34. Jó irány...

Sziasztok!

Végre itt a fejezet. Tudom elég sokat kellett várni rá, de remélem megéri.
Ez egy kicsit hosszabb lett, mint az eddig megszokottak, ahogy azt a chatben írtam. A következő fejezetet éppen ezért jövő szombaton hozom. Legalábbis nagyon igyekszem...
Ehhez a fejezethez jó olvasást kívánok!!
Puszi

*

" Talán szerencse, hogy ilyen lassan haladok, mert lehet, hogy rossz irányba megyek."

" Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - 

hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. 

Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, 

de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, 

ahol a legnagyobb boldogságát véli!"

 Müller Péter

*

Ez is eljött. Újra a reptéren találtam magam és éppen búcsúzóban voltam. Anitáékkal együtt repültünk, csak ők Londonban átszállnak majd. Én nem tudom, hova készülnek ennyi cuccal. Az addig rendben is van, hogy Brazíliában egészen más időjárás van, de 3 bőrönd másfél hétre… Kicsit túlzásnak tűnik. Délelőtt hívott Adam. Kinn fog várni minket a reptéren. Ezt már egyszer hallottam. Bár akkor nem tőle. Remélem nem járok megint úgy.

Nem csak mi, de az idő is elrepült. Mire észbe kaptunk már kapcsolhattuk be öveinket és szálltunk le Angliában. Fura érzés volt mellettük ülni. Sugárzott róluk a boldogság. Néha ilyenkor elbizonytalanodom. Tényleg jó helyen vagyok? Nem csak Adam és Anglia miatt, hanem az egész életemet nézve. Honnan tudhatom, hogy jó irányba haladok? Mikor kellene a másik irányba indulnom? Mikor visszatérni a régire…

A reptéren Adam nagy táblával várt rám. Hatalmas betűkkel ki volt írva: I miss you! Ráérsz ma este? ” Egyszerre volt aranyos és zavarba ejtő. Amint meglátott, már lényegtelenné vált számára a tábla. Mintha hónapok óta nem találkoztunk volna. Felkapott és pörögni kezdett velem. Mikor végre földet értem ismét, kezei közé vette arcomat és végre érezhettem a bizsergést, melyet ajkaink tánca váltott ki. Csak most éreztem igazán, mennyire is hiányzott. Anita ébresztett rá végül, hol is vagyunk.

-          Bocsi, hogy zavarok. Szia Adam. Merre kell most mennünk?

-          Sziasztok. Öhm… Igen… Megnéztem nektek! Odakísérlek titeket.

-          Köszönjük. Egy kicsit nagyobb Ferihegyhez képest – Marci arcán némi rémületet véltem felfedezni.

-          Csak egy kicsit – és indultam meg Adam után.

Megvártuk még mindent elintéznek, majd újabb búcsúzás következett.

-          Akkor másfél hét múlva ugyanitt találkozunk – fordultam Anitához.

-          Rendben, azt hiszem mindenünk megvan.

-          Anita, én komolyan gondoltam, hogy maradjatok egy-két napra. Remélem tudod!

-          Még átgondoljuk. Így is már elég az, hogy most is meg, majd akkor is segítetek az átszállásnál.

-          Ez természetes. Ne viccelj!

-          Figyelj Réka, benn van valami büfé féle? – Márton és a hasa…

-          Igen, persze, hogy van…

-          De ne a gyors büféhez menj. Van egy ilyen szendvicses büfé, ott vannak a legjobb kaják. – vágott Adam a szavamba.

-          Köszi. Akkor szerintem megyünk is. Anita?

-          Persze. Akkor másfél hét múlva. Jók legyetek!

Majd eltűntek a kapuk túloldalán. Mi pedig az újabb csókváltás után, elindultunk a lakásom felé. Adam egész úton  nem szólt semmit. Csak mosolygott, néha rám nézett, kaptam egy puszit, de egy szót sem szólt.

-          Szóval miért kell, hogy ráérjek ma este? Ááá… Szóval nem beszélünk. Jó, legyen! Nem szólj semmit, majd én beszélek. Nagyon szép esküvőjük volt. – és elmeséltem neki mindent. Minden apró részletet.

Rezzenéstelen arccal hallgatta Attila és kedves barátaim magánakcióit. Ronivel való veszekedésemen nem lepődött meg, és itt tört meg a hallgatása. Szerinte még egész jól is kezeltem a dolgot. Végre valaki, aki nem védi. Majd ismét visszaváltott a csendes figurára.

-          Szóval, még egyszer fussunk neki. Miért kell ráérjek ma este?

-          Mikor ettél utoljára?

-          Ez nem válasz a kérdésemre. Egyébként még otthon. Miért? – és választ továbbra sem kaptam. Csak a megszokott mosoly, ami már kezdett nagyon idegesíteni.

Egészen addig, míg be nem léptünk a lakásba. Megterített asztal, virágok, zene… Minden ami kell a romantikus hangulathoz. 

-          Meglepetés! – súgta a fülembe egy puszi kíséretében – Annyira hiányoztál. – és újabb puszik… És csak egyre lejjebb haladt az apró csókokkal. A romantikus hangulat lassan átalakult az elfojtott vágyak hatására.

Megfordultam, hogy egyenesen a szeméibe tudjak nézni, hát ha mást látok bennünk, mint amit most érzek. De nem láttam mást csak a vágyat, hogy minél előbb kimutassa szerelmét… Nem volt mit tenni. Megadtam magam az érzékelés egészen más dimenziójának. Lassan a szoba felé indultunk, miközben egy pillanatra sem váltunk el egymástól. Majd a ruhák is lassanként hullottak le, ahogy csökkent a távolság…

***

Minden a helyére került. Amiben otthon egy kicsit elbizonytalanodtam egy délután alatt helyre rázódott. Most már tudtam, hogy jó helyen vagyok és a megfelelő irányba tartok. Adam pihegett mellettem, csak feküdtem a mellkasán és próbáltam felidézni mindent, ami csak egy kicsit is ráemlékeztet. Az illatát, a huncut mosolyt arcán, mikor éppen el akar csábítani, a kusza tincseit, a ma délután képkockáit… Túl boldog voltam ahhoz, hogy igazán el tudjam hinni, hogy megtörténik mindez.

-          Meg kellene enni a kaját, mert teljesen elhűl. – Adam csábított vissza a valóságba.

-          Nem akarok felkelni. Olyan jó most így.

-          De muszáj. Dolgunk van.

-          Milyen dolgunk?

-          Gyere, menjünk. Majd mindent megtudsz a maga idejében. – és már húzott is maga után a nappali irányába.

A gyors hajtóvadászat után, amelyet a ruháink ellen követtünk el, meg ettük a különböző grillezett finomságokat.

-          Én most összepakolok, aztán elmegyek. Te pedig készülődj és pontban 7-kor itt vagyok érted.

-          Azt se tudom, hogyan készüljek. Valami segítség? – elővettem a legcsábosabb nézésemet és igyekeztem kicsikarni valamit belőle.

-          Ne nézz így. Legyél sportos, de ugyanakkor csinos is. Legyen egy kicsit bulisabb, de egyben szolid. Legyen benne egy kis rock és egy kis folk.

-          Köszönöm a segítséget. Ezzel tényleg közelebb kerültem az estéhez.

-          Ne csináld. Ha ilyen durcásan nézel, akkor… Akkor…

-          Akkor mi lesz? Elmondod, hova megyünk?

-          Akkor inkább nem megyünk sehova.

-          Ne, inkább vidám leszek. És boldog. Na várj, megpróbálom összerakni a képet. Sportos, csinos és szolid…

-          És egy bulin is állja meg a helyét…

-          És kicsi rock és folk… Szóval egy tanyára megyünk, ahol állófogadást tartanak egy öreg rocker tiszteletére, majd pedig futhatunk a felbőszült állatok elől…

-          Majdnem. Lehet, a futásra még szükséged lesz ma este. A rocker is ott lesz. De a többi maradjon az én titkom.

Egy hosszabb csók után kilépett az ajtón. Álltam ott és néztem a csukott ajtóra. Mit vegyek fel? Hirtelen jött a felismerés, hogy nincs egy kézzel fogható ötletem se. Előkaptam a telefonom és a két legrátermettebb embert hívtam fel, akik gyorsan a segítségemre siethetnek. 20 perc múlva már a szekrényem előtt ültünk és próbáltuk kihozni tartalmából a maximumot.

-          Ehhez mit szóltok? – kapott elő egy kék szoknyát Sarah.

-          Felejtős. Inkább van tengerpart hangulata, mint elegáns. – Abigel nagyon is tudta mit akar, csak az éppen nem volt itt megtalálható.

-          És megmondanád akkor, hogy mit kezdjünk vele? - mutatott rám Sarah.

-          Én is itt vagyok! Mi lenne, ha azt a …

-          Te csak maradj csöndben. Hagyd ezt a nagyokra. – Abigel nem hagyott ebbe a kérdésbe dönteni. Lehet, hogy nem kellett volna segítséget kérnem pont tőle?

-          Ott az a zöld…  Mit szólsz hozzá? – Sarah a szekrény hátuljából halászott elő egy comb középig érő ruhát.

-          Van hozzá valami cipője?

-          Itt egy zöldes magas sarkú, vagy ott az a világos barna lapos cipő?

-          Mi lenne, ha a barna szandált húznám hozzá?

-          Maradj csendben… Mit mondtál?

-          Abigel, a barna szandált mondta.

-          Legyen. Mikorra kell elkészülnöd?

-          7-re jön értem.

-          Addig van még két óránk. Mit szólnátok egy kávéhoz?

-          Mehetünk. – mondtuk egyszerre Sarahval.

A kávéból aztán lett még egy süti is és másfél óra beszélgetés. Aztán úgy döntöttem ideje lenne készülődnöm. 5 perccel hét előtt már kész is voltam. Laza smink, semmi extra, táskába is bepakoltam a lényeges dolgokat. 7 órakor pedig már kopogtak is az ajtómon.

-          Szia! Mehetünk is. – fordultam ki az ajtón, figyelmen kívül hagyva fürkésző szemeit. Elindultam lefelé a lépcsőn, de ő még mindig csak állt és engem nézett.

-          Te nem jössz?

-          De… Igen… Öhm… Nagyon csinos vagy ma.

-          Köszönöm. – bókját egy csókkal jutalmaztam. – És hova is megyünk pontosan?

-          Az még maradjon az én titkom. – kinyitotta a taxi ajtaját, ami lenn várt minket.

-          Legalább jó vagyok így? – mutattam végig magamon.

-          Mi az, hogy… Nagyon is.

Taxi közben elindult, mi pedig egymásba feledkeztünk a hátsó ülésen. De csak 10 percünk volt. A taxi egy étterem előtt állt meg.

-          Szóval vacsizni hoztál? De akkor miért is kellett sportosan öltöznöm?

-          Majd mindent a maga idejében.

-          Ezt mintha már mondtad volna ma. – apró puszi után elindultunk befelé.

A vacsora nagyon finom volt. És hát a társaságra sem panaszkodhattam. Ismét mindenről tudtunk beszélgetni, de akár hogy próbáltam kiszedni belőle, hogy mi is lesz az este folytatása, sehogy sem sikerült.

-          Csak egy apró részletet. Kérlek! – elővettem boci szemeimet és úgy próbáltam rávenni.

-          Nem. Majd meglátod.

-          Jó,  legyen. Te akartad! Nem szólok hozzád 10 percig.

-          Úgy sem bírod ki.

-          Fogadunk?

-          Mi lesz, ha kibírom?

-          Elmondom, hova megyünk innen.

-          És ha nem?

-          Akkor azt csinálok veled, amit akarok. – huncut vigyor húzódott az arcára.

