Egy-két ember erős befolyásolására hozom a következő fejezetet! (Igazából ez pont kettő: Gitka és Csibimoon)
Mint láthattátok leszedtem oldalról a szereplőket és egy külön fülecskét kaptak! Amint lesz egy kicsivel több időm, pótlom az elmaradt szereplők iktatását is... Szóval egy kis türelmet kérnék tőletek!
A fejezethez jó olvasást!!
****
"Nincs rosszabb annál, mint amikor bizonytalan vagy, mert olyankor azon gondolkodsz, mit kellene tenned, ahelyett, hogy egyszerűen végigvinnéd... Légy önmagad, vagy a megfelelő pillanatban, töprengéssel vesztegeted majd el az idődet, ahelyett, hogy megcselekednéd, amiért ott vagy!"
“Minden próbatétel és minden nehézség, amivel találkozunk, arról szól, hogy az ember, ha magába tekint, felismerhesse, hogy milyen erő irányítja, mi motiválja cselekedeteiben.”
****
Repülőtérre igyekeztünk, mikor Adam előállt terveivel a hétvégével kapcsolatosan. Persze, valahol éreztem, hogy majd ennek is el kell jönnie, de szívem szerint még vártam volna vele. Nem, mintha nem örülnék, hogy végre rászánta magát a dologra, csak azért tartottam az egész helyzettől.
- Arra gondoltam, hogy hétvégén elmehetnénk anyuékhoz.
- Tessék? – azt hiszem, a megdöbbentem eléggé kifejezi mindazt, amit abban a percben éreztem.
- Ha nincs kedved hozzá, megértem. De nekem mindenképpen haza kell mennem és arra gondoltam együtt tölthetnénk a hétvégét Barnstaple-ben.
- Örülök neki, hogy be akarsz mutatni a szüleidnek, csak…
- Ha nincs kedved, tényleg nem kell…
- Nem az, hogy nincs kedvem, sőt! Nagyon is van, csak azt hittem, hogy ez még várat magára.
- Akkor eljössz velem?
- Igen. Már alig várom. – épp piros lámpához értünk, így nem volt kérdéses, hogy mit kell tennem.
A reptér előtt hatalmas nyüzsgés volt. Nem értettük, mire fel ez a tömeg. Parkolót képtelenség volt találni ebben a káoszban. Úgy kétpercnyi körözés után, megértettük, miért őrültek meg az emberek. A reptér ajtaján Robert Pattinson és egy barna hajú nő lépett ki, egy kisebb tömeg kíséretében. Majd amilyen gyorsan feltűntek, olyan gyorsan elsuhantak egy taxival. Nem sokkal később már a tömeg is a múlté volt. Előre mentem, míg Adam talált helyet a kocsinak. Benn vártuk Anitáékat, hogy végre leszálljon a gépük Brazíliából. Fél órával később már Marci robogott felesége után három bőrönddel. Elég vicces látványt nyújtottak. Egy pocakos nő, hatalmas szalmakalapban, aki hátrafelé beszél egy csomagokat cipelő, vörös arcú, morcos férfival.
- Sziasztok! Marci veled meg mi történt? – öleltem meg, mikor végre megszabadult csomagjaitól.
- Sziasztok! Ne is kérdezd! Ez a banya… - Anita fordult felé, elég mérges arcot vágva. – Drága nejem, azt mondta, elmegy 5 percre, én csak napozzak nyugodtan. Hogy én miért hiszem el még mindig, hogy az 5 perc az 5 perc?
- Nem tehetek róla. Közbe jöttek dolgok. És egyébként is, szerinted olyan egyszerű ekkora hassal mozogni?
- Hát az 5. hónapban még könnyebb, mint később. – próbáltam oldani a feszültséget, de nem nagyon jött össze…
- Réka, hogy milyen jó hangulatod van! Majd meglátjuk, te hogyan fogsz az 5. hónapban fickándozni. Adam mehetünk. – Anita belekarolva Adambe, el is indult a kijárat felé.
- Ezek a hormonok nagyon kitolnak velem mostanában… Fél óránként változik a hangulata.
- Nyugi, majd egy fél év múlva visszasírod még ezt az időszakot.
- Kösz, ez most sokat segített.
- Jaj, te melák. Gyere menjünk, mert ezek ketten még itt hagynak minket. Vigyem az egyiket?
- Azt megköszönném.
