13. fejezet - A randi

Itt a következő fejezet. Adam és Réka első randija. Remélem tetszeni fog.

Ott ültem és vártam. Csak remélni tudtam, hogy nem a park túloldalán vár rám. Az emberek csak jöttek-mentek, nem törődtek a naplementével vagy a fákon ide-oda repdeső madarakkal. Rohantak. Mindig csak rohanunk. Nem látjuk meg a körülöttünk zajló dolgokat. Megpróbáltam odafigyelni minden apró részletre várakozásom alatt. Velem szemben egy fiatal nő ült a padon, előtte babakocsi volt. A szemében szomorúság villant. Megállt egy taxi nem messze tőlünk, felfigyeltem rá, mert azt hittem nekem lesz szerencsém, de nem így lett. Egy öltönyös férfi szállt ki belőle és odasietett a nőhöz. Mintha minden megváltozott volna, mintha a férfi lett volna a kulcs a boldogsághoz. Egyszerre a szomorúságot az öröm, a vidámság váltotta fel. Felragyogott az arca, ahogy a férfi mellé lépett. Mélyen a szemébe nézett és megcsókolta a feleségét. A gyűrűk mindent elárultak. A férfi odalépett a babakocsihoz és kivette az ébredő csöppséget. Majd elindultak a park belsejébe. Ez a meghitt kép beindította a fantáziám. Már messze jártam, mikor valaki megállt előttem. Összerezzentem a hirtelen jött társaságtól. Felnéztem rá és minden visszatért a megfelelő mederbe.
- Szia! Régóta vársz? – nyújtotta felém kezét Adam.
- Nem. Csak gondolkoztam.
- És min járt az eszed? – lehet, ha megmondom, hogy gyerekeken és ehhez hasonló témákon, akkor már a harmadik találkozónkon elijesztem.
- Az időjárásról, Angliáról, az otthoniakról… Semmi különleges.
- Ezek szerint régóta vársz, ha ennyi időd volt gondolkozni. – eleresztett egy csibészes mosolyt.
- Szóval, mi lesz a mai program? – tématerelésben még mindig jónak éreztem magam.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni. Mit gondolsz?
- Nekem jó. Délben ettem utoljára. – ránéztem az órámra. – Milyen pontos vagy! 5 óra van kereken.
- Igen, mert férfiból vagyok.

Sejtelmem sem volt hova megyünk, de épp ez tette az egész estét különlegessé. Meg sem álltunk a Royal Court Theatre-ig. Értetlenül néztem rá.
- Nem vacsoráról volt szó? – meglepettségem érződött a hangomon is.
- De igen! Azt viszont nem mondtam, hogy hol fogunk vacsorázni. –diadalmasan nyitott ajtót nekem.
- Cseles. Nagyon cseles! – megjegyzésemet egy mosollyal viszonozta.
A színház tetejére vezetett a lépcső, melyen elindultunk. Ahogy felértünk, megláttam egy asztalt, majd a kilátás varázsolt el. Innen be lehetett látni London ezen részét. A Hide Park is jól látszott, ahogy ki volt világítva. Szólni se bírtam a látványtól.
- Hogy tetszik? –szólalt meg egy pár perc után.
- Hát… - még mindig nem tudtam megfogalmazni az érzéseket, amiket a látvány jelentett.
- Ha nem tetszik elmehetünk máshova. Csak gondoltam tetszeni fog.
- Nem arról van szó, hogy nem tetszik. Épp ellenkezőleg. Nagyon is gyönyörű. Nem gondoltam volna…
- Majd még gyönyörködhetsz benne, de közben kihűl a vacsoránk! – mutatott az asztalra.
- Rendben. Tehát minden lányt idehozol, ha el akarod csábítani?
- Ennyire átlátszó? – dobott egy mosolyt, de nem igazán tartottam viccesnek. – Csak vicceltem, de úgy tűnik annyira nem volt az! Nem igazán szoktam idehozni lányokat.
- Miért fiúkat igen? – hecceltem egy kicsit bosszúból. Rögtön rájött mi a célom.
- Igen. Volt már rá példa. – ezen már mindketten elnevettük magunkat. – Viccet félre téve, ez egy fajta titkos hely számomra. Apám itt dolgozik a színházban így sokat jártam ide kiskoromban. Úgy éreztem neked megmutathatom. Valamiért jobban megbízok benned, mint eddig bárkiben is.
- Hűha… Ez egy kicsit ijesztő volt. De örülök neki, ha tényleg így érzel.
- Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, mintha régóta ismernélek. És csak remélni tudtam, hogy megint találkozunk! – lassan áthajolt az asztal felett és én is közeledtem felé. Behunyta a szemét és … Megcsörrent a telefonom.
- Nem hiszem el! – vettem ki mérgelődve a táskámból. – Muszáj felvennem! Ne haragudj! Szia anyu! – természetesen ő is a legrosszabb időpontba telefonált. De én is hibás voltam. Ha tegnap felhívom, ma nem telefonált volna.

