23. fejezet - Már megint bonyodalom

Sziasztok! Itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog! 

Itt említeném meg, hogy van egy másik blogom, ahol tőlem eredő gondolatok és nekem tetsző idézetek vannak! Ha van időtök nézzetek be oda is! http://quotebyme.blogspot.com/

Jó olvasást!!

A világ összes anyagai között a szeretetnek van a legerősebb kötőképessége és a legnagyobb teherbíró ereje.

A telefon túlsó végén beszélgetés zajai hallatszottak, de nem tudtam ki venni egy szót sem az egészből. Valamin vitatkoztak. De kik? Azt se tudtam, kik vannak a túl oldalon. Roni, ő volt az egyetlen biztos pont.

-          Roni? Mondhatnál valamit!

-          Egy kis baj van, de mindjárt orvosoljuk.

-          Roni! Ne kelljen felemelnem a hangom! Mi a franc történt a túl oldalon?

-          Semmi komoly! Majd visszahívlak!

-          Le ne merd rakni… - már késő volt. Felment bennem a pumpa, de úgy rendesen.

Próbáltam újra hívni, de nem tudtam. Foglaltat jelzett egyfolytában. Esztert is próbáltam, de ott se jártam semmi sikerrel. Mérgembe felöltöztem és elindultam Gergőhöz. Már csak a szüleimen kellett túl jutnom.

-          Elmentem. Majd jövök.

-          Állj csak meg! Hova mész? – szólt utánam apa.

-          Gerihez. Viszem a kocsit is.

-          Nem, ha nem mondod el miért? – vágott elém apa.

-          Nem tudom elérni telefonon Roniékat. Beszélnem kell vele.

-          Nem tetszik ez nekem, de legyen. Vidd a kocsit, de még ma gyere haza.

Már ültem is a volán mögé és indultam Veszprémbe. Gergőt már a házuk elől hívtam fel. Nem hagytam neki lehetőséget a menekülésre. Tudtam, hogy Roni már beszélt vele.

-          Szia! Otthon vagy?

-          Nem. Épp lent vagyunk a Pálmába. – a vicces az egészben csak az volt, hogy pont ebben a percben húzta el a függönyét.

-          És ki van a szobádban?

-          Biztos anya.

-          Geri! Ne csináld! Mit mondott Roni? Mit csinált?

-          Gyere be! – mondta rövid töprengés után.

Anyukája nyitott ajtót. Gondolom ezzel is az időt akarta húzni, mert ilyenkor muszáj az anyukájával beszélni. Aranyos volt, szerettem, de néha túl sokat beszélt.

-          Bejöhetek? – kopogtam Geri ajtaján, miután az anyukája sikeresen leellenőrzött.

-          Gyere.

-          Szóval? Miért nem hajlandóak felvenni a telefont?

-          Az úgy volt…

-          Ne kertelj! Gyerünk!

-          Valószínűleg mondott valami olyat, amit valakinek nem kellett volna hallania.

-          Mi van?

-          Francba! Szóval átment hozzájuk Adam és ő pont azt mondta a telefonba neked, hogy Attila ott van a közeledben. Ez még magában nem is lenne olyan gázos, de kicsusszant a száján, hogy mi Attila terve.

-          Nem mondod komolyan?! Az tuti, hogy megfojtom. Fel kellene hívnom Adamet.

-          Lehet. Eszter próbált vele beszélni, de enyhén szólva ki van akadva.

-          Te nem lennél? Mondott még valamit?

-          Nem?... Vele is beszélned kellene.

-          De hogyan ha nem veszi fel?

-          Szóval azt mondta, hogy… Nem úgy gondolta… Szóval, hogy Attila az egyelten esély arra, hogy itthon maradj.

-          A francba! Megfojtom. Most már tuti. Hogy fogom én ezt megmagyarázni Adamnek?

-          Hívd fel! És mondj el neki mindent! Aztán majd eldönti mit gondol!

-          Felhívhatom most? Mármint maradhatok még egy kicsit? Nem akarok hazamenni.

-          Persze. Lemegyek kajálni. Csak telefonálj nyugodtan.

