A lánybúcsú kettős érzésekkel ért véget. Mint lánybúcsú bárhol megállná a helyét, Roni tényleg mindent elintézett és mindenki élvezte az egészet. Viszont pont Roni miatt volt negatív hatása, de szerencsére csak számomra. Az este vége felé már eleget ivott ahhoz, hogy megoldja az alkohol a nyelvét. És természetesen megtalált engem.
- Te Réka, figyelj. Miért vagy ilyen?
- Nem értelek. Mire gondolsz?
- Hát Adam nincs itt, ugye bár. És hát adott a lehetőség. Attila még mindig oda van érted. És nem is kellene ilyen messze menned. Több előnye van, mint hátránya.
- Roni! Két dolog. Egy: semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. Kettő: múltkor még Attila ellen beszéltél. Mi változott azóta?
- Jaj, ezt most komolyan kérdezed. Nézz magadra! Teljesen kilógsz közülünk. Azt se tudod, mi van velünk. Mintha kicseréltek volna. Bezzeg mikor még Atival voltál… Mindig ott voltál, ha szükség volt rád – és csak mondta és mondta. Engem pedig egyre inkább sokkolt az egész. Próbáltam megtalálni az egyensúlyt London és Magyarország között, és egészen eddig azt is hittem, hogy működik, de úgy látszik tévedtem. Anita és Eszter soha nem panaszkodtak, ahogy szüleim se. De lehet, hogy csak nem akartak megbántani. Majd megütötte a fülemet egy mondata – Attila az egyetlen esélyed, hogy újra visszakerülj közénk.
- Ezt komolyan így gondolod? Mert, ha igen, akkor nem hiszem, hogy van miről beszélgetnünk. – nem bírtam tovább hallgatni. Nagyon reméltem, hogy csak az alkohol beszél belőle.
Nem tudtam elvonatkoztatni az előbbi beszélgetésünkön. Egész este azon jár az eszem, miért nem szóltak, ha komolyan így érzik. Az este végén haza szállítottam a családtagokat, majd végre én is ágyba keveredtem. A mai többszöri sikertelen telefonhívás ellenére megpróbáltam Adamet.
- Szia! Ne haragudj, hogy nem vettem fel eddig, csak dolgoztam, meg előadásom volt. És nem akartam zavarni, ezért nem hívtalak vissza. Ne haragudj! – darálta le, ahogy felvette a telefont.
- Szia. Nyugodtan visszahívhattál volna.
- Legközelebb majd visszahívlak. Holnap lesz az esküvő?
- Igen, 11 órakor kezdünk.
- Majd hívj fel, ha vége. Ígérem felveszem.
- Jó, majd felhívlak.
- És amúgy milyen otthon lenni?
- Egészen jó, csak fura az egész helyzet.
- Hogyhogy fura?
- Hát itt van Attila és egy páran határozottan az összeboronálás mellett vannak.
- Oh… Ez nem túl jó hír. És te, hogy állsz ehhez a kérdéshez?
- Hogy állnék? Nem akarok Attilától semmit. – erre válaszként egy hatalmas sóhajt kaptam. Mintha bármi oka is lenne a kételkedésre. Na jó, felmerült bennem is az elején, de itt van nekem Adam és ez most a legfontosabb. – És nálad minden rendben? – gyors tématerelés, hát ha nem kérdez többet Atiról.
- Minden megvan. Bár egy valakit azért hiányolok…
- Oh, igen. És kit?
- Vajon kit? – erre volt szükségem a mai nap után, hogy végre halljam Adam hangját. Nem beszéltünk sokáig a pénzügyekre hivatkozva. De boldogabban hajtottam álomra a fejem.
* * *
Az esküvő 11 órakor kezdődött Veszprémben, majd a lagzi már Herenden volt. Anita gyönyörű volt abban a ruhában. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg ő. Fantasztikusan nézett ki. És hát Marci is megállta a helyét. Ahogy megígértem felhívtam Adamet, aki bár telefonon keresztül, de gratulált az ifjú párnak. Ronival való mindennemű beszélgetést kerültem. Nem volt kedvem végighallgatni a „sajnálom, hogy úgy mondtam, de azt nem, amit” szokásos szöveget. Ő volt az egyik legjobb barátom, de néha túlzásokba esett. Ilyenkor kellett egy kicsit a távolság. A rokonság nagy része élvezte az estét. Legtöbben korunkbeli fiatalok és hát a szülők is a lazább fajtából állnak. Így zene terén jöhetett bármi, miután a nagyszülők átköltöztek a kisebb terembe. Ez így ment nálunk az esküvőkön. Két terem volt előkészítve, az egyik a lakodalomra, a másik a nagyszülők és az idősebb korosztály beszélgetéséhez, elkerülve a konfliktus helyzetet. Éppen öcsémet figyeltem, hogyan próbálja felhívni magára Marci egyik unokahúgának a figyelmét, mikor valaki mellém lépett.
- Nincs kedved táncolni?
- De van kedvem. Mehetünk.
- Ne haragudj Ronira, megint előbb járt a szája, mint az esze. –fordult hozzám tánc közben.
