29. fejezet - Postagalamb, Ámor nyila, béke, vágy…

Sziasztok!! 

Sajnálom, hogy késtem a résszel, bár nem úgy tűnt, mintha túl sokan észrevették volna... DE a lényeg, hogy a vizsgaidőszakom felén már túl vagyok, így hoztam is az újabb részt!! Jó olvasást!!

*

“A szerelemben nincs nyugalom, mert az, amit elértünk, 

csak egy újabb kiindulópont ahhoz, hogy még többre vágyódjunk.”

Az éjszaka elég hosszúra sikeredett, így reggel sokáig aludtam. Minden tökéletes lett volna, ha nincs az a fura hét előtte. Kávé illatra és apró puszikra ébredtem.

-          Jó reggelt!

-          Szia. Mennyi az idő?

-          10 múlt. Jól aludtál?

-          Már amennyit aludtam. De az tudod, hogy még beszélnünk kell a múlt hétről!

-          Igen, tudom. De készítettem kávét és van itt egy kis reggeli is! Aztán csinálhatnánk valamit.

-          Szóval le akarsz kenyerezni?

-          Valami hasonló volt a szándékom.

-          Akkor legyen mozi és elvihetnél vacsizni. Minden második este. Két héten keresztül.

-          Hűha. Kemény feltételek! Mi lenne, ha minden este elvinnélek valahova, nagyon sokáig!

-          Sajnos ez nem lehetséges.

-          Miért?

-          Mert tudod… – közelebb hajoltam és megcsókoltam, mielőtt befejeztem volna mondatot – …nekem is van magánéletem!

-          Ez nagyon gonosz volt! Most neked kell kiengesztelned engem. Nagyon megsértődtem.

-          Úgy gondolod? – magamhoz húztam, mielőtt elszökhetett volna.

A reggeli még várhatott magára, volt jobb elfoglaltságunk is előtte. Dél körül aztán végre eleget tettünk reggeli iránti vágyunknak is.

**

Dél volt, mire eljutottam először a konyhába. Egy gyors reggeli  vagy inkább már ebéd után rohantam az egyetemre. Nem kellene elkésnem a tanévnyitóról. Sarah már messziről integetett.

-          Azt hittem soha nem érsz ide.

-          Én is. Kicsit elhúzódott a reggeli.

-          Mi ez a nagy mosoly az arcodon?

-          Semmi, nem számít. – nagyon is számított, de nem volt sem az idő, sem a helyszín megfelelő arra, hogy elmeséljem a reggelem. Egyébként se álltunk még olyan közel egymáshoz.

-          Szia. Csatlakozhatom? – lépett mellénk Lucas. Ha nem lenne Adam, …

-          Persze. Ő itt Sarah, csoporttársam. Ő pedig Lucas. – gyorsan bemutattam őket egymásnak, legalábbis próbáltam volna. Saraht kissé elbűvölte a két ausztrál szempár.

-          Szia. Örülök, hogy találkoztunk. Bocsi, de azt hiszem a kezemre szükségem lesz még. – tette hozzá Lucas, miközben próbálta kifejteni kezeit Sarahé közül.

-          Igen… Öhh… Én is találkoztunk. Mármint örülök, hogy találkoztunk. – szegény lány mellettem úgy gyulladt ki, mint egy féklámpa.

-          Én is örülök, hogy találkoztatok, de most inkább figyeljünk, hátha mondanak valami érdekeset.

Sarah még mindig gyakran nézett oldalra, figyelemmel kísérte minden mozdulatát Lucasnak. Elég vicces volt, de Lucas úgy tűnt élvezi a kialakult helyzetet. Néha dobott felé egy kedves kismosolyt, amit nem hagyhattam szó nélkül.

-          Ha így folytatod, úgy kell majd felkanalazni innen. – súgtam Lucasnak.

-          Úgy gondolod? Lehet egy kérdésem?

-          Csak gyorsan, mert a végén még kapok! – Sarah pillantását éreztem a hátamba.

-          Van barátja? Mert hát… Hogy is mondjam? Tudod, olyan… Érted!

-          Nem, de úgy tudom nincs neki. – egy megnyugvó pillantás volt csak a válasz.