Ahogy kilépett a szobából, tárcsáztam is Adamet. Nem vette fel. Kétségbe estem. Lehet annyira haragszik, hogy már beszélni sem akar velem. De gyakorlatilag nem is csináltam semmit. Még el se kezdődött, de már vége is lesz? Megcsörrent mellettem a telefon. Ránéztem a kijelzőre, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem. Adam volt az. Hogyan kezdjek hozzá? Kezdetnek az is megtenné, ha felvenném.

-          Szia! Ne haragudj, hogy nem vettem fel, csak éppen zuhanyoztam.

-          Szia. Semmi gond. Azt hiszem, beszélnünk kell.

-          Nem kell.

-          Tessék?

-          Nem kell semmit megmagyaráznod. Ha nem szeretnél velem lenni, nem akarnál idejönni egyetemre. De te itt akarod elkezdeni. Nincs okom a félelemre. – egyáltalán nem erre számítottam.

-          De szeretném elmondani, hogy mi volt ez az egész.

-          Nem kell, főleg nem telefonon keresztül. Túl drága lenne. – hangján lehetett érezni, hogy mosolyog, csak nem lehet akkor gond.

-          Jó. Értem. Kicsit meglepett a reakciód. Azt hittem, majd nem akarsz velem beszélni, meg kérdőre vonsz. Már készülődtem a védőbeszédemre.

-          De nem kell. Vagy szeretnéd? Ha gondolod neki állhatok kiabálni és hasonlók.

-          Nem, inkább ne. Sietek vissza hozzád.

-          Várni foglak!

-          Ajánlom is! Majd beszélünk még!

-          Mindenképpen! Vigyázz magadra! Szia!

-          Szia!

Végszóra még Geri is beesett. Egy rakat melegszendvics társaságában. Még a gimi alatt, (néha úgy beszélünk már róla, mintha évekkel ezelőtt végeztünk volna) havonta egyszer tartottunk filmnézős estéket. Annak ellenére, hogy Gergő volt az egyetlen pasi, mégis ő csinálta a legjobb estéket. Ami miatt mindig is irigykedtünk rá.

-          Na, minden rendben?

-          Igen. Azt hiszem. Megint csak jó lett ez szenyó!

-          Mindkettőnek örülök. Ronit nem akarod felhívni?

-          Nem. Most neki kell az első lépést megtennie.

Ennyiben maradtunk ezzel a témával kapcsolatosan. Háromnegyed tizenkettő volt, mikor észbe kaptunk. Apu azt mondta még ma érjek haza. Hát erre csekély esélyt láttam. Ez volt a baj Gerivel. Mindenről órákig el lehetett beszélgetni vele. 

22. fejezet - Újra itthon

Sziasztok!
Itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog! Jó szórakozást hozzá!

„Azt mondják, szállj, de valami visszahúz, azt mondják, járj, de az élet földbe zúz, azt mondják, álmodj, de a valóság kísért, azt mondják, szeress, ha gyűlölnek is ezért!"

A repülő térről rögtön hazamentünk. Bár anyuéknak telefonon keresztül nagyjából vázoltam a tervemet, most még is újra szerették volna hallani. Aput volt nehezebb meggyőznöm, de úgy érzem ad az egésznek egy esélyt. Remélem, nem fogok neki csalódást okozni. Nem szeretném, ha ekkora áldozatok után, úgy érezné felesleges volt az egész. Ábel már a nyaralást tervezi. Nem vagyok benne biztos, hogy tudja mi ennek az egésznek a következménye. Este átjöttek a rokonok. Még is csak távol voltam egy hónapot. Anya húga Betti megint együtt volt Ernővel. Nem meglepő. Két-háromhavonta szétmentek, de egy hétnél többet nem bírtak egymás nélkül. Ez most se volt másként. A legfőbb oka szakításaiknak a házasság volt. Most nyugis hónapok elé néz Ernő, Betti segít Anitáék esküvőjének szervezésében. Ez egy darabig kárpótolja. Persze Krisztáék se maradhattak otthon. Anita anyujáék minden napos vendégek voltak nálunk. Több oka is volt ennek: itt laktak nem messze, öcsém és Anita öccse egyidősek és mert nagyon jó a kapcsolatunk. most éreztem csak igazán, hogy újra itthon vagyok, mikor az egész ház zsibogott a családomtól. Anita és Márton is beestek az utolsó pillanatban.