- Az egy dolog, Geri. De ha komolyan gondolta, akkor nem tudok vele mit kezdeni. És nem nagyon tűnt, hogy más véleményen lenne.
- Tudod, milyen. Hirtelen haragú, meg egy folytában lázadni akar. De nem akar veled rosszban lenni.
- Akkor miért akar folyton összehozni Attilával?
- Nem tudom, már én is próbáltam őket lebeszélni róla. Mondtam, hogy ez egy rossz…
- Őket? Kik azok az ők?
- Anita és Roni. Lehet ezt nem kellett volna elmondanom. Nem tőlem tudod, ha kérdezik – most közelítettem a robbanáshoz. Geri jól ismert, így nem engedett el. – Ha most bármit is tennél, azt később nagyon bánnád. Ne rontsd el a napját, majd holnap kiabálhatsz vele.
- Mi a fészkes fenéért nem tudják megérteni, hogy Attilával vége van. Roni múltkor még annyira ellene volt. Azt tudtam, hogy Anita mindig is kedvelte, de akkor is.
- Hé, csajszi. Ne csináld, csajszi! Majd kitalálunk valamit, CSAJSZI! – utánozta Attilát teljes komolysággal, amin nekem mosolyognom kellett.
- Na jó tényleg ne csináld. – majd véget ért a szám. - Köszönöm a táncot!
- Részemről a megtiszteltetés. És kérlek gondold át a Roni dolgot.
Alig telt el fél perc, már jött is a következő emberke, hogy meggyőzzön Roni nem akart bántani, csak rosszul fogalmazott. Majd a következő és a következő, legvégül pedig Donát is beállt a sorba.
- Táncolnál velem?
- Egy feltétellel. Nem fogunk Roniról beszélni.
- Akkor már nincs is kedvem táncolni. – nekem meg leesett az állam. Csak ezért akart velem táncolni, mert benne van a „mentsük meg Ráth Veronika estéjét” mozgalomban. – Vicceltem. Gyere, te kis buta. Szerinted én nem tudok másról beszélni?
- Hát az elmúlt órában nem nagyon hallottam mást.
- Akkor most megleplek. Mi van veled és Adammel? Nekem szimpatikus volt a srác.
Bár Donátot nem ismertem annyira, nem találkoztunk túl sokszor, de abszolút kedvesen érdeklődött velem kapcsolatosan. És végre nem kellett Roniról hallgatnom kiselőadást. Azt hittem mára megúszom az újabb szent beszédet, mikor anyám ült le mellém.
- Na, most mi a baj? Roni egész este téged figyel. Te meg még csak felé sem pillantasz.
- Anya, most ne próbálj meg minket kibékíteni. Most nincs kedvem egy újabb veszekedéshez.
- Gimis korotok óta mindenen össze tudtok veszni. És mégis ott vagytok egymásnak, amint kell. Kibékültök és minden megy tovább. Lehet csak beszélnetek kellene.
- Lehet. De…
- Nincsen de. Tudod milyen fafejű. Pont, mint te. Szóval, ha egyikőtök se lép, akkor így fogtok maradni. Szóval emeld meg a sejhajod! Szép volt Anita ruhája, nem? – választ sem várva már ott is hagyott. Annyira utáltam, amikor ezt csinálja. Lelki fröccs, majd ott hagy.
Miért nekem kellene most odamennem? Miért én kezdjek el vele beszélgetni? Ő volt az, aki megbántott, igazán kezdhetne valamit a helyzettel. Ehelyett, ülnek ott négyen és jól érzik magukat. Én meg azon agyalok, hogy mit kellene csinálnom. Hát köszönöm. Azt hiszem erről ennyit. Kerítettem egy-két táncos lábú rokont és igyekeztem én is jól érezni magam. Egy óra körül kerültem vissza az asztalhoz, de nem sokáig tartott a pihenőm.
- Réka, gyere egy kicsit! – kiabált át a terem másik feléből apu.
- Mi történt? – amint melléjük értem, láttam mekkora volt a nyüzsgés.
- Most adjuk oda a nászajándékot. Csak még várunk valakire. – anyum valakit nagyon keresett a tömegben.
- Itt vagyok, csak volt még egy kis dolgom. Bocsánat.
- Semmi baj, Attila. Anyudék is aláírták az üdvözlő lapot?
- Igen. És itt is van. Réka, neked még alá kell írnod. – amint ez is megtörtént, megközelítjük Anitáékat.
- Akkor Réka mond el, kérlek, miért vagyunk itt.
- Hát persze. Szóval, kedves Szabó család. Mi négyen, a Kertész család ezen ága és a Halász család nevében kívánunk nagyon sok boldogságot nektek ezzel az aprócska ajándékkal. Reméljük, minden pillanatot ki fogtok élvezni. – majd átnyújtottam a borítékot.
Ahogy Anita kinyitotta még a szája is tátva maradt. Marci kikapta a kezéből és ő is hasonlóan reagált.
- Nem ezt nem fogadhatjuk el. – nyögte Anita, amint szóhoz jutott.
- Dehogy nem. Ha nem fogadod el, én nem kérhetnék majd hasonlót. – próbáltam elviccelni a dolgot.