Nem kellett sok időnek eltelnie, mire a másik fél sem bírta ki, hogy ne érdeklődjön a másik felől.

-          Lehet egy kérdésem?

-          Hányadszor hallom már ezt ma?

-          Mi? Ezt most nem értem!

-          Lényegtelen. Mond!

-          Van Lucasnak barátnője vagy valakije?

-          Vagy valakije? Mije lehet barátnőn kívül?

-          Hát… Tudod, túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.

-          Nem gondolhattad komolyan?! Egyébként úgy tudom, hogy nincs senkije.

-          Akkor jó. Köszi.

Már csak a kerítőnő cégért kellett volna a nyakamba akasztani és kész is lettem volna. Mire véget ért a megnyitó, amiről fogalmam se volt, hogy miről szólt, mert a két mellettem ülő postagalambnak használt, már lebeszéltünk egy holnap esti randit. Néha kicsit gyorsnak tűntek az események, de megmaradtam a közvetítőnek. Majd egy gyors telefonszám csere után, mind mentünk a magunk dolgára.

Úgy éreztem ideje lenne meglátogatni Aprilt és a kis Charliet.

-          Szia Réka! De régen láttunk. – meglepetésemre Henry nyitott ajtót.

-          Szia. Remélem nem zavarok.

-          Nem, dehogy. Most értem haza. Gyere be.

-          Hogyhogy nem dolgozol?

-          Ma csak egy busz megy. Zack elviszi azt. Én meg itthon lehetek a családommal.

-          Értem már. És a többiek merre vannak?

-          Charlie most rakott tele egy nagyobbacska csomagot nekünk és ellene próbálnak tenni valamit.

-          Mert hát a kedves apuka az ilyen dolgokból próbál kimaradni. – jött ki April kisfiával a szobából.

-          Mekkorát nőtt valaki. Nagyon hasonlít rátok. A szemeit azt biztosan nem Henrytől örökölte.

-          Hát akkor? Biztos a postás, nem? – jött az elégedetlenség az említettől.

-          Miért nekem nem kék szemeim vannak? – April sem hagyta magát – Csak a postástól lehet kék szeme?

-          Nem úgy gondoltam. Tudod. De hát mégis csak az én fiam. És azt mondja, hogy nem is hasonlít rám. – közben Charlie már átkerült az én karomba.

-          Nem azt mondtam. Csak, hogy a szemeit nem tőled örökölte.

-          Jól van, na. De inkább menjünk beljebb. Hozok valamit inni.

-          Henry, most haragszol? Nem úgy gondoltam. –próbáltam menteni a menthetőt, mielőtt a házból is kirak.

-          Dehogy haragszom. Mindjárt hozok inni, aztán beszélgetünk még.

-          Közben mesélj! Mi újság veled? Régen voltál már. – kísért a nappaliba Ap.

-          Semmi különös. Átköltöztem egy kisebb lakásba, ami még messzebb van tőletek.

-          Ezt szomorúan hallom. De gondolom Adamhez közelebb?

-          Hogy találtad ki?

-          Nem is tudom…

-          Mit nem tudsz? Engem kihagytok? – jött vissza a ház ura egy tálcával a kezében.

Szokták mondani, ha az ember jól érzi magát, gyorsan repül az idő. Na de hogy ennyire? Mikor Charlie jelezte, hogy most aztán balhé lesz, mert már annyira éhes, akkor kaptunk észbe, hogy 2 órája beszélgetünk már. Hétvégére megbeszéltünk egy közös vacsit, remélve, hogy Adam is ráér. Majd elbúcsúztam és már indultam is hazafelé. Otthon, legnagyobb meglepetésemre egy virágcsokor várt, egy kis kártyával.

„Szia. A virág a meghívó a mai vacsorára és esti programra, amit egyenlőre még fedjen homály! Hétre itt vagyok! Puszi: Adam”

Ezek szerint már csak 2 órám volt a ma esti programig. Sejtésem se volt mit találhatott ki, de már alig vártam.

Hét előtt pár perccel, már kopogott is az ajtón. Rohantam is kinyitni.

