27. fejezet - Újabb búcsúzás

Sziasztok!

Itt az újabb fejezet! Remélem hasonlóan tetszeni fog, mint az előzőek! Előrebocsátom, hogy rengeteg könny van benne... Előre is bocsi ezért és hát a végéért is!! Ne utáljatok érte nagyon!!


"Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd és csak az enyém; a miénk… a kettőnké… közös. 
Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön. 
Saját Napunk – a szeretetünk – ragyogja be, saját csillagaink – a mosolyaink – díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom kettőnk között. 
A levegő, mely nélkül meghalnánk – a tudat, hogy létezel nekem és hogy létezem neked. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk. 
Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké! "

Reggel nem volt szükségem ébresztőre. Egy kiadós reggelivel készültem mielőtt elindulnánk. Adam, mint minden reggel az elmúlt héten, most is már korán csengetett az ajtón. Idejövet beugrott egy pékségbe és még meleg péksüteményekkel lepett meg. Ilyenkor úgy éreztem nem is dönthettem volna jobban. De mindig ott bujkált bennem a bizonytalanság.

-          Jó reggelt! Micsoda illatok! – jött elő Roni.

-          Zsemle? Puffancs?  Ilyen sajtos valami? – sorolta a lehetőségeket Adam.

-          Ajajj! Nem tudok válogatni. Melyiket a legjobb?

-          A puffancs! De olyant én kérek! – Esztert hasa hozta elő.

-          Kávé? Tea? Forró csoki?

-          Mi történt? Egész nyáron nem volt ekkora körforgás.

-          Miért? Talán pakoljak vissza?

-          Nem, meg ne próbáld! De egy forró csokit passzolhatnál! – tömte szájába a következő falatot Roni.

-          Szóval, havonta egyszer telefonálunk? – nyögte ki Roni a hosszabb csend után.

-          Nem tudom. Lehetne kétszer is havonta. Egyszer ti, aztán én. Meg ott az msn…

-          A skype… - vágott közbe Eszti.

-          Az e-mail!

-          De maradi vagy, Adam. A telefon számlát nem nagyon kellene túlterhelni, de a havi kettő még belefér.

-          Akkor jó. – a csengő hangja szakította félbe beszélgetésünket.

-          Majd én megyek! – indultam el az ajtó felé.

-          Hello! Itt vannak még?

-          Jó reggelt, Phil. Még itt. Épp reggelizünk!

-          Hoztam egy kis útravalót!

Gyakorlatilag két hétre elég hideg élelmet csomagolt. A pubba mindig volt fenn tartva számunkra egy-egy pohár. Ezt is elhozta ajándékba nekik. Phil mindig is adott az ehhez hasonló dolgokra. Alig, hogy Philtől érzékeny búcsút vettek a lányok, jött az újabb menet. Átjött az egész Summers család. Még Charliet is hozták magukkal. Kisebb ajándékokkal készültek ők is a nyár emlékére. Rövid ideje ismertük őket, de nagyon közel kerültünk egymáshoz. Igazuk van azoknak, akik az angolokat barátságos embereknek tartják. Furcsa volt eleinte, de már nem tudnám nélkülük elképzelni Angliát. Az olyan lenne, mint London a Big Ben nélkül, vagy Párizs az Eiffel-torony nélkül. Erős túlzással.

Már csak két óránk volt a repülő indulásáig. Bepakoltunk mindent Adam autójába és rajta készen álltunk. Utoljára végig néztek a lakáson. Az első könnycseppek megjelentek Eszter szemében. Mindig is ő volt a legérzékenyebb közülünk. A reptérig nem nagyon beszélgettünk. mind elvoltunk a saját gondolatinkkal. Egy-egy pillantás többet jelentett minden szónál. Évek óta nem voltunk két hétnél többet egymás nélkül. Féltem. Nem attól, hogy elfelejtenek vagy eltávolodunk egymástól. Nem, attól féltem, hogy nem boldogulok nélkülük. Ők ott lesznek egymásnak, de én egyedül maradok. Egyedül. Ez a szó járt a fejemben, mikor beálltunk a parkolóba. Elindultunk be. Minden gyorsan történt, a csomagok, a jegyek és végül a felszólítás a beszállásra.

-          Csörögjetek, ha leszálltatok! Hiányozni fogtok! – öleltem meg őket egyszerre.

-          Te is. De majd beszélünk – törölte meg szemeit Eszter.

-          Megígérted, hogy nem fogsz sírni. A végén még nekem is kell majd.

-          Roni, el fog kenődni a sminked. Mit fog szólni Geri?

-          Igazad van, te kivándorló!

-          Kösz. Na menjetek, mert a végén nem engedlek el titeket!