- Nem, Anitának igaza van. Ezt nem fogadhatjuk el. Ez túl drága volt.
- Na jó, elég volt. Egy: ajándék lónak ne nézd a fogát. Kettő: mindig is erre vágytatok, nem?
- Az lehet Attila, de akkor is. 1,5 hát Brazíliában? Ezt nem fogadhatjuk el.
- Ha ti nem, akkor majd mi elmegyünk. Ki van már fizetve. Szóval nincs mit tenni. – szólt végre anyum is közbe.
- Hűha… Hát… Igazából szavakat sem találok. Nagyon szépen köszönjük. Annyi ajándékot hozunk nektek, amennyi csak belefér a táskába. – egyezett végre bele Anita könnyes szemekkel.
- Na, akkor ezt megbeszéltük. Szeretnék egy olyan kis bólogatós izét, olyan kis aranyos fűszoknyában.
- Attila, az Hawaii táncos, amire te gondolsz. – néztem rá és találkoztam az értetlen tekintetével.
- Jól van, de erre senki nem jött volna rá, ha te nem jelzed. – dugta ki rám a nyelvét. – Tudod mit? Menjünk táncolni. – és már húzott is magával.
Nem volt sok kedvem hozzá. Aztán meglepetést okozott.
- Bocsi, hogy a héten olyan hülyén viselkedtem. Reméltem, hogy van még esélyem, de tévedtem.
- Hát igen, ezzel más is így van. – néztem egyenesen Ronira, aki végig minket figyelt.
- Sajnálom, csajszi. Tényleg. Mond Adamnek, hogy nagyon vigyázzon rád, mert velem gyűlik meg a baja, ha nem.
- Oké. Majd jelzem neki.
- Mi van veled meg Ronival? Még soha nem láttak ilyennek titeket.
- Hát egy kicsit összezörrentünk.
- Komoly dolog, csajszi?
- Nem, csak most kell egy kis idő. Mindkettőnknek. Nem volt igaza és ezt nem akarja elismerni.
- Na, jó. Te is pont ilyen vagy. Szóval most figyelj. – és elkezdett pörgetni egészen Roniék asztalához. – Roni, szia. Réka ülj le. Kaptok 15 percet. Utána a táncparketten találkozunk. Mindkettőtökkel. Eszter, jössz táncolni?
És mire észbe kaptam már ketten ültünk csak az asztalnál. Roni maga előtt piszkálta a szalvétát. Nem nézett rám egyszer se. És én is ragaszkodtam hallgatagságomhoz.
- Na, de lányok. Beszélgetni. Gyerünk. Csajszi, megbeszéltünk valamit és már csak 12 percetek van.
- Jól van, foglakozz most a tánccal! – förmedt rá Roni.
- Sajnálom, hülye voltam. De annyira hiányzol. És nem mehet át hozzátok beszélgetni, mikor összezavarodom és nem zaklathatlak bármikor.
- Miért ne tehetnéd. Max nem veszem fel, mert nem érek rá, de majd visszahívlak. Roni, én nem akarom, hogy bármi is változzon, de ehhez te is kellesz.
- Tudom, csak olyan bonyolult.
- Nem az. Felveszed a telefont és felhívsz. Vagy dobsz egy mailt és én hívlak fel. Megoldjuk. Csak ne csináld ezt.
- Tudom, hogy hülye vagyok és az pia is sokat segített rajta. És rohadtul nem volt igazam. Csak, mikor vele voltál többet voltunk együtt.
- Roni, ne kezd kérlek.
- Nem akarom. Egyébként nem változott semmi.
- Hogy érted?
- A falnak tudnék menni, mikor meghallom csajszit… - furán felhúzta hozzá az orrát is.
- Tudom, mit érzel. Most már nekem is az agyamra megy! Régen nem zavart ennyire.
- Engem már akkor is. Megyünk táncolni a többiekhez?
- Mehetünk.
Csak az kellett, hogy leültessen valaki egymás mellé minket. Attilának volt egy jó pontja a mai estére. A tánctér közepén voltunk: Roni, Geri, Eszter, Donát, Attila, Anita, Marci és én. Innentől kezdődött csak igazán a buli számunkra. Már az sem zavart, hogy Attila is ott van velünk. Jól éreztük magunkat akár csak régen. Minden a legnagyobb rendben volt. Mióta hazajöttem most éreztem először azt a szívfacsaró honvágyat, ami néha földre kényszeríti az embert. Amikor úgy érzed, nincs mit tenned, csak hazáig szaladni. De itt voltak nekem a barátaim, akik tartották bennem a lelket. És ott lebegett Adam arca is a szemem előtt, aki jelenleg kitöltötte, az itthoniak iránt érzett űr helyét.
Annak ellenére, hogy Attilával nem volt éppen békés a szakításunk, az elmúlt időszak hatására ismét közelebb kerültünk egymáshoz. De egy valamiben biztos vagyok: a felmelegített dolgok már nem az igaziak. Attila a múltam része, de a jövőmben csak barátként lehet.
***
És akkor jöjjenek a képek:
Anita ruhája
Réka ruhája