-          Azt hittem már soha nem értek ide!

-          Tudom, én is. Gyorsan kipakoltunk, meg ilyenek. – tette le táskáját Anita.

-          Egyébként is olyan régen láttuk egymást. – Marcinak mindig volt a tarsolyában egy-egy csípős megjegyzés.

-          Nagyon vicces vagy! Szóval Betti segít nektek az esküvő körül?

-          Igen. Tudod, nagyon sok minden van. Nekem meg vizsgálatokra kell járnom, meg ultrahangra. Nem menne egyedül.

-          Eddig nincs semmi gond? Az, hogy asztmás vagy nem akadályoz semmit?

-          Nem. Legalábbis eddig. Azért kell vizsgálatokra járnom.

-          Megint együtt vannak? Ez az Ernő tud valamit! – csattan fel mellettünk a leendő apuka.

Anya vacsorát főzött. Ez olyan megszokott dolog volt. Mármint, hogy ritka, ha csak négyen ülünk le az ebédlőasztalhoz. Egy potya has mindig akad. Vagy néha több is.

Másnapra megkaptam a kocsit, hogy el tudjak menni Debrecenbe elintézni a papírokat. Geri egyből felajánlotta kísérőszolgáltatásait, de most egyedül akartam megtenni. Fura volt az egész, mert még nem is voltam az egyetemen, de már váltok. A Downing College nyújtotta lehetőséget kihasználva maradok Londonba. Kinn is indítanak kertépítő mérnök szakot. Most, hogy tudom felvettek, mintha nem is akarnám már annyira. Majd meglátjuk, lehet, hogy még élvezni is fogom. Hamar sikerül mindent elintéznem. Már hazafelé tartottam mikor megcsörrent a telefonom.

-          Igen?

-          Szia, Réka! Mikor érsz haza?

-          Szia Anya! Egy óra múlva körülbelül. Miért?

-          Nem, semmi. Csak kérdeztem. Vendégeink vannak és már indulnának, de akkor itt tartom még őket valahogy.

-          Kik azok?

-          Majd meglátod. Most megyek! Nem kell sietni nagyon! Szia.

-          Jól van. Majd érkezem. Szia.

Valami rosszat sejtettem. Nem tetszik ez nekem. Ötletem se volt, hogy kik lehetnek azok.

Igazam volt végül. Egy óra alatt hazaértem. De ami otthon fogadott arra  nem számítottam.

-          Szia Réka! Olyan régen láttalak! De jól nézel ki!

-          Szia Hajni! Hát te? – a kanapéról Attila anyukája nézett rám.

-          Erre jártam és gondoltam meglátogatom Juditot.

-          Nem mintha nem örülnék neki, hogy itt vagy. Csak meglepődtem. És hogy vagy? Peti bácsi?

-          Jól vagyunk mindketten. Most már vele is minden rendben van.

-          Az jó. Ne haragudj, de meg kell ejtenem egy telefonhívást.

-          Persze menj csak.

Fel kellett hívnom valakit. Féltem, hogy a végén még Attila is beállít. Néha úgy érzi az ember, hogy muszáj beszélnie valakivel. Vagy csak megnyugtatásért, vagy segítség kell visszazökkenni a valóság talajára. Nekem most egy kis megnyugtatás kellett.

-          Szia Anita. Nem zavarlak.

-          Szia! Nem. Valami baj van?

-          Nem tudom. Szóval itt van Hajni. Mond azt, hogy semmi esély arra, hogy Attila is beállítson!

-          Nincs… Csak ezért mondom, mert ezt akarod hallani. Nem lesz semmi gond. Egyébként is te már túl vagy rajta. Ott van neked Adam. Vagy nincs igazam?

-          De.  Megyek, mert azt, hiszem megjött apa. Majd beszélünk még! Jó légy!

Ajtócsukódásra figyeltem fel. Apa ilyenkor szokott hazaérni. Lementem a nappaliba üdvözölni. A megérzéseim nem csaltak. Több szempontból sem.

-          Szia apa! Későn jöttél ma!

