- Valami baj van? – kérdeztem értetlenül nézve az előttem álló férfit.
- Nem. Azt hiszem nem.
- Hogyhogy azt hiszed?
- Kellene a segítséged.
- Gyere fel és mindent megbeszélünk.
- Nem. Nem akarok zavarni.
- Jó, Akkor mond! De meg fogunk ázni.
- Akkor sietek. Szeretném berendezni a gyerekszobát, mire April hazajön Charlieval. De nem tudom hogyan álljak hozzá.
- Csak ez a baj?! Holnap reggel átmegyek és megcsináljuk. Viszem a többieket is. Biztos szívesen segítenek.
- Köszönöm. Egy órára megyek értük.
- Addig mindennel igyekszünk elkészülni. Szólj Abigelnek, meg Evának is. Ők is szívesen segítenek. Legalábbis szerintem.
- Igazad van. Rájuk nem is gondoltam. Akkor én megyek is! Még egyszer köszönöm! És jó éjt!!
- Neked is! Reggel megyünk!
Örülök, hogy Henry rám gondolt, mikor a gyerekszobáról kellett gondoskodnia. Kicsit lekötötte a fejembe lévő kuszaságot, hogy hirtelen lett valami fontosabb dolgom. Nem tudom, mi ütött Adambe. Eddig minden a legnagyobb rendben volt. És most minden a feje tetejére állt.
Már csak Anitáék voltak a konyhában mire felértem. Marci megéhezett, de nem tudta mit ehetne.
- Szia! Nagyon esik? – érdeklődött Anita, mikor mellé értem. Megöleltem, magam se tudom miért, de jól esett most, hogy itt van a közelben.
- Nem. Csak szemerkél. Azt hittem már lefeküdtetek.
- Éhes vagyok, az a nagy helyzet. – jelentette ki határozottan Marci.
- És valószínűleg mindent elvittem és elzártam előled! Ott van, amit csak kérsz. Elmegyek fürdeni.
- Nem akarod felhívni? – Anita rátapintott a lényegre. Arra, ami elől menekülni próbálok. Soha nem voltam jó az ilyenekben. Egy veszekedés után, kinek kellene lépnie? Vagy aludjunk rá egyet és tegyünk úgy mintha minden rendben lenne?
- Nem akartam felhívni! Meg már biztos, hogy alszik.
- Oké. Te tudod. És mit akart Henry? – Mormolta két falat között Márton.
- Jó, hogy mondod. Holnap kellene neki egy kis segítség. A babaszobát akarja rendbe rakni, mire Aprilék hazaérnek.
- Benne vagyunk. Mindketten. – nézett a nyakig majonézes Marcira unokahúgom.
Otthagytam őket és elmentem fürdeni. Próbáltam leállítani a gondolat-cunamit a fejemben, de nem nagyon jártam sikerrel. Egyre csak ugyanazok villantak be. Fel kellene hívnom. Nem kell, majd ő hív. Biztos jó oka volt erre az egészre. Minek mentél egyáltalán bele? Tudom, hogy szeret, még ha nem is mondtuk még egymásnak. Nem is ismered igazán. Egyszerűen nem tudtam leállni. Csak zakatolt a fejemben minden és össze voltam zavarodva.
Lassan felöltöztem és elindultam a nappali felé, ahol jelenlegi alvóhelyem volt. Anitáék is elmentek lefeküdni. Legalábbis már csak egy villany égett a nappali kis asztalán. Már félig ágyban voltam, mikor kopogtatni kezdtek az ajtón. Enyhén szólva is megijedtem. Gyorsan mentem, ne hogy a többiek felébredjenek. Kinyitottam az ajtót.
- Szia. Hajlandó vagy még beszélni velem? – olyan bűnbánó arcot vágott, hogy minden haragom elpárolgott.
- Szia neked is. Hát… Itt vagyok. Hallgatlak.
- Sajnálom… Az egészet. Nem ülünk le? – mutatott a lépcsőre a lábánál.
- Szóval sokáig fog tartani. – becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé.
- Nem voltam teljesen őszinte veled.
- Ezt hogy értsem? – nem erre számítottam.
- Nagyjából értem mikor magyarul beszéltek. Tudom el kellett volna mondjam, de…
- Hogy mi? Szóval mikor én valami olyan dolgot osztottam meg a csajokkal, amiről nem szerettem volna, hogy tudj, te azt végig értetted? – azt hittem ennél jobban nem tud már meglepni.