-          Az előbb még használtad a kulcsod, most talán otthon hagytad? – vontam kérdőre, mikor végre szóhoz jutottam.

-          Nem akartam csak úgy rád törni. Amúgy neked is szia.

-          Szia. Egy perc és kész vagyok.

-          Rendben. Addig kérhetek egy pohár vizet?

-          Szolgáld csak ki magad. Tudod mi hol van.

Mondhatnám, hogy a szokásos helyre mentünk, de ez ilyen formában nem lenne igaz. Mint az első alkalommal, most is a Royal Court Theatre bejáratánál álltam, csak arra nem számítottam, hogy a tető helyett, ma belülről is láthatom. Mint később kiderült a Love Story musical változatát adták elő. És ismét eltalálta mit is szeretek valójában. Már a film is közel állt a szívemhez, de ez… Több szempontból is felül múlta. Először is a zene sokkal jobban átérezhető volt, aztán a színészek bár nem voltak annyira jók, mint a filmbeliek, de sokkal húsvérebnek tűntek. És hát ami a legfontosabb, még soha nem láttam olyan emberrel, aki ilyen közel állt volna hozzám. Majd elmentünk a már megszokott éttermünk be, a The Lost Angelbe. Kivételesen hagytam, hogy ő válasszon nekem és nem bántam meg. Hazafelé sétálva rákérdeztem, mivolt vele a múlt héten.

-          Szóval beszéljünk akkor a múlt hétről.

-          Reméltem, hogy elfelejted.

-          Nem jött össze. Szóval?

-          Hát… Beszélgettünk a srácokkal – akiket mellesleg nem ismerek, de nem jegyeztem meg még neki – és… Oké, átgondolva annyira hülyeség az egész.

-          Erről nem tudlak meggyőzni, ha nem mondod el.

-          Tudom. Szóval beszélgettünk és mondtam, hogy milyen szomorúnak tűnsz, mert hát a többiek elmentek és, hogy azóta máshogy viszonyulunk egymáshoz. Mondtam nekik, hogy csak hozzá kell szoknod az új helyzethez és minden rendbe jön, meg hogy még csak két hete mentek el és még nehéz, de úgy gondolták, hogy ha ennyi idő után megváltozott ez az egész kettőnk között, akkor…

-          De ez nem így van. Mármint részben tényleg megváltozott, de csak azért mert most egyedül te vagy az, akire támaszkodhatok, ha van valami, eddig azért itt voltak a csajok is.

-          Igen, tudom. Csak hát… Nagyon meggyőzőek tudnak lenni. És hát jók voltak az érveik is. Aztán úgy gondoltam, hogy neked jobb lenne, ha utánuk mennél, ezért voltam olyan, hogy talán majd elijeszt a dolog és nem vársz már rám és akkor könnyebb lesz neked.

-          Akkor mi a fenének maradtam volna itt?

-          Jól van, tudom. Zack is ugyanezt mondta. És hát végül ő győzött meg. Akkor hívtalak fel.

-          Jól tette. Azt hiszem meg kell ismernem ezt a Zacket.

-          Már ismered.

-          Én? Biztos, hogy nem.

-          De. Henryékkel dolgozik. Magas, szőke haj…

-          Na jó, mégis ismerem. – közben odaértünk hozzám. – Feljössz?

-          Jó lenne, de valamikor aludnom is kellene…

-          Nagyon vicces ma valaki. De ha nem hát nem. Szia – nyomtam neki egy puszit és elindultam felfelé.

-          Ezt te sem gondoltad komolyan? – ölelt meg hátulról már a lakásom ajtajában.

-          Mit? – adtam az értetlen.

-          Így ott hagyni engem. – közelebb hajolt, de nem adom meg olyan könnyen magam.

-          Nem értelek! Menj csak aludni. Nem akarom, hogy nagyon kimerült legyél.

-          Oh, igen? Pedig szeretek az lenni.

Hát eddig tartott az ellenállásom. Tudtam, hogy nem megy el csak így. De ha ilyen szenvedéllyel csókol, hogyan tudnám elengedni? Ki lenne egyáltalán képes rá? Az ajtó becsukódott mögöttünk és ott folytattuk, ahol reggel abbahagytuk…