-          Szia. Inkább korán. Anyád telefonált, hogy vendégeink vannak, ezért siettem. – a fürdő felől ismerős hangok jöttek.

-          Itt tényleg nem változott semmi, mióta nem voltam. Igazad volt Judit. – majd meglátott engem. – Szia. Nem tudtam, hogy itthon vagy.

-          Szia. Csak tegnap jöttem, de megyek vissza.

-          Milyen jó, hogy most jöttünk. Üljetek le, gyerekek! – Hajni érdeklődve pillantott ránk.

-          Réka, nem akartok beszélgetni egy-két dologról Attilával? – tette hozzá anyum, fejével mutatva a konyha irányába.

-          Nem hiszem. Egyébként is Gerivel találkozom ma este. Azért jöttem le, hogy szóljak.

-          Réka. Nem illik itt hagyni a vendégeinket. – most az egyszer segíthetett volna apa. – Mi lenne ha innánk egyet? Juci, Hajni?

-          Persze. Teljesen kiszáradt a torkom. – tette hozzá Hajni. Kicsit sem volt átlátszó az egész.

-          Meddig maradsz? – törte meg a csendet Attila.

-          Nem tudom pontosan. Egy-két napot. Amint elintéztem a dolgaimat, megyek vissza.

-          Ja, igen. Anyud mondta, hogy felvettek Debrecenbe. Gratulálok, csajszi. – régen még tetszett, hogy csajszinak hívott, de most… A falat tudnám vakarni tőle.

-          Kösz, de nem tervezem, hogy Debrecenbe megyek.

-          Hogyhogy? Pedig ez volt a nagy terv a többiekkel. Mind a négyen egy helyre. – fura volt, hogy ilyen dolgokra emlékezett.

-          Ők kezdték. Máshova adták be a jelentkezésüket. – megint hosszabb csend következett. Zavarba ejtő volt az egész szituáció. Ültünk ott, mint két jól nevelt gyerek, akik nem mernek semmit csinálni, nehogy bajba kerüljenek. Már azon gondolkoztam, hogy a telefonom hallhatatlan csörgésére hivatkozva felmegyek.

-          Gondolkoztál azon, amit múltkor telefonon beszéltünk?

-          Nem igazán.

-          Akkor gondolkodjunk együtt. Visszajövök. Itt leszek Veszprémbe.

-          És mit kezdjek vele? Én legjobb esetben Debrecenbe. Ugyanott vagyunk.

-          Akkor legyünk együtt Debrecenbe. Csajszi, majd megoldjuk! Megoldjuk együtt.

-          Nem hiszem, hogy ezen múlik a dolog.

-          Ezt hogy érted?

-          Nem megyek Debrecenbe, ha minden jól megy! Kinn maradok Londonba. – döbbenten nézett rám.

Mikor eszembe szokott jutni Attila, három dolog fordult meg a fejembe. Első: miért pont velem jött össze? Abszolút népszerű figura volt. Körbevéve cicababákkal. Soha nem mozogtunk egy körben. Kivéve azon az estén, mikor valamilyen csoda folytán, ugyanott kötöttünk ki. Véletlenek hada vezetett oda, hogy két héttel később már a negyedik randinkon voltunk túl. Második: hogyan bírtam elviselni a csajszizásait? Ami eleinte csak rá emlékeztetett, az mára a leidegesítőbb dologgá vált. Harmadik: miért úgy lett vége ahogy? Mikor megmondta, hogy visszamegy Egerbe, még a távkapcsolat híve voltam. És ő is. Amikor csak lehetett vonatra szálltunk és siettünk a másikhoz. Majd egyszer csak vége lett. Megbeszéltük, hogy ez így nem megy. Pedig nagyon is működött. Szerettem őt és ő is engem. Nem értem a mai napig, hogy mi volt az, ami nem működött.

-          Réka? Valami baj van?

-          Nem, csak elgondolkoztam. Mit is mondtál az előbb? – érzékeltem, hogy már egy ideje beszél, de nem tudtam koncentrálni rá.

-          Azt kérdeztem, meddig maradsz Londonban?