Az autó már a kijáratnál várt minket. Anita beült Adam mellé, mi bepakoltunk gyorsan hátra és már mentünk is a lakásom felé. Szerdán mennek majd haza, szóval van két napunk arra, hogy még a baba érkezése előtt együtt legyünk.
- Szóval, hogy vagy, én kedvenc unokahúgom? – ültem mellé, mikor egyik délután a parkban sétáltunk és megálltunk pihenni.
- Fiúk?
- Elmentek, hoznak inni valamit. Miért?
- Igazad volt. Mindenben. Én nem vagyok erre az egészre felkészülve. Túl fiatalok vagyunk még a házassághoz. És túl gyerekes ahhoz, hogy két emberre is tudjak figyelni. És pocsék anya leszek. Még az öcsémre se tudok normálisan vigyázni. És nem akarok csalódást okozni Marcinak se, mert ő tuti, hogy mindenben a legjobb lesz és … - csak dőltek belőle a kételyei. Ennyire elkeseredettnek és szomorúnak még soha nem láttam.
- Kertész Anita! Most hagyd abba! Több, mint 4 éve vagytok együtt! Még soha nem láttalak annyira boldognak, mint mellette. Akármilyen lökött is, szeret. És tudom, hogy te is nagyon szereted. És abban is biztos vagyok, hogy nem házasodtatok volna össze, ha nem vagytok biztosak egymásban. És én voltam a hülye, hogy valaha is kételkedtem ebben. És hát a baba… Hidd el, hogy Marcinál jobb apát keresve sem találsz. Még hogy nem tudsz az öcsédre se vigyázni?! Ki vitte el a fiúkat tavaly nyáron Balatonra egy egész napra? Ki vigyázott az öccsére, mikor lázasan feküdt otthon és az anyja éppen éjszakás volt? Ki kanalazta fel az unokanővérét, mikor ő teljesen a padlón volt? És még te ne tudnál gondoskodni másokról? Nagyszerű anya leszel… Még jobb, mint a mieink.
- Hogy tudsz ennyire biztos lenni valamiben? Tudtad, hogy mindig felnéztem rád? – egy apró fejrázással válaszoltam neki – Pedig így volt. Te mindig tudtad, hogy mit akarsz. Amikor Attila felbukkant, tudtad, hogy meg akarod ismerni. Vagy Geri. Soha nem lettetek volna vele ilyen jó barátok, ha te nem veszed a makacs fejedbe, hogy ő kell a bandába. És Marci… Ha nem győzöl meg, hogy egy vacsora még nem ér fel a házassági ajánlattal, most nem ülnénk itt. Én… Köszönöm.
- De nincs mit, meg köszönnöd!
- De van. Mert most is már minden hülyeség megfordult a fejemben… És nem tudom mi lesz velem nélküled, ha örökre itt maradsz… - nem tudom, hogy a hormonok segítettek be, vagy csak a beszélgetés volt rá ilyen hatással, de elkezdett sírni. És nem is akárhogyan.
- Úristen! Mi történt? Anita, kicsim! Nézz rám! Mi a baj? – közben a férjecskéje is visszaért.
- Semmi gond, tényleg. Csak a hormonok és beszélgettünk egy kicsit. De minden rendben van. – válaszoltam Anita helyett, mert nem nagyon tudott beszélni.
- Annyira szeretlek! És úgy sajnálom! Egy hárpia vagyok! És tudom, hogy utálsz! De megváltozom! Ígérem! – végre megjött Anita hangja is, bár egyikünk se erre számított.
- Héé, héé! Figyelj rám! Ha hetven évesen a fejemhez vágod a palacsintasütőt és betörik, vagy kirúgod a botot alólam és eltörik a kezem, még akkor is mindennél és mindenkinél jobban foglak szeretni. Soha nem tudnálak utálni! És lehet, hogy egy kicsit hárpia voltál, de én is lehettem volna megértőbb! És hát veled voltam Brazíliában! Tudsz ennél jobbat?!
- Szeretlek!
- Én is! Minden rendben akkor köztünk?
- Persze! – Anita végre teljesen megnyugodott.
Adam közben mögém lépett és átölelt, úgy hallgattuk a kis monológjaikat. Kicsit szükségem volt most a közelségére, mert nem volt olyan egyszerű végig nézni, ahogy Anita zokog.
- Na, fiatalok mehetünk?
