11. fejezet - Az első nap - 1. rész

Egész éjszaka csak forgolódtam. A beszélgetésünk nem ment ki a fejemből. Talán ezért is nem beszéltem eddig Attiláról. Tudtam, ha egyszer szóba hozom, megint nehéz lesz elfelejtenem. Nem szerettem már annyira, de mégis több volt annál, minthogy csak úgy kiverjem a fejemből. 2 évig szerves része voltam az életének és ő is az enyémnek. Nehéz volt kimondani, hogy vége, de mindketten tudtuk, hogy így lesz a legjobb. Sok szempontból ő volt az első. Mindenki gondoljon mait csak akar. Nekem abban is ő volt az első.

Korán keltem és lementem a boltba. Gondoltam kicsit ismerkedem az eladóval, érdeklődöm a környékről. Nyelvvizsgám ellenére kicsit nehézkesen értettem meg, de még van időm fejlődni. Mikor már mindent megvettem, igyekeztem beszélgetésbe kezdeni. Nem jártam túl sok sikerrel.
- Hol lehet a környéken találni egy jó éttermet. – próbáltam az információkat kihúzni belőle.
- Nem tudom. Nem itt lakom. Csak a boltom van itt. – jött a közömbös válasz.
- Azért köszönöm. Viszlát.
Ahogy kifordultam a boltból egy vadidegen majdnem fellökött. A szatyor kiesett a kezemből és egész tartