15. fejezet - Miért ilyen bonyolult?

Sziasztok!

Előbb jöttem a fejezettel, mint ígértem. Remélem tetszeni fog és nem akadtok ki nagyon! Jó szórakozást!!


Az eljegyzés ellenére nem tudtam felhőtlenül boldog lenni. Nem tudtam mit kezdjek a kialakult helyzettel. Lehet, hogy tényleg szükségem lett volna egy pasira, aki végre felráz, de nem Angliában kellene megtalálnom, mikor csak másfél hónapot vagyok kinn. Mindent bonyolulttá tett. Nem akartam Adammal találkozni. Féltem, hogy nem tudok nemet mondani.
Munkába tartottam, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt.
- Igen? – nem mindig tudtam eldönteni, mit kellene ilyenkor mondanom, így talán a középutat választottam.
- Szia Réka! Megkaptad a virágot?
- Igen. Köszönöm. Nagyon szépek. – nem vágytam erre a beszélgetésre. Nagyon nem.
- Örülök, hogy tetszettek. Mit csinálsz ma este? – nem, csak ezt ne kérdezd. Na, most légy okos!
- Az az igazság, hogy már van programom. – a túl oldalról egy csalódott sóhaj hallatszott csak.
- Oké, és mikor érsz rá legközelebb? – nem adta fel.
- Nem tudom még! Tovább kell benn maradnom a héten. – nem akartam hazudni neki, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Bocs, de most mennem kell. Henry már indulna.
- Jó, rendben. Majd beszélünk! Szia. – én is elköszöntem és leültem egy padra. 10 perccel később megérkezett Lizzy. Ennél nagyobb lelkiismeret furdalásom még nem volt.

Nem volt semmi különös aznap, egészen délig. Ebédszünetben újra csörgött a telefonom. Ismét ismeretlen szám volt. Először nem akartam felvenni, de mégis megtettem. Elég nagy hiba volt.
- Igen?
- Szia csajszi! Mi van veled? – a meglepetségtől nem tudtam megszólalni sem.
- Hahó! Ott vagy?
- Attila? Hát te? Legkevésbé rád számítottam.
- HÉ! Nem hívhatom fel az egyik barátomat, mikor eszembe jut? – ez elég furcsa volt. Már csak azért is, mert jó ideje nem beszéltünk.
- Oké. Mit akarsz? Nem beszéltünk mióta…
- Igen, tudom. De gondoltam összefuthatnánk valamikor.
- Azt ugye tudod, hogy én most Angliában vagyok?
- Igen, mondta Gábor.
- Ki? Nem Gergő véletlenül?
- De igen. Bocs. És milyen Anglia?
- Jó. Elvagyunk. De miért hívtál? Azon kívül, hogy beszélhetnénk.
- Visszamegyek Veszprémbe. – nem tudtam mit mondhatnék. – Meg szeretném próbálni újra.
- De ez nem így működik. Nem hívhatsz csak úgy fel, hogy visszajössz és folytassuk. Ez nem így működik.
- Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy hülye voltam és nem kellett volna szakítanunk. De még mindig sze…
- Ne! Ne mond ezt! Ha így lenne nem szakítottunk volna. És előbb felhívsz. És megpróbálsz rávenni, hogy menjek Egerbe egyetemre, hogy közelebb lehessünk. Ott kellett volna lenned és nem csak most közölnöd, hogy szeretsz. Ez nem így működik.
- Oké. Megértem, hogy most kiborultál, de beszéljük meg, ha itthon leszel.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy lenne-e értelme.
- De…
- Most mennem kell! Szia. – nem vártam meg, hogy mit mond. Leraktam a telefont.
Összezavarodtam. Teljesen. Nem tudtam mit kezdeni a volt pasim hirtelen megjelenésével és Adam érdeklődésével. Ez így együtt soknak tűnt. Henry ébresztett kábulatomból.
- Hahó. Min gondolkoztál el ennyire?
- Sok minden kavarog a fejemben.
- Szeretnél beszélgetni? Még van kb. 15 percünk.
- Hát ez elég bonyolult. Nem hiszem, hogy 15 perc elég lenne.
- Köze van egy pasihoz?
- Még ha csak egy lenne?!
- Ez már tényleg bonyolódik. De ha nem hát nem. – elkezdett kotorászni a táskájában. – Egy kis boldogság hormont?
- Ez az egyik kedvenc csokim. Köszönöm.
- Ha megetted, indulunk.
Enyhén szétszórt voltam aznap. Korábban végeztem, így elmentem a múzeumba Ronihoz. Egy turistacsoportot indult körbe vezetni. Csatlakoztam hozzájuk. Annyi mindent tudott Roni a képekről, szobrokról, hogy még nekem is leesett az állam. Annak ellenére, hogy mindig is tudtam, mennyire ért ezekhez a dolgokhoz. Teljesen ki tudtam kapcsolni mialatt őt hallgattam. Le tudta kötni a 15 évestől a 60 évesig mindenki figyelmét. Érdekessé tette a legegyhangúbb képet is. Mikor végzett elment átöltözni. A múzeum előtt vártam meg.
- Milyen volt a mai napod?
- Egész jól indult. Anitáék, meg a virág. Aztán jöttek a gondok.
- Adam. Fogadjunk ő van a dologban!
- Igen. Felhívott és találkozni akart ma.
- És te nemet mondtál? Nem vagy százas.
- Ne kezd megint. Tegnap sikerült összevesznünk ezen. Inkább felejtsük el a tegnapot és hagyd, hogy én döntsek. Jó?
- Igen. Megígérem, hogy csak megjegyzem a dolgokat, de nem szólok bele.
- Na, jó. Szerintem tőled már ez is elég!
- Nagyon vicces. És aztán volt még valami?
- Igen. Ebédeltünk Henryvel, mikor csörögni kezdett a mobilom, azt hittem megint Adam az. De nem, sokkal rosszabb!
- Ki volt?
- Ha nem hagyod soha, hogy befejezzem a gondolatot nem fogod megtudni.
- Bocsi. abbahagyom. Előbb vagy utóbb.
- Szóval Attila hívott!
- Mi? Na ne! Ugye nem beszéltél vele?
- De. Csak nem vághattam le a telefont?!
- De. Pont ezt kellett volna tenned! Nem hiszem el. És mit akart?
- Meg akarja próbálni még egyszer.
- Na ne. Azt már nem. – megköszörültem a torkomat, hátha eszébe jut az előző ígérete. – Jó tudom. Tehát, mit mondtál neki?
- Azt, hogy ez nem így működik. És őt is leráztam. Nem tudom, hogy mit kellene most tennem.
- Este, hogy tényleg legyen programod meglátogatjuk Philt. És az egészet megbeszéljük egy ital mellett. Oké?
- Jó, legyen. Nem a te telefonod?
- De. – és már kereste is a hatalmas táska mélyén. – Geri az. Bocsi.
Hazáig már csak a telefonon lógott. De nem bántam. Jó volt egy kicsit gondolkozni a dolgokon. Már azt hittem, hogy ma már nem történik semmi. Tévedtem.
- Szia Eszter. Megjöttünk. – nyitottunk a lakásba.
- Sziasztok! Réka, nézd csak kivárt rád eddig! – ott ült a nappaliban és csak rám várt.
- Szia Adam. Hát te?
- Gondoltam, ha nem érsz rá este, előtte még tudunk beszélni. Van rám pár perced?
- Hát, lassan indulnunk kellene.
- Hova mész? – elfelejtettük Esztert beavatni az esti tervünkbe. De igazából még nem is volt rá időnk.
- Ronival megbeszéltük, hogy lemegyünk, meglátogatjuk Philt. Csak még veled nem beszéltünk.
- Oh, semmi gond. Adam velünk tartasz?
- Nem hiszem. Nem akarok zavarni. Inkább most elmegyek.
- Nem zavarnál. Ugye Réka! – Eszter kezdte túlzásba vinni az egészet. Szúrós pillantásomat Roni értette csak meg.
