22. fejezet - Újra itthon

Sziasztok!
Itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog! Jó szórakozást hozzá!

„Azt mondják, szállj, de valami visszahúz, azt mondják, járj, de az élet földbe zúz, azt mondják, álmodj, de a valóság kísért, azt mondják, szeress, ha gyűlölnek is ezért!"

A repülő térről rögtön hazamentünk. Bár anyuéknak telefonon keresztül nagyjából vázoltam a tervemet, most még is újra szerették volna hallani. Aput volt nehezebb meggyőznöm, de úgy érzem ad az egésznek egy esélyt. Remélem, nem fogok neki csalódást okozni. Nem szeretném, ha ekkora áldozatok után, úgy érezné felesleges volt az egész. Ábel már a nyaralást tervezi. Nem vagyok benne biztos, hogy tudja mi ennek az egésznek a következménye. Este átjöttek a rokonok. Még is csak távol voltam egy hónapot. Anya húga Betti megint együtt volt Ernővel. Nem meglepő. Két-háromhavonta szétmentek, de egy hétnél többet nem bírtak egymás nélkül. Ez most se volt másként. A legfőbb oka szakításaiknak a házasság volt. Most nyugis hónapok elé néz Ernő, Betti segít Anitáék esküvőjének szervezésében. Ez egy darabig kárpótolja. Persze Krisztáék se maradhattak otthon. Anita anyujáék minden napos vendégek voltak nálunk. Több oka is volt ennek: itt laktak nem messze, öcsém és Anita öccse egyidősek és mert nagyon jó a kapcsolatunk. most éreztem csak igazán, hogy újra itthon vagyok, mikor az egész ház zsibogott a családomtól. Anita és Márton is beestek az utolsó pillanatban.

-          Azt hittem már soha nem értek ide!

-          Tudom, én is. Gyorsan kipakoltunk, meg ilyenek. – tette le táskáját Anita.

-          Egyébként is olyan régen láttuk egymást. – Marcinak mindig volt a tarsolyában egy-egy csípős megjegyzés.

-          Nagyon vicces vagy! Szóval Betti segít nektek az esküvő körül?

-          Igen. Tudod, nagyon sok minden van. Nekem meg vizsgálatokra kell járnom, meg ultrahangra. Nem menne egyedül.

-          Eddig nincs semmi gond? Az, hogy asztmás vagy nem akadályoz semmit?

-          Nem. Legalábbis eddig. Azért kell vizsgálatokra járnom.

-          Megint együtt vannak? Ez az Ernő tud valamit! – csattan fel mellettünk a leendő apuka.

Anya vacsorát főzött. Ez olyan megszokott dolog volt. Mármint, hogy ritka, ha csak négyen ülünk le az ebédlőasztalhoz. Egy potya has mindig akad. Vagy néha több is.

Másnapra megkaptam a kocsit, hogy el tudjak menni Debrecenbe elintézni a papírokat. Geri egyből felajánlotta kísérőszolgáltatásait, de most egyedül akartam megtenni. Fura volt az egész, mert még nem is voltam az egyetemen, de már váltok. A Downing College nyújtotta lehetőséget kihasználva maradok Londonba. Kinn is indítanak kertépítő mérnök szakot. Most, hogy tudom felvettek, mintha nem is akarnám már annyira. Majd meglátjuk, lehet, hogy még élvezni is fogom. Hamar sikerül mindent elintéznem. Már hazafelé tartottam mikor megcsörrent a telefonom.

-          Igen?

-          Szia, Réka! Mikor érsz haza?

-          Szia Anya! Egy óra múlva körülbelül. Miért?

-          Nem, semmi. Csak kérdeztem. Vendégeink vannak és már indulnának, de akkor itt tartom még őket valahogy.

-          Kik azok?

-          Majd meglátod. Most megyek! Nem kell sietni nagyon! Szia.

-          Jól van. Majd érkezem. Szia.

Valami rosszat sejtettem. Nem tetszik ez nekem. Ötletem se volt, hogy kik lehetnek azok.

Igazam volt végül. Egy óra alatt hazaértem. De ami otthon fogadott arra  nem számítottam.

-          Szia Réka! Olyan régen láttalak! De jól nézel ki!

-          Szia Hajni! Hát te? – a kanapéról Attila anyukája nézett rám.

-          Erre jártam és gondoltam meglátogatom Juditot.

-          Nem mintha nem örülnék neki, hogy itt vagy. Csak meglepődtem. És hogy vagy? Peti bácsi?

-          Jól vagyunk mindketten. Most már vele is minden rendben van.

-          Az jó. Ne haragudj, de meg kell ejtenem egy telefonhívást.

-          Persze menj csak.

Fel kellett hívnom valakit. Féltem, hogy a végén még Attila is beállít. Néha úgy érzi az ember, hogy muszáj beszélnie valakivel. Vagy csak megnyugtatásért, vagy segítség kell visszazökkenni a valóság talajára. Nekem most egy kis megnyugtatás kellett.

-          Szia Anita. Nem zavarlak.

-          Szia! Nem. Valami baj van?

-          Nem tudom. Szóval itt van Hajni. Mond azt, hogy semmi esély arra, hogy Attila is beállítson!

-          Nincs… Csak ezért mondom, mert ezt akarod hallani. Nem lesz semmi gond. Egyébként is te már túl vagy rajta. Ott van neked Adam. Vagy nincs igazam?

-          De.  Megyek, mert azt, hiszem megjött apa. Majd beszélünk még! Jó légy!

Ajtócsukódásra figyeltem fel. Apa ilyenkor szokott hazaérni. Lementem a nappaliba üdvözölni. A megérzéseim nem csaltak. Több szempontból sem.