-          De csak ma.

-          Legyen. Akkor áll a fogadás?

-          Igen. – majd jeleztem, hogy 10 percre lakat van a számon.

Szentül hittem, hogy képes vagyok rá. 10 perc. Mi az? Ki fogom bírni. Este egyébként se nagyon akartam kirakni a lakásomból. De Adam tisztességtelen eszközökhöz folyamodott. Az egy dolog, hogy az asztal alatt „ismerkedés” nem fogja felborítani túlzottan az ember lelki nyugalmát. Mikor már sokadjára nem engedte, hogy megcsókoljam, egyre viccesebb lett a szituáció. Végül az tette be kaput, mikor a nyakamhoz hajolva, aprót beleharapott a nyakamba, majd a fülembe.

-          Még jó,. hogy egy eldugottabb asztalnál ülünk, különben régen kiraktak volna minket!

-          Ez szoros volt.

-          Mi?

-          Fél percen múlt, hogy te nyerj.

-          Ez nem ért. Csaltál. Így nem ér semmit a fogadás.

-          De igen. Nem kötöttük ki, hogy mit lehet.

-          Szóval akkor továbbra is tudatlanul ülök itt, és még egy csókot sem kapok. Ráadásul este azt csinálsz velem, amit akarsz…

-          Azt hiszem jól értettél mindent. Lassan indulnunk kellene.

Adam gyorsan fizetett, majd feladva rám a kabátomat ismét az utcán találtam magunkat. Leintett egy taxit. Újabb 10 perccel később a Moonlight előtt találtam magam. Már többször is voltunk itt. Nehéz lenne pontosan meghatározni mi is ez a hely. Hasonlított egy hangulatos kis pubra, de színpad és tánctér is volt. Igazából minden megvolt ahhoz, hogy az ember ki tudjon kapcsolni a hétköznapok mókuskerekéből. Hosszú sor állt a bejáratnál és két szekrény hatású férfi. Ez egyik mellett egy jegyárusító bódé volt. Nem nagyon értettem, miért, hiszen máskor nem volt belépő. Adam a kabátjában kezdett el kotorászni. Majd elővett két jegyet és a külön álldogáló férfihoz lépett, aki beengedett minket. Éppen egy zenekar hangolt a színpadon így már rögtön megértettem, miért is kellett a jegyet venni. Egy eldugottabb asztal felé indultunk a tömegen keresztül, akik a bárpult próbáltak italokhoz jutni. Az asztalnál két férfi és egy nő sziluettje rajzolódott ki. Ahogy közelebb értünk Lucas és Sarah mosolygott rám.

-          Sziasztok! Mekkora tömeg. Még soha nem volt itt ekkora. – fordult Adam a számomra ismeretlen pasi felé.

-          Jól mondod! És még soha ne volt ennyi szép nő, akik csak egy ilyen pasira várnának, mint én. – oldalba böktem Adamet, jelezve, hogy talán bemutathatna a barátjának.

-          Oh, igen. Bocsi. Zack ő itt Réka. Réka ő meg a folyton csajozó Zack.

-          Szia. Örülök, hogy megismertelek. – nyújtottam felé a kezemet.

-          Viccelsz? – nézett furán a felé nyújtott kezemre. – Gyere ide! Egy nővel nem fogunk kezet, max fogdás céljából. – a következő percben már a kezeit éreztem a hátamon.

-          Zack, csak okosan! Ő nem szabad préda. – szólt oda Lucas.

-          Két kapcsos. – szólalt meg, mikor végre elengedett.

-          Mi? – néztem fel a mosolygó barna szemekbe.

-          A melltartód. Két kapcsos. Nehezebb ügy, mint az egy kapcsos, de még mindig jobb, mint az elől kapcsolós.

-          Oké, Zack sikerült megint bemutatkoznod. Bocsi, azt hiszi minden nő a lába előtt hever. És néha túlzásokba esik.