- Igen nagyjából. De jó okom volt arra, hogy ezt ne közöljem veled. Félig magyar vagyok. – azt hiszem ez volt az a pont, ahol kiakadt a biztosíték.
- Hogy mi vagy? De… Oké én ezt nagyon nem értem.
- Apám angol, anyám magyar volt. Mindketten lemondtak rólam, alig hogy megszülettem. Aztán 2 éves lehettem, mikor örökbe fogadtak Magyarországon, akkor kerültem ki Angliába. Az örökbe fogadó szüleim ugyanolyan nemzetiségűek, mint az „eredetiek”. Amikor megtudtam az egészet, nem tudtam hova rakni a dolgot. Anyám szerette volna, ha ismerem a gyökereimet, ezért tanultam meg magyarul. – és ekkor váltott át angolról magyarra. És én itt vesztettem el teljesen a józan eszemet.
Fejvesztve kellett volna rohanjak, mert ez nem olyan egyszerű dolog, amit csak úgy titkolhatna. Az egy dolog, hogy ért magyarul, de hogy még beszél is… Ezt előbb is mondhatta volna. Nem mintha bármit is változtatna azon, amit érzek iránta, de… Milyen hülyeség ez? Becsapott, hazudott nekem. És nem tudok rá haragudni? Elment az eszem. De tudtam, hol keressem. A Hide Parknál, ahol először szakadt szét a józan ész és a szív. Ott vesztem el én a szemeiben és most éreztem csak igazán, hogy mennyire.
Elmesélt mindent. Minden apró részletet. Hogy nem akarta, hogy bármi köze legyen az országhoz ahol született, ezért nem is veri nagydobra, hogy beszéli a nyelvet. Hogy mennyit köszönhet annak a két embernek, akik örökbe fogadta. Már egyáltalán nem haragudtam már. Talán még jobban szerettem, mint ezelőtt.
- És mi volt az tegnap? Miért nem tudtál velünk vacsorázni?
- Reméltem, hogy nem kérdezed meg. Tudod …
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Annak is örülök, hogy ezt elmondtad. És, hogy minden olyan lesz, mint az előtt. Mármint majdnem minden.
- De szeretném elmondani. Nem akarok titkolózni már előtted. Szóval, beállított az igazi apám. Fel szeretné venni velem a kapcsolatot.
- És te nem szeretnéd?
- Nem. Lemondott rólam. Nem kellettem neki. Akkor most is hagyjon békén.
- És ha valami komoly dolgot szeretne mondani?
- Nem hiszem, hogy az sok mindenen változtatna. Nem tudok rá apaként gondolni. Számomra csak egy ismeretlen, akinek valaha lehetett volna több köze is hozzám.
- Jól van, te tudod. Nem tudom, hogy ez milyen lehet, de én nem megyek sehova.
- Mármint még 3 hétig.
- Igaz. Ez nem volt túl jó példa.
- Nem, de értem mire akartál utalni. Majd megoldjuk valahogy.
- Holnap mit csinálsz?
- Délután kettőre megyek dolgozni. De egyébként ráérek.
- Két kérdésem is lenne. Az első: nincs kedved délelőtt segíteni nekünk? Charlie szobáját készítjük elő új lakója számára. A másik: mit is dolgozol pontosan?
- Persze, hogy lenne kedvem. Barátaid is ott lesznek? Mert szeretném őket megismerni.
- Igen, elméletileg ott leszünk mind. – széles mosoly kíséretében válaszoltam. Már nagyon vártam a percet, hogy megismerjék egymást.
- Oké. Már alig várom. És hogy a második kérdésedre is válaszoljak: egy hónapja váltottam munkahelyet. Most egy nevelőintézetben dolgozok.
- Hűha… Most megleptél. És milyen nevelőintézet ez?
- Olyan gyerekek vannak itt, akikről lemondtak a szüleik, de nem volt akkora szerencséjük, mint nekem. Öt évestől a tizenkettőig.
- Ez érdekes lehet. Szeretsz köztük lenni?
- Nagyon. Mikor 3-4 napig nem dolgozom már kezdenek hiányozni.
- Mennyi az idő? Nagyon világos van?
- Fél hat van. Azt hiszem megyek. Mikorra jöjjek vissza?