-          Szia apa! Későn jöttél ma!

-          Szia. Inkább korán. Anyád telefonált, hogy vendégeink vannak, ezért siettem. – a fürdő felől ismerős hangok jöttek.

-          Itt tényleg nem változott semmi, mióta nem voltam. Igazad volt Judit. – majd meglátott engem. – Szia. Nem tudtam, hogy itthon vagy.

-          Szia. Csak tegnap jöttem, de megyek vissza.

-          Milyen jó, hogy most jöttünk. Üljetek le, gyerekek! – Hajni érdeklődve pillantott ránk.

-          Réka, nem akartok beszélgetni egy-két dologról Attilával? – tette hozzá anyum, fejével mutatva a konyha irányába.

-          Nem hiszem. Egyébként is Gerivel találkozom ma este. Azért jöttem le, hogy szóljak.

-          Réka. Nem illik itt hagyni a vendégeinket. – most az egyszer segíthetett volna apa. – Mi lenne ha innánk egyet? Juci, Hajni?

-          Persze. Teljesen kiszáradt a torkom. – tette hozzá Hajni. Kicsit sem volt átlátszó az egész.

-          Meddig maradsz? – törte meg a csendet Attila.

-          Nem tudom pontosan. Egy-két napot. Amint elintéztem a dolgaimat, megyek vissza.

-          Ja, igen. Anyud mondta, hogy felvettek Debrecenbe. Gratulálok, csajszi. – régen még tetszett, hogy csajszinak hívott, de most… A falat tudnám vakarni tőle.

-          Kösz, de nem tervezem, hogy Debrecenbe megyek.

-          Hogyhogy? Pedig ez volt a nagy terv a többiekkel. Mind a négyen egy helyre. – fura volt, hogy ilyen dolgokra emlékezett.

-          Ők kezdték. Máshova adták be a jelentkezésüket. – megint hosszabb csend következett. Zavarba ejtő volt az egész szituáció. Ültünk ott, mint két jól nevelt gyerek, akik nem mernek semmit csinálni, nehogy bajba kerüljenek. Már azon gondolkoztam, hogy a telefonom hallhatatlan csörgésére hivatkozva felmegyek.

-          Gondolkoztál azon, amit múltkor telefonon beszéltünk?

-          Nem igazán.

-          Akkor gondolkodjunk együtt. Visszajövök. Itt leszek Veszprémbe.

-          És mit kezdjek vele? Én legjobb esetben Debrecenbe. Ugyanott vagyunk.

-          Akkor legyünk együtt Debrecenbe. Csajszi, majd megoldjuk! Megoldjuk együtt.

-          Nem hiszem, hogy ezen múlik a dolog.

-          Ezt hogy érted?

-          Nem megyek Debrecenbe, ha minden jól megy! Kinn maradok Londonba. – döbbenten nézett rám.

Mikor eszembe szokott jutni Attila, három dolog fordult meg a fejembe. Első: miért pont velem jött össze? Abszolút népszerű figura volt. Körbevéve cicababákkal. Soha nem mozogtunk egy körben. Kivéve azon az estén, mikor valamilyen csoda folytán, ugyanott kötöttünk ki. Véletlenek hada vezetett oda, hogy két héttel később már a negyedik randinkon voltunk túl. Második: hogyan bírtam elviselni a csajszizásait? Ami eleinte csak rá emlékeztetett, az mára a leidegesítőbb dologgá vált. Harmadik: miért úgy lett vége ahogy? Mikor megmondta, hogy visszamegy Egerbe, még a távkapcsolat híve voltam. És ő is. Amikor csak lehetett vonatra szálltunk és siettünk a másikhoz. Majd egyszer csak vége lett. Megbeszéltük, hogy ez így nem megy. Pedig nagyon is működött. Szerettem őt és ő is engem. Nem értem a mai napig, hogy mi volt az, ami nem működött.

-          Réka? Valami baj van?

-          Nem, csak elgondolkoztam. Mit is mondtál az előbb? – érzékeltem, hogy már egy ideje beszél, de nem tudtam koncentrálni rá.

-          Azt kérdeztem, meddig maradsz Londonban?

-          Nem tudom. Majd ahogy alakulnak a dolgok. – és igen. Sikerült. Még hazudnom se kell. A telefonom végre megmentett. – Bocsi, fel kell vennem.

Felsiettem az emeletre, de minden igyekezetem ellenére, már lerakták, mire odaértem. Roni volt az. Egy jó kis fejmosásra számítottam, hogy miért nem vettem fel. Gyorsan visszahívtam, jobb túl lenni rajta.

-          Szia! Ne haragudj! Lenn voltam, a telefon meg fenn. Miért hívtál?

-          Semmi gond. Tényleg ott van Ati? - ezt meg honnan tudhatja.

-          Igen, de honnan tudod?

-          Hát… Anita telefonált, hogy látta Herenden. És, hogy szerintünk telefonáljon-e neked.

-          De ti lebeszéltétek! Fantasztikus! – dühös lettem. Miért nem lehet nekem szólni?

-          Ne emeld fel a hangod! Csak neked akartunk jót!

-          Szóval, ha nem tudok róla, akkor nem fáj alapon, elhallgattátok! Pedig tudtam volna valami programot csinálni, hogy ne kelljen vele beszéljek. Ehelyett, lenn ülhettem vele és …

-          Jó, igazad van! Sajnálom. Majd legközelebb mondom, hogy Attila ott van a közeledben. – hirtelen nagy csend támadt a túl oldalon.

-          Roni? Mi van? Itt vagy még? – semmi reakció. Hallottam, a duruzsolást, de semmi többet. – Roni? Ne csináld ezt! Hahó!

-          Azt hiszem, egy kis baj van…