. Csak hagyni kellett a dolgokat megtörténni. Ronival megint olyan volt, mint régen. Bár ez a távolság csak mélyíteni fog a barátságunkon. Legalábbis nagyon remélem. Már csak egy hét és egyedül maradok. Egyedül egy idegen helyen, ahol alig ismerek valakit.