- Kérlek! Én még mindig idősebb vagyok nálad, Réka!
- Tudom, Marci. És te amikor csak tudod, emlékeztetsz is rá!
- Én, mint korelnök, érdeklődöm, hogy a gyerekek elkészültek-e? - fordult Adam felénk somolyogva
- Gyerekek? Mennyivel vagy te idősebb nálam? – Marci felvette a boksz kesztyűt. Bár inkább csak próbálkozott vele.
- Attól függ, hogy te, hány éves vagy!
- 22. Szóval, ki itt a korelnök? – nézett hatalmas mosollyal az arcán Marci.
- Hát 2 év előnyöm így is van még… - Adam válaszától le is fagyott az előző vigyor.
- Ha ezt így megbeszéltük, szerintem ehetünk is. Drága férjem, te is így gondolod?
- Persze… De azért én vagyok a második legidősebb…
- És jelenleg a leggyerekesebb is. – szóltam be legfrissebb rokonomnak, majd kapott egy bocsánatkérő puszit.
Olyan hamar elrepült ez két nap… Túl gyorsan… Arra eszméltem fel, hogy megint a reptéren vagyok és megint búcsúzkodom. Anita magabiztosan szállt fel a vonatra – mert közölték, hogy nem hajlandóak megint repülni – én pedig büszke voltam rá. Szembe mert szállni minden félelmével. Én is felnéztem rá, bár ez soha nem ismerném be előtte. Mindig szembe mert szállni bármivel, ha tudta, hogy az, akit szeret – legyen családtag, vagy barát – segítségre szorul, és ha a másik boldogsága is ezen múlott. Mindig a másik érdeke volt fontosabb számára.
***
Barnstaple… Még nem jártam ezen a vidéken soha és valahogy nem nyugtatott meg a barátságos környezet sem, mégis csak a barátom szüleivel fogok találkozni. Határozottan tartottam a dologtól. Mire számítsak?
- Ne izgulj! Most jön a szokásos dolog. Szeretni fognak.
- Attól még tarthatok az egésztől, nem?
- Nem. Mert ha anyum meglátja, hogy ideges vagy, akkor rád száll.
- Kösz, ez most sokat segített.
- Vicceltem. Tudod, milyen jól áll, mikor ilyen bizonytalan vagy.
- Nem volt vicces. Nem hiszem, ha tegnap este bizonytalan lettem volna, akkor is úgy gondolnád, hogy jól áll…
- Az más. Tudod, mit legyen egy jelszó. Ha azt kimondod, kimenekítelek.
- Ez most komoly? És anyud hogy nézne, ha benyögnék egy Spongya Bobot vagy valami hasonlót?
- Hé, azért mert szeretem, nem jelenti azt, hogy most is arra gondoltam.
- Jól van, na. Gonosz voltam.
- Kiengesztelhetsz!
- És hogyan gondoltad? – csúsztattam lassan kezemet az övére, ami lábamon pihent.
- Még nem tudom. De majd kitalálok valamit. Lesz benne tejszínhab… eper… esetleg pezsgő…
- Nem sütök neked semmit!
- Nem is erre gondoltam… De még ez is tervbe jöhet. Megjöttünk.
- Mi? Már is! Te jó ég! Jól áll a hajam? És biztos, hogy jó ez a ruha? – mikor megérkeztünk és megláttam a házat, csak még idegesebb lettem, főleg, hogy Adam nagyon jól mulatott rajtam. - Ne nevess ki! Nem vicces.
- Ne aggódj már annyira. Ez ruha nagyon is megfelel. A hajad pedig nem is állhatna jobban. Ne izgulj már annyira! Inkább gyere közelebb… - egy hosszabb csókra még volt időnk, mielőtt teljesen rosszul lettem volna az idegességtől. - Meg volt a nyugi-puszi. Mehetünk?
- Adam, ez nem vicces. Tényleg ideges vagyok.
- Na, gyere!
Ahogy az ajtóhoz értünk, már nyílt is. De egyáltalán nem az a személy állt szemben velem, akire számítottam. Azért vannak dolgok, amiket illene a barátnőddel közölni, mielőtt találkozol az anyjával. A döbbenettől meg se tudtam szólalni hirtelen.
- Szia Anya! De jó téged látni!
- Szia drágám! Jöhetnél gyakrabban is…
- Majd meglátom mit tehetek! Anya, ő itt a barátnőm, Réka.