- 8 órakor szándékoztam felkelteni a kis csapatot. Nincs kedved inkább bejönni? Nem érdemes ennyi időre elmenned. – próbáltam meggyőzni. Most, hogy minden rendeződni látszik, nem akartam újra elengedni.
- Nem akarsz aludni egy kicsit előtte? Meg egyébként se akarok zavarni már kora reggel.
- Nem zavarsz, és ezt nagyon jól tudod. Gyere. Ne kéresd magad. – bentről a telefonom csörgése hallatszott. Gyorsan berohantam, hogy felvegyem mielőtt mindenki felébredne.
- Igen? – szóltam a telefonba. Adam közben becsukta az ajtót maga mögött.
- Hol vagy? Kimegyek a konyhába és te nem vagy sehol? – Anita kétségbeesett hangja hallatszott a háttérben.
- Márton, itt vagyok a nappaliban. Legalábbis most már itt vagyok.
Az ajtón Anita viharzott ki és egyből mellém huppant az ágyra. Még mindig félelem tükröződött a szemében.
- Mi baj van, Anita?
- Semmi. De örülök, hogy egyben vagy. Volt egy rémálmom, amiben te eltűntél, aztán kijövök, hogy igyak egyet, de te nem vagy itt. Szerinted mi bajom van.
- Nyugi. Végig itt voltam, csak az ajtó túl oldalán.
- Ezt most nem értem. Miért ültél odakinn? – erre a szóra Adam lépett be kezében két bögre teával.
- Gondoltam jól jönne az idegességre. Nem tesz jót a babának, ha nem nyugszol meg. – annyira figyelmes volt. Megint csak. Anita kérdően nézett rám.
- Köszönöm. Akkor maradsz? – fordultam felé.
- Van más választásom? – egy csókkal pecsételte meg szavait.
- Nem akarsz bemutatni minket egymásnak? – szólalt meg Anita jelezve itt létét.
- De igen. Bocsi. Ő itt Anita, bár erre már rájöttél. Ő pedig Adam.
- Én meg Márton vagyok, ha már a bemutatkozásnál tartunk.
- Egy kicsit csendesebben is lehetett volna. Nem kellene még a többieket is felkelteni.
- Már késő. Anita ezen is túl van. Téged keresett, de úgy látom megtalált. Szia Adam. – jött elő kócos hajjal Roni.
- És mi is ébren vagyunk. – Csatlakoztak a többiek is.
Hat órára már nyolc barát ült a nappaliban.
Hat órára már nyolc barát ült a nappaliban.
Nem kellett volna ettől a pillanattól félnem. Adamet nagyon megkedvelték a többiek. Annyira idillinek tűnt ez a helyzet. De mind tudtuk, hogy csak egy rövid ideig tart. 3 hét múlva haza megyünk, és Adam itt marad. Esély sincs arra, hogy valaha is Magyarországra jön. Egyértelműen tudtomra adta, mennyire vonakodik tőle. Nincs más választásom. Csak egy megoldás maradt arra, hogy együtt tudjunk maradni…
egy megoldás? kíváncsian sejtem, h bejön-e a tippem.
VálaszTörlésigazán jó rész lett.
és ez a fordulat. nagyon izgis.
éljenek a magyarok! :)
meg a félig magyarok. xD
éés jaj hát Marci... :P
abbahagytam.
várom a következőt.
(akár ímélben... :P)
ezercsók.
Hahó!
VálaszTörlésBocsi, megint nem én vagyok az első. Szörnyű! Fránya egyetem. (Imádom ám. )
A pillanat mikor kiderül Adam titka. Úgy sajnáltam szegénykét. :( Én tutira nem mondtam volna le róla. Soha, semmilyen körülmények között sem.
De még mindig kitartok azon véleményem mellett, hogy az angolok sokkal jobbak, lehet hogy jobban is járt. Na és persze, Réka is, hiszen találkozott Adammel. (L)
Húha, mi lehet a megoldás? :)
Puß
Gitka
És végere eljutottam idáig hogy elkezdtem olvasni a fejezeteidet amivel elvagyok maradva. Nagyon tetszett ez a fejezet szeretem az ilyen váratlan fordulatokat mert ezektől lesz életszerű a dolog. A zűrös családi háttér nem ritka az biztos. Mondjuk nem gondoltam volna hogy ilyen dolog áll Adam viselkedése mögött. De mindenesetre értesz a drámai fordulathoz.
VálaszTörlés