20 percet beszéltünk. Ilyenkor mindig rengeteget tudott beszélni. Elmeséltem neki az első napot, a tegnap estét, a lakást, de Adamről nem akartam, hogy tudjon. Egyenlőre. Reméltem, hogy jól alakulnak majd a dolgaink. Ábellel is beszélnem kellett pár szót, nem maradhatott ki. Hétvégén megint kempingezni mennek Marciékkal. Soha nem szoktam velük menni, de most valahogy erős vágyat éreztem iránta. Már csak apu volt vissza. Neki is tudnia kellett, hogy minden rendben kislányával. Szerencsére ő nem szeretett telefonon beszélgetni. Leraktam a telefont és bevágtam a legnagyobb és leghatásosabb bocsánatkérő arckifejezésem.
- Ne haragudj! Tegnap nem hívtam fel őket és eddig bírták infók nélkül!
- Kiket? Ha megkérdezhetem. – elfelejtettem, hogy nem ért magyarul.
- Bocs. A szüleim és az öcsém telefonáltak! Elfelejtettem, hogy nem értesz magyarul.
- Semmi gond. A szüleidre gondoltam. Legalábbis a hanglejtésedből.
- Igen. Hát velük kicsit másképp szoktam.
- Egyébként hol is tartottunk? – és újra áthajolt az asztal fölött. De ez nem a mi napunk volt. Most az ő telefonja szólalt meg. – Azt hiszem jobb lett volna kikapcsolni! – és dobott egy mosolyt felém, miközben felvette telefonját.
Nem akartam hallgatózni, így felálltam és a tető szélére mentem. Nem kellett félnem, hogy leesek, mert a perem a hátam közepéig ért. Csak néztem a kivilágított várost. Egyszerűen lenyűgöző volt. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Egyszer csak mögém lépett. És hirtelen maga felé fordított.
- Még mielőtt egy újabb telefonhívás történne! – és végre megcsókolt. Soha nem hittem volna, hogy valamire ennyire megéri várni. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy lábaim alig bírtak már tartani. El tudtam volna olvadni a köztünk érezhető szikrák tűzében. Nem akartam, hogy vége legyen. Hosszan csókolt, de ennél jobban még nem élveztem csókot. Eltelt egy kis idő, mikor végre újra meg tudtunk szólalni.
- Mit szólnál, ha most sétálnánk egyet? –nézett rám széles mosollyal az arcán.
- Jó, menjünk!

A Hide Park felé vettük az irányt. Nagyon könnyen megnyílt nekem. Én nem voltam erre képes. Nem tudom miért, de egyszerűen féltem neki megnyílni. Lassan oldódtam fel, de türelmes volt. Ugyanakkor fura volt az egész helyzet. Tegnap ismertem meg és úgy beszélgettem vele, mintha évek óta ismerném. Beszélgettünk mindenről. Zenéről, filmekről, könyvekről, sportokról és az exekről is. Roninak és Eszternek nem beszéltem ennyire nyíltan Attiláról, mint vele. Olyan dolgokról beszéltünk, amiket nem osztottam meg még senkivel, de éreztem, hogy neki elmondhatom. Nem értem hogyan történt, de egyszerűbb volt vele beszélni, mint azokkal a lányokkal, akiket évek óta nap mint nap látok.
Ahogy telt az idő egyre közelebb kerültünk egymáshoz, nem csak szellemileg, de fizikailag is. Mire észbe kaptam már kézen fogva sétáltunk keresztül a parkon. Majd meghallottuk a park közepén lévő harangot. Éjfél volt. Annyira belemerültünk egymás megismerésébe, hogy megfeledkeztünk az időről.
- Éjfél van? Már? – meglepett a harang jelzése.
- Igen. Észre se vettem, hogy így elment az idő. Ha megengeded, haza kísérlek.
- Köszönöm. Holnap dolgozni megyek. Nem ártana aludnom egyet.

Hazakísért, ahogy felajánlotta. Az ajtóban adott még egy jóéjt-csókot, majd elváltunk. Felmentem a z emeletre. Mielőtt beléptem volna az ajtón át kellett gondolnom a mai éjszakát és hogy mit fogok mondani az ajtó túloldalán lévő, hírre szomjazó vadmacskáknak.
Életem talán legjobb estéje volt. Egyben volt fura és varázslatos. Nem gondoltam volna, hogy egy pasi ilyen hatással lesz rám valaha is. De most hogy megtörtént örültem neki. Talán Angliáig kellett jönnöm, hogy megtaláljam az igaz szerelmet? Nem tudom biztosan a választ, de azt tudom, hogy ha csak egy kitérő az igazi előtt, akkor is fantasztikus élmény lesz. Így léptem be az oroszlán barlangban, ahol két felbőszült macska várt rám és a válaszaimra.