- Eszter, mi lenne, ha megbeszélnénk, miben megyünk Philt elvarázsolni.
- Jó. Menjünk!
- Szóval most akkor kettesben hagynak minket?! - Adam már éppen közelített volna, de nem hagyhattam.
- Oké. Ideje lenne beszélgetnünk.
- Rendben. Szóval tetszettek a virágok.
- Igen, de nem erről. Semmi komolyat nem akarok, mert nem érdemes belemenni másfél hónapra egy kapcsolatba.
- És ha nem is gondoltam komolyra?
- Akkor meg végképp rossz helyen vagy.
- Nem úgy gondoltam. Én sem terveztem semmit erre a nyárra. Nem akartam, hogy kötött legyek. Bulizni akartam, szórakozni.
- Hát akkor mi akadálya?! Én nem leszek ebben gátja semmi jónak.
- De épp ez az. Honnan tudod, hogy nekünk nem kellett találkoznunk? Miből gondolod, hogy nem kellene legalább megpróbálnunk?
- Mert nincs értelme. Egy hónap múlva én hazamegyek. Te pedig éled tovább az életed itt.
- És ha nem ezt akarom. 3 napja ismerlek, de mindig veled akarok lenni. Fura ez az egész, de nem akarom, hogy egy hónap múlva vége legyen. Valahogy majd megoldjuk.
- Akkor sincs semmi értelme. – nem tudtam érveket felsorolni. Én is pont úgy éreztem, ahogy ő.
- Örülnék, ha tényleg ruhákat válogatnátok! – hallottam a pisszegést. Tudtam, hogy hallgatóznak. De magyarul szóltam nekik, így Adam nem értette.
- Tessék? Mit mondtál?
- Lényegtelen. Roniéknak szólt!
- Tehát… Egy vacsi?
- Nem lehet. Értsd meg! Nem lenne ésszerű.
- És mindig azt teszed, ami ésszerű?
- Igyekszem. Most kérlek, menj el.
- Jó. De nem hagyom magam ilyen könnyen. – és kiment az ajtón. Tudtam, hogy még nem fejeztük ezt be.
- Szóval, megyünk? – jött elő Roni.
- Mehetünk.
- Ennyi? Semmi megjegyzés? Semmi gonoszkodás? – Eszter felváltva nézett Roni és rám.
- Nem, nincs. Megígértem. – hatásszünetet tartott. – Ma felhívta Attila.
- Roni! Nekem kellett volna elmondanom.
- Mi? Attila? Mit akart?
- Újra akarja kezdeni.
- Na nem. Ezt nem. Ezért ejtetted Adamet?
- Nem. Tudod, hogy nem hiszek a felmelegített dolgokban. És egyébként sem lenne értelme Adammel.
- Oké. Hagyjuk ezt meg későbbre. Menjünk Philhez.
Roni karon fogott minket és elindultunk. Nem szóltunk egymáshoz a pub ajtajáig. Aztán elkezdődött az este. Beszélgettünk, iszogattunk. De nem tudtam igazán elengedni magam. Egyfolytában járt az agyam. Adamen és Attilán. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Adam nem fogja feladni. Lehet, hogy megérdemelne egy esélyt. Attila viszont még egy hónapig biztos nem fog zavarni sok vizet. Legalábbis nagyon remélem.
Miután felmentünk a lakásra, rájöttem, hogy elfelejtettem felhívni Anitát. Ebből fejmosás lesz. Náluk 11 óra volt, reméltem még nem feküdtek le. Felhívtam, hátha így megúszom, de nem jött össze. Anita fenn volt engem várt. Először fejmosás, majd mindent el kellett meséljek. A munka, a csajok és persze Adam. Mindenre kíváncsi volt.
Ez hiányzott a legjobban otthonról. A beszélgetések. Sokszor ültünk le a kertben egy-egy üveg bor mellé szüleimmel vagy rokonaimmal. És órákat beszélgettünk. Abban a percben nem vágytam semmire sem jobban. Annak ellenére, hogy a barátaim ott voltak mellettem.