-          Akkor az esküvőn! – nyomott egy puszit az arcomra Eszter, intett Adamnek és elindult a kapu felé.

-          Szóval…

-          Hiányozni fogsz! Mit csinálok otthon nélküled?

-          Ott van Geri, meg Eszterék! Meg lesztek ti nélkülem is.

-          Lehet, de nem lesz ugyanaz! – közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott – És mindent tudni akarok rólad és a szívrablóról! Ne keljen más eszközökhöz folyamodnom.

-          Értettem. Én is tudni akarok mindent! Tudod kiről és miről! – hosszan öleltük egymást éreztem, hogy kezd átnedvesedni a hátam. „Nem sírok! Most nem! Majd ha elmentek! Ne sírhatsz!” Egyre csak ez járt a fejemben. Eszter kiabálása térített vissza minket.

-          Mennem kell!

-          Igen. Majd beszélünk nem sokára. Szia.

-          Majd csörgök, ha hazaértünk – majd Adamhez fordult – Ajánlom, hogy vigyázz rá! Ne hogy rosszat halljak, mert idejövök…

-          Oké. Megértettem. Vigyázok rá. – lépett mellém Adam és magához húzott.

Végignéztem, ahogy barátnőim felszálltak arra a gépre, amire talán nekem is kellett volna. Újra csak a bizonytalanság fura érzése járt át. Adam belepuszilt a nyakamba, majd még inkább magához húzott. Lassan átengedtem magam az érzéseimnek. A könnyeim elkezdtek folyni, mintha egy darabot elvesztettem volna magamból.

-          Hé, nyugi! Minden rendben lesz. Amint hazaérnek telefonálnak. Aztán ott az MSN, meg nem sokára mész haza az esküvőre. Minden rendben lesz.

-          Tudom, csak… Olyan fura. Örülök, hogy itt vagyok, és nem csak miattad, de ott bujkál bennem a kétség, hogy ténylegesen jól döntöttem-e.

-          Majd meglátod, hogy jól döntöttél-e. De egy biztos. Nagyon bátor dolog volt tőled, hogy belevágtál ebbe az egészbe. És örülök, hogy itt vagy.

Lassan felemelte fejemet, letörölte könnyeimet, majd egyre közelebb hajolt. Ajkai egybe forrtak az enyémmel. Nem volt vágytól fűtött, vagy szerelemtől lángoló, de mindennél jobban szükségem volt most erre. Végignéztük, ahogy a repülő felszáll kifutó pályáról.

-          Mehetünk?

-          Azt hiszem.

-          És hova menjünk?  Hozzám vagy hozzád? Egy ebéd?

-          Legyen egy ebéd nálam. Mit szólsz?

-          Benne vagyok. Induljunk.

A reptérről hazafelé semmi sem változott az oda úthoz viszonyítva. Egyedül a rádióból hangzó zene törte meg a csendet. Tudtam, hogy Adam megérti ezt az egészet szavak nélkül is. Legalábbis egész héten ezt mutatta. Mikor felértünk rögtön a konyhába vetettük magunkat. Egy gyors spagetti volt ma ebédünk.

-          Arra gondoltam, hogy kereshetnénk neked egy kisebb lakást? – szólalt meg ebéd közben Adam.

-          Lehet. Azt hiszem ez egy kicsit nagy nekem. És milyenre gondoltál?

-          Hát… Először is legyen kisebb!

-          Nem mondod?! Erre nem is gondoltam.

-          Nagyon vicces ma valaki. Aztán lehetne egy kicsit közelebb is hozzám.

-          Hát nem élvezed a félórás buszozást?

-          De. Imádok buszozni.

-          Mi ez a hangodban? Csak nem irónia?

-          Nem, dehogy is. De félre téve a viccet. Mit gondolsz?

-          Benne vagyok. Bár egy félórás buszozásnál nincs is jobb.

-          Akkor holnap elmegyünk lakást keresni neked. Nem nyitok vitát!

-          Értettem. Eszem ágába nem volt ezen vitázni.

Adam vállalta a mosogatást, így körbe jártam még egyszer a lakást, hátha itt felejtettek valamit. Sajnos nem így volt. Minden fiók, szekrény üres volt. Végül maradt az én szobám. Ahogy beléptem egy kis csomagot pillantottam meg az ágyamon. Rajta egy levéllel. Rögtön megismertem Roni írását. A kacifántos betűit. Száz közül is felismerném. Először a borítékot nyitottam ki.

Szia Réka!

Ezek szerint nem érzékenyültél el annyira, hogy velünk gyere. Pedig reménykedtem benne. De ez már lényegtelen. Nagyon fogsz hiányozni. És bocs, hogy a reptéren elsírtam magam. (Mert tuti, hogy sírni fogok!)

Vigyázz magadra, mert ha nem kijövök és agyon ütlek még pluszba. Ha bármilyen gondod lesz Adammel, csak szólj, őt is lerendezzük.

Na jó viccet félre téve. Tudom, hogy életed eddigi legnehezebb döntése volt, de büszke vagyok rád! Én nem tudtam volna megtenni. És azt is tudom, hogy nem csak Adam volt ebben benne. Láttuk rajtad, hogy milyen nehéz neked az utóbbi időszak. Az Atival való szakításod, meg hogy Eszter és Donát, és persze Geri és én. Nem akartuk azt látni, hogy ötödik keréknek érzed magad. De nem mindig voltunk veled elnézőek. Remélem nem ezért menekültél el.

Na de elég a lelkizésből, ezt szerintem már megkaptad a reptéren. (Ez ismét csak egy sejtés!)

A kisdobozba van neked egy kis ajándék! (Kisdoboz – kis ajándék! Na mindegy!) Én csináltam neked, hogy legyen valami, ami segít felkelni azon a reggeleken is, mikor egy baráti ölelés kellene.

Hiányozni fogsz! Írj, meg telefonálj meg minden!

XOXO (Angolosan!)

Roni

Ahogy végig olvastam a levelét, mintha magam előtt láttam volna, ahogy görnyed a lap felett és azon görcsöl, mit írjon nekem.

-          Minden rendben? – észre se vettem, mikor jött a szobába.

-          Persze. Csak Roni hagyott egy levelet, meg egy ajándékot.

-          És milyen ajándékot hagyott?

-          Még nem tudom.

-          Akkor nyisd ki! Kimenjek?

-          Nem. Dehogy is!

Kibontottam a csomagot és egy cd-t találtam benne.  Gyorsan a laptopért mentem, hogy minél előbb megtudhassam mit hagyott nekem.

„Szia. Nem tudtam, hogyan tudnék igazán elbúcsúzni. Tudom, hogy ez nem végső, meg minden. Csak akartam valamit hagyni, ami mindig ott lesz veled, ha hiányoznék. – szólalt meg Roni hangja a laptop hangszóróin keresztül. – Szóval válogattam össze neked egy pár számot, ami kettőnkre emlékeztet. Néha én is közbe beszélek, de nyugodtan pörgesd el a hülyeségeimet. Szóval, itt az első szám.”

Az első szám Bonbon Varázsjele volt. Minden egyes dalhoz egy-egy közös emlék kapcsolódott. A negyedik szám Beatles With A Little Help From My Friends. Mindig is szerettük ezt a számot. Ott volt még rajta az örök klasszikus a Rembrandt I’ll be there for you slágere. A számok között különböző anekdotákat mesélt a közös múltunkról. Az utóbbi időben valahogy nem tudtam parancsolni a könnycsatornáimnak. Így megindultak maguktól a 4. szám környékén.

Adam szokás szerint tudta, hogy mire van szükségem. Egyszerűen csak mellém ült és átölelte a vállam. Nem kérdezett semmit, hisz tudta a válaszom. Nagy nehezen megnyugodtam, de még mindig csak ültünk egymás mellett.

-          Elmegyünk vacsizni valahová? – szólalt meg végül Adam.

-          Mehetünk. Összekapom magam.

Nem volt sok mindenhez kedvünk, így egy közeli gyorsétterembe mentünk. Azt hiszem Adamnek köszönhetően kezdtem más szemmel nézni az egészet. Itt van nekem ő és Henryék. Nem vagyok elveszve. Bármikor fel tudom hívni Roniékat és nem sokára megyek haza. Az egyetem mellett pedig nem lenne egyébként se túl sok időm velük lenni, mert otthon is távol lennénk egymástól.

Már haza felé tartottunk az eszme futtatásom alatt. Mikor az ajtóhoz értünk Adam megtorpant. Láttam rajta a tanácstalanságot. Az én agyam is ezerrel pörgött. Behívjam? Nem lenne túl jó ötlet, hiszen alig ismerem. De tudom, hogy szükségem van rá. Alig ismerem?? Akkor mi a francnak jöttem ki Londonba? Egy mosoly ült ki a számra kusza gondolataim miatt.

Adam ismét gyorsabbnak bizonyult. Közelebb lépett adott és egy puszit a homlokomra.

-          Majd holnap találkozunk! Jó éjt! – és elindult a lépcsőn lefelé.

-          Várj! – nem akartam, hogy elmenjem. Önző voltam, de nem akartam egyedül lenni. – Nem akarsz bejönni?