- Szóval te is magyar vagy! Örülök, hogy megismertelek! Nem baj, ha magyarul fojtatjuk?
- Én is örülök. És nem baj, azt hiszem…
- Gyertek beljebb, mert ez meg fog égni, ha kimegyek!
- Apa, mit csinál már megint?
- Ismered apádat. Kitalálta, hogy grillezni akar.
- De nem nálam van a grillsütő most?
- De. Vett egy asztali grillt. Teljesen fel volt pörögve. Na, de menjünk beljebb!
Kedves kis ház volt. Az a tipikus angol sorház egyike. A földszinten nagy nappali, amibe rögtön az előszobából jutunk. Innen lehet feljutni az emeletre is. A nappalból nyílt a konyha, onnan pedig az ebédlő. Az emeleten 3 szoba volt és a fürdő. Az apukája a konyha közepén állt az asztal mellett kiskötényben és éppen húsokat pakolt a grillre. Annyira emlékeztetett apumra. Ő is mindig felveszi a kötényt, ha bármit is csinál a konyhában. Vagy ha bográcsban főzőcskézünk a kertben, mert szerinte, az egy férfi feladata.
- Nézd már, Helen! Ez a gyerek úgy néz ki, mint a fiúnk. De az nem lehet, mert neki nincs akkora szerencséje, hogy egy ilyen szép barátnője legyen.
- Kösz, apa. Ezért szeretek hazajönni. – majd megölelgették egymást.
- Ezek szerint, te vagy Réka.
- Igen. Örülök, hogy megismerhetem. – nyújtottam felé a kezem.
- Ez most sértésnek veszem. – egy pillanatra megijedtem, amilyen komoly arc kifejezéssel mondta, már kezdtem el hinni neki. – Maradjunk a Henry-nél. És egy ölelés jobban tetszene, mint egy kézfogás.
- Rendben, akkor Henry, örülök, hogy megismertelek.
- Akkor én se maradok ki a sorból. Szóval én is megszorongatlak egy kicsit.
És úgy is tett. Kicsit azért furcsa volt, hogy nem ismerem őket 5 perce és tegeződöm velük. De nagyon aranyos, barátságos emberek voltak. Mintha a saját szüleimet látnám, egy kis eltéréssel.
- Na, jó. Ha így kiölelgettétek magatokat, mi felpakoljuk a táskáinkat.
Ez volt legjobb ötlete az utóbbi időszakban. Gyorsan kimentünk az autóhoz, majd vittük a csomagjainkat az egyik emeleti szobába. ez volt a legtávolabb a lépcsőtől és hát Helenék szobájától. Lehet, ennek még hasznát vesszük…
- Azért mondhattad volna, hogy anyukád…
- Igen, sejtettem, hogy feltűnik.
- Viccelsz? Meglepődtem, de rendesen. Nem azt mondtad, hogy magyar?
- Miért Magyarországon nem élnek…
- De igen. De nem erről van szó…
- Szóval bajod van a színes bőrűekkel? – olyan kétségbe esett képet vágott, azt hittem ott esik össze kétségbeesésében.
- Nem. Dehogy. Hogyan gondolhattál ilyent? Csak meglepődtem.
- Csak olyan furcsán néztél először és most, hogy kiakadtál egy kicsit…
- Nem, dehogy. Csak meglepődtem. Soha nem említetted. De nagyon aranyosak.
- Gyerekek, gyertek ebédelni!
- Na, gyere menjünk. Mielőtt apámnak lesz még egy-két érdekes megjegyzése arra, hogy mit tehettünk éppen.
- Miért ellenedre lenne, bármit is tenni?
- Ne kezd megint! Mert ha nem hagyod abba… el fog … hűlni a kaja és… annak nem nagyon örülnének… odalent. – közben a nyakát kezdtem puszilgatni, amire egyre érdekesebben reagált. Már nem kellett volna sok, hogy ne törődjön a lenti eseményekkel.
- Oké, legyen. Mehetünk. – hagytam hirtelen abba, mire elég morcos és csalódott fejet vágott.