-          Na, de Adam. Kérlek. Azt ne mond, hogy nem nézek ki jól? A férfiú sármom már az egeket csapkodja…

-          Inkább az egód próbálja ledönteni a falakat. – vágtam vissza.

-          Azt hiszem kedvelni foglak. Egy baj van csak.

-          Még pedig?

-          Házinyúlra nem lövünk.

-          Zack, most már tényleg elég. – fordult hozzá Adam, nevetve.

-          Jól van. Egyébként csak a szám nagy. Van barátnőm.

-          És tudja, hogy ilyen dolgokat mondasz?

-          Valószínűleg. Őt is így ismertem meg. – meglátva kérdő tekintetem, folytatta – Adam barátnője volt, csak nekem jobb volt reklámom.

Azt hiszem mindketten látták rajtam az értetlenséget. Szóval lenyúlta a barátnőjét és még mindig barátok tudtak maradni. És most mind a ketten nagyon röhögnek. Én komolyan nem értettem semmit.

-          Csak viccelek.  Nincs barátnőm és soha nem csapnám le a kezétől a barátnőjét. Bár jobban belegondolva… - kezdett végig mérni tetőtől-talpig, mire Adam oldalba bökte – Nem kell rögtön bántani a kisebbet. Én még keresem az igazit.

Majd meghallottuk a hely tulajdonosát, aki ez elő zenekart konferálta fel éppen. Soha nem hallottam még róluk, de a többiekről ez nem mondható el. Mumford and sons. Kicsit folkosabb zenét játszottak, de határozottan jók voltak. Háromnegyed órát játszottak, közben egyre több üres pohár került az asztalunkra. És egyre több csinos, ám annál butább lány fordult meg Zack körül. Ez a pasi tényleg tudja, hogyan kell elcsavarni valaki fejét. Egy 5 perces „tombolásnál” egyikük sem élt meg többet.

-          Veled még számolok! – fordultam Sarahoz, mikor egy kicsit közelebb tudtam kerülni hozzá.

-          Most miért? Nem tetszett neki a ruha?

-          Nem arról van szó. Miért nem mondtad, hogy te is itt leszel?

-          Mert megkért, hogy bármit is kérdeznél ne mondjak semmit. Sejtette, hogy fel fogsz majd hívni.

-          És te meg Lucas? Most mi van veletek?

-          Hát… Nagyon úgy tűnik, hogy alakul valami. Együtt jöttünk. Ez a 6. hivatalos randink.

-          Ezt jó hallani. Nem is tudtam, hogy Adammel barátok?

-          Én se. Három napja, egy pubban futottunk össze Adammel és Zackkel, de akkor még nem tudtam, hogy ő a te Adamed. Aztán valahogy szóba kerültél és akkor esett le mindkettőnknek, hogy nem sok Réka mászkál Londonba, aki Adammel járna.

-          És kijött rá? Kirakta össze a végső képletet? – szólalt meg Lucas hirtelen.

-          Igen, tudom, hogy te voltál. – el kellett fordítani a tekintetem, úgy cuppantak egymáshoz ezek ketten.

Majd jött számomra az igazi meglepetés. Nem is sejtettem. Pedig megkérdezte telefonon, de nem számítottam erre. Teljesen padlót fogtam, mikor bejelentették az este fellépőit. Szó szerint nem jutottam szóhoz. Kings of Leon. Nagyon szerettem őket, de tényleg. És még soha nem hallottam élőben a játszani a bandát. Adam csak nézett engem mosolyogva, látta a szememben az örömöt és a döbbenetet is egyben. A következő percben elkaptam a kezét és egyenesen a színpad elé húztam. Nem nagyon gátolta nagy tömeg, jött utánam. Sorra játszották a jobbnál jobb számaikat. Adam hátulról átölelve bújt hozzám. Másfél óra. Másfél órát álltunk a színpad előtt. Ennyit játszott végig az egyik kedvenc együttesem. Ahogy vége lett, visszamentünk az asztalunkhoz. Még eléggé transzban voltam az élmény hatására. Zack egy vörös csajt bolondított éppen. Sarah pedig Lucasszal volt elfoglalva.