-          Nem tudom. Majd ahogy alakulnak a dolgok. – és igen. Sikerült. Még hazudnom se kell. A telefonom végre megmentett. – Bocsi, fel kell vennem.

Felsiettem az emeletre, de minden igyekezetem ellenére, már lerakták, mire odaértem. Roni volt az. Egy jó kis fejmosásra számítottam, hogy miért nem vettem fel. Gyorsan visszahívtam, jobb túl lenni rajta.

-          Szia! Ne haragudj! Lenn voltam, a telefon meg fenn. Miért hívtál?

-          Semmi gond. Tényleg ott van Ati? - ezt meg honnan tudhatja.

-          Igen, de honnan tudod?

-          Hát… Anita telefonált, hogy látta Herenden. És, hogy szerintünk telefonáljon-e neked.

-          De ti lebeszéltétek! Fantasztikus! – dühös lettem. Miért nem lehet nekem szólni?

-          Ne emeld fel a hangod! Csak neked akartunk jót!

-          Szóval, ha nem tudok róla, akkor nem fáj alapon, elhallgattátok! Pedig tudtam volna valami programot csinálni, hogy ne kelljen vele beszéljek. Ehelyett, lenn ülhettem vele és …

-          Jó, igazad van! Sajnálom. Majd legközelebb mondom, hogy Attila ott van a közeledben. – hirtelen nagy csend támadt a túl oldalon.

-          Roni? Mi van? Itt vagy még? – semmi reakció. Hallottam, a duruzsolást, de semmi többet. – Roni? Ne csináld ezt! Hahó!

-          Azt hiszem, egy kis baj van…

21. fejezet - "Te megőrültél!"

Sziasztok! Itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog! Újdonságként pedig idézetet raktam a fejezet elé. Örülnék neki, ha arról is írnátok pár szót! Illik hozzá vagy sem? Vagy valami hasonló! Jó olvasást!! Várom a kommenteket!! 

“Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.” (Benjamin Disraeli)

A gyerekszoba hamar elkészült. Ott volt mindenki. Abigél és Matt, Aron és Eva és mi nyolcan. April meg volt hatódva, mikor belépett kishercege új birodalmába. Charlie kézről kézre járt, mind nagyon szerettük, nem hiszem, hogy mást tehettünk volna. Mindenkit el tudott bűvölni. Éppen Adam volt a soron.

-          Réka, idejönnél egy kicsit? – szólt Adam, arcára félelem ült ki.

-          Mi a baj?

-          Félek, hogy leejtem, de meg szeretném fogni. Itt maradsz mellettem? – még bele is pirult mondatába.

-          Persze, hogy maradok. – Eva már nyomta is kezébe Charliet.

Olyan fura volt az egész helyzet. Adam egy kisbabával én meg körülötte ugrálok, ne hogy leejtse. De mégsem ez volt a fura benne. Így el tudtam volna képzelni a jövőmet. És nem csak egy férfit, aki mellettem áll, hanem Adamet. A baba pedig csak egy szokásos kép volt, mikor arra gondoltam, hol leszek és mit fogok csinálni 10-15 év múlva. De most először Adam is benne volt ebben a fantáziaképemben.

-          Beszélhetnénk egy kicsit? – fordultam vissza Adamhez.

-          Persze, mond csak. Valami baj van?

-          Nem, de négyszemközt jobb lenne. – Adam átadta apukájának Charliet és kimentünk a kertbe.

-          Szóval miről lenne szó?

-          Korábban megyek haza.

-          Mi? De miért? Ne, kérlek… Még nem mehetsz el. Még van 3 hetünk.

-          Nem, most kell menjek, mert …

-          Ne, ne mond azt, hogy így lesz jobb, mert ez hülyeség.

-          Hallgass végig! Haza megyek, mert el kell intéznem egy-két dolgot, hogy szeptemberben itt kezdhessem az egyetemet. – döbbenten nézett rám. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy felfogta mit is mondtam neki. – Nem akarlak itt hagyni. Veled akarok lenni.

-          Szóval, ha jól értem, hazamész és átjelentkezel ide egyetemre, hogy velem maradhass?

-          Igen, nagyon jól ért…  - most tényleg megértette, hogy mire gondolok. Olyan hosszan csókolt meg, mint még soha. Ha eddig kételkedtem, most minden a helyére került.