- Ezt most muszáj volt? Nem tudok majd rendesen figyelni a szüleimre…
Mire lementünk már meg volt terítve az asztal és mindketten az asztalnál ültek. Mosolyogva néztek ránk, kicsit talán már zavaró is volt. Hát és az ebéd… Férfi által készített kajából még ilyen jót nem ettem. Persze ezt nem vallanám be soha. Mégis csak a nőből vagyok és erre a nők teremtődtek. Az anyukája meg isteni pitét tud csinálni… Nem is értem, hogyan tudott Adam elköltözni innen Londonba. Ezeket az ízeket itt hagyni…
Egész hétvégén szó szerint tömtek minket. Ezek után legalább két hétig nem eszek semmit, hogy egyáltalán fel tudjak venni valamit is. Adam bezzeg jól bírta. Mintha valahova tudna raktározni… Az egy dolog, hogy pasi, de háromszor annyit evett ezen a hétvégén, mint én. Vagy amennyit eddig láttam.
Szombat délelőtt Adam elment elintézni a dolgot, amiért egyáltalán ide jöttünk. Nem mondott semmit ezzel kapcsolatosan, de majd ha akarja úgy is elmondja. Nem firtatom az egészet. Anyukájával ketten voltunk a nagy házban.
- Nincs kedved fényképeket nézegetni? – fordult hozzám Helen, mikor leszedtük az asztalt reggeli után.
- Adam vicces fotói? Esetleg egy-két emlék, amiken jót lehet nevetni? Azt hiszem erre nem lehet nemet mondani.
- Akkor jó. Ülj le a nappaliba, mindjárt hozok egy-két albumot. – úgy 2 perc múlva már vissza is tért 4 hatalmas albummal.
- Ezek az oviban készültek, még olyan kisgyerekes feje volt…
- Oh, micsoda haj… Nem is mondta, hogy bubi frizurája is volt…
- Nem nagyon szokott vele dicsekedni. Azt hiszem, nem ez éppen a büszkesége.
- És ki ez a vörös hajú lány?
- Oh, hát nem mesélt róla? Ő Viola. Már kisiskolásként is sokat mászkáltak együtt, aztán a gimnáziumban már egy párt alkottak. Egészen márciusig együtt voltak. Nem is mondta neked? – hát ez remek. Nem mondott semmit pedig elég komoly volt a dolog.
- Nem, nem említette. De biztos nem tartotta ezt fontosnak.
- Hát lehet, hogy csak nem akarta mondani, de este majd úgy is megismered.
- Ezt hogy érted?
- Hát el kell beszélgessek Adammel. A ma este miatt jött haza. Ma van a születésnapja Violának.
Hogy mi? És erről mikor akart szólni nekem? Nem gondolta, hogy tudnom kell róla, hogy az ex-barátnője, akivel 6 évig együtt voltak, meghívta a születésnapjára rendezett buliba? Enyhén szólva felment bennem a pumpa. Persze, ezt nem mutathattam az anyukája előtt. Még a végén egy féltékeny fruskának néz. Nézegettük tovább a képeket, mintha mi sem történt volna. Bár nem könnyítette meg a dolgot, hogy Viola feje virított minden negyedik képen. Jó oka volt rá, hogy nem mondta el. Csak erre szabad gondolnod. Aztán jött az újabb kellemes hír.
- Nem tudom, merre járnak már. Már három órája elmentek. Viola azt mondta, hogy max egy óra. Lehet valami mást is meg kellett csinálniuk.
- Helen, kérdezhetek valamit?
- Persze, mondjad csak.
- Nem akarok féltékenynek tűnni, megbízom benne, nem is erről van szó, de miért szakítottak ők ketten?
- Ne aggódj, ez természetes, hogy nem tetszik a dolog. De nem hiszem, hogy félned kellene. Adam mindig a nagyvárosba akart költözni. Mindig London volt a szíve csücske. Viola viszont inkább Barnstapleben akart maradni. Egyetemre mindketten Londonba mentek, de Viola nem tudott beilleszkedni az ottani környezetbe. Egy darabig próbálták a távkapcsolatot, de nem működött. Így vége lett.
- Értem. Köszönöm, hogy elmondtad nekem. – ezt az egészet át kell majd gondolnom mielőtt Adamnek bármit is mondanék. - Lehetne, hogy ez maradjon kettőnk között?
- Ebben jó vagyok! Szeretem a közös titkokat, az összehozza az embereket…
- Sziasztok! Megjöttem. – épp jókor, mielőtt az anyukája még több információt osztott volna meg, kicsi fia eltitkolt életéből…