-          Nem akarod behajtani a fogadást? – súgtam Adam fülébe, akinek azonnal felcsillantak a szemei.

-          Dehogy nem. Csak előtte Zacket haza kell kísérni. Elég sok ment le a torkán és félő, hogy nem talál haza.

-          Miért? Volt már ilyen?

-          Csak egyszer-kétszer.

Nagy nehezen lehámoztuk a kis a vöröst Zackről, majd Sarahékat hátra hagyva elindultunk kifelé.

-          Én nem akarok még hazamenni. – tért magához egy pillanat alatt Zack, ahogy megcsapta friss levegő.

-          Most hazakísérünk, holnap meg majd megköszönheted, hogy nem egy idegen csaj mellett ébredtél.

-          Jó, haver, de csak holnap. – pasik. Erre nem lehet mást mondani.

-          Haver, figyelj, mond meg a barátnődnek, hogy én nem ilyen vagyok. És hogy nagyon aranyos.

-          Köszönöm Zack. Majd egyszer bebizonyíthatod, hogy nem vagy ilyen.

-          Ááá. Te is itt vagy? Úgy örülök neked. – egy újabb ölelgetés után Adam szedte össze, egy ekkora pasit nem tudok megtartani, ha gumiból vannak a lábai…

-          Na, gyere menjünk haza.

-          Azt hiszem ez a jó irány… - mondta Zack egyenesen a villanyoszlopnak. Benn még nem tűnt fel, hogy ennyit ivott volna. Leültünk egy padra, hátha attól tisztul valamit. Közben Adam megpróbált taxit fogni. Mindkét akciónk sikeresen végződött. Zacket beraktuk az autóba, Adam bemondta címet és kifizette a sofőrt, majd gyalog indultunk el a lakásaink felé.

-          Azt mondtad, hogy lehet, hogy ma még futni is fogunk. De nem történt semmi.

-          Az még vissza van.

A Hyde parkon keresztül kellett sétálnunk. A közepénél Adam egy pad felé igyekezett.

-          Nézd meg, milyen szép most a hold. És mennyi csillag van az égen.

-          Szóval most az eget fogjuk kémlelni? – aprót bólintott mellettem. – És mégis meddig? Mert úgy helyezkedem el. – Adam az órájára nézett.

-          Még úgy 5 percig.

-          És utána?

-          Csak legyél türelmes.

5 perc. Azt csak kibírom. Csendben ültünk és nézegettük a csillagos égboltot. A harangok éjfélt ütöttek, mikor az előttünk lévő füves részen beindultak a locsolók. Ahogy a vízcseppek a bokrokra és a virágokra hulltak, megcsillantak a sétány lámpái és Hold fénye. Mintha millió apró világító pont szállta volna meg a környéket.

-          És most futunk.

-          Hogy mi? – de már későn kaptam észbe. Adam a locsolók között futva húzott maga után. Együtt futottunk a park túlsó végébe. Zihálva álltunk meg és csupa vizesen.

-          És ez most mire volt jó? – néztem rá értetlen szemekkel.

-          5 percre, amíg átfutottunk az egészen, újra gyereknek érezheted magad. Mikor csináltál ilyen t utoljára? Mikor nem gondoltál a téged körülvevő rossz dolgokra és élvezted azt, hogy a szemedbe csöpög a víz, teljesen átázol, és nem jön majd egy felnőtt, aki megdorgáljon érte? Én ezt élvezem. Még ha csak pár perc is az egész, de nincs semmi következménye.

Először nem értettem, mire gondol. De ahogy néztem felszabadult arcát, ahogy folyik le hajáról a víz és ahogy elmondta a kis monológját erősen hadonászva, megértettem. Csak újra gyerek akart lenni. Nem törődni azzal, mi lesz holnap és azután. Csinálni akart valamit és nem gondolni arra, hogy tényleg az e a jó irány…