-          Mi lesz a lakással? Egyedül nem fog menni. Költözz hozzám. Mit fognak szólni a szüleid?

-          Nyugi. Még én se gondoltam át mindent. Nem lenne korai még összecuccolni?

-          Lehet. De túl nagy az a lakás, hogy egyedül légy ott. Keresünk egy kisebbet, ami közelebb van hozzám is. – látszott rajta menyire örül maradásomnak. Már csak a szüleim és a barátaim voltak hátra. Tőlük nem vártam hasonló lelkesedést. De mindent a maga idejében.

Nem sokkal később hazamentünk. Aprilnek is jól jött egy kis pihenés. És nekem is fontos bejelenteni valóm volt. Féltem a reakcióiktól, még talán jobban, mint anyukétól. Adam nem tartott velünk. Jobbnak látta, ha én mondom el egyedül. Igaza volt. Tőlem kell hallaniuk, hiszen ez az egész egyedül az én ötletem volt.

-          Mondani szeretnék valamit. Roni ti is bejönnétek? – invitáltam őket a nappaliba.

-          Itt is vagyunk. Csak nincs valami baj? – érdeklődött Geri.

-          Nem tudom. Szerintem nincs, de nem biztos, hogy ezt mind így gondoljátok majd, ha elmondom.

-          De ugye semmi komoly? Nem változik meg az életünk tőle, vagy valami még rosszabb? – Anita próbált faggatózni.

-          Terhes vagy te is? Nem hiszem el. – vonta le Marci a gyors következtetést.

-          Maximum a szent lélektől. – nagy sóhajok hallatszottak körülöttem. – Holnap én is hazamegyek.

-          Hogy mit csinálsz? Nem, van még 3 hetünk. Nem teheted ezt velünk. És Adam? – Roni bukott ki először, majd csatlakozott Eszter is, de nem lehetett érteni mit is akarnak pontosan. Csak mondták és mondták, egymás szavába vágva.

-          Maradjatok már csendben. Réka, miért jössz haza velünk? – Donát tért rá a lényegre.

-          El kell intézzek egy-két dolgot, hogy szeptemberbe itt kezdhessem az egyetemet.

-          Hogy mi van? Te megőröltél! – dühöngött Roni. – Egy pasi miatt ott hagynál mindent. Azért, hogy vele lehess, kimennél külföldre? Eldobnál mindent, csak miatta?

-          Roni, mi pont ezt csináltuk. Kijöttünk külföldre, hogy veletek lehessünk. – Geri próbálta nyugtatni barátnőjét.

-          Az nem ugyanaz. Ti csak egy hétre jöttetek, de ő … Mennyi időre akarsz kijönni?

-          Nem tudom. Az első félévet mindenképpen itt akarom megcsinálni. Ha nem állnak össze a dolgok, akkor hazamegyek majd.

-          Mert te azt hiszed ez így működik?! Gondolsz egyet és egyetemet váltasz.

-          Roni, nem tudom még, hogy lesz. De eddig pontosan te voltál az, aki támogatta ezt az egészet Adammel. Most akkor mit akarsz?

-          Ez nem fair. Mert azt hittem egy nyári kaland lesz csak. Nem gondoltam volna, hogy elhagyod érte az országot. – két személyessé vált a nagy megbeszélés. A többiek nem tudtak mit szólni, vagy lehet, hogy csak nem mertek.

-          De tudod, hogy milyen ez köztünk, nem akarom, hogy csak egy nyár legyen.

-          Akkor visszajövünk jövő nyáron. Mi lesz a terveinkkel?

-          Milyen terveinkkel? Én voltam az egyetlen, aki tartotta magát hozzá.

-          Roni, most igaza van. Ő jelentkezett egyedül Debrecenbe, ahogy azt megbeszéltük. – Eszter vett a védelmébe. – Ha kinn akarsz élni, én örülök neki. Lesz kihez jönni majd.

-          Köszönöm. Bármikor szívesen látlak. – Eszter könnyes szemekkel ölelt meg. – Még nem ért véget ez a nyár. Majd két-három nap múlva jövök vissza.

-          Esztert nem engedhetem el egyedül. – most már Donát is mellettem állt.

-          Bár sajnálom, hogy leendő fiam keresztanyja más országban fog élni, de néha majd kiküldjük nyaralni. – Marci is csatlakozott hozzánk.

-          El kell beszélgetnem ezzel az Adammel. Mert nem tudok túl gyakran kirepülni, ellenőrizni majd. – Geri nélkül már csak ketten maradtak. Anita és Roni. Csend volt az egész lakásban.

-          A keresztlányod, mert nem fiam lesz az tuti, biztos szívesen jönne majd hozzád.

-          Anita, azt hittem ezt már megbeszéltük. Fiam lesz és kész. Majd a harmadik lehet lány, de addig egy szót se. – Marci nagyon fiút szeretett volna.

-          Roni, te nem mondasz semmit? – Eszter fordult még mindig dühös barátnőnkhöz.

-          Te megőrültél! Sőt ti mind megőrültetek! – nem ezt vártam azért tőle. A következő percben kiviharzott a szobából.

-          Majd én megyek, beszélek vele. – ajánlotta fel Gergő.

-          Nem. Ezt kettőnknek kell megbeszélnünk. – állítottam meg és elindultam Roni szobája felé.

-          Beszéljük meg. Nem akarom, hogy haragudj rám. De te nem tennéd meg az én helyemben?

-          Nem tudom, hogy mit tennék, mert nem vagyok a helyedben.

-          Egy kapcsolatom már tönkre ment a távolság miatt. Nem akarok megint így járni. Meg akarok mindent tenni ezért.

-          De… Otthon vár Attila. Nem lenne jobb újra megpróbálnotok?

-          Ezt te sem gondoltad komolyan! Csak egy kicsit képzeld magad az én helyembe. Te nem tennéd meg Gergő miatt?

-          Jó, nem gondoltam komolyan. Valószínűleg én is ezt tenném a helyedben. De akkor is! Az csak egy dolog, hogy te Debrecenbe lennél, de Pest nincs olyan messze. De London…

-          Majd írok, meg telefonálok. Egyébként is megyek haza szeptemberben. És majd januárban is többet leszek otthon.

-          Jó, tudom. De ha minden jól megy majd neked, el fogsz minket felejteni. – és könnycseppek gördültek végig arcán.

-          Ne már! Ne sírj! Ha akarnálak se tudnálak elfelejteni. Hogy gondolhatsz ilyenre. Akármerre megyek, az egyikőtök biztosan eszembe jut majd, és akkor a másik is. Soha nem foglak elfelejteni.

-          Ígérd meg! Ígérd meg, hogy legalább havonta egyszer felhívsz! – lassan kezdett megnyugodni.

-          Miért? Te nem hívhatsz? – elmosolyodott egy kicsit, de még mindig nem az igazi volt. – Bármi van, ugyanúgy felhívhatsz, mint eddig. Csak kicsit költségesebb lesz. – ezen már ő is nevetett. Eddig is elég magas számláink szoktak lenni, mi lesz akkor ez után?

-          Na gyere, menjünk ki a többiekhez. Már biztos aggódnak, hogy nem estünk-e egymásnak.

Jól sejtettem. Már attól féltek, hogy megfojtottuk egymást vagy valami hasonló szörnyűség áll hosszú távollétünk hátterében. Felhívtam Adamet, elmeséltem neki a fogadtatást. Egyáltalán nem lepődött meg. Hamar kiismeri az embereket. Később átjött ő is. Ezt az estét teljesen egymásnak szenteltük, még nem tudtuk, mikor lesz lehetőségünk egy újabb, hasonló estére. Geri megejtette a szokásos elbeszélgetést, de Adam átment rajta, sikeresen túlélte.

Még éjszaka összepakoltam a táskámat és előkészítettem mindent, hogy reggel pontosan tudjunk indulni. Minél előbb túl akartam lenni rajta. És minél előbb visszajönni Adamhez.

Egy délelőtti járatra volt jegyünk, így korán indultunk. Henry vitt ki minket, Adam se maradhatott le. Most már tudom, mit éreztek Roniék, mikor júliusban eljöttünk otthonról. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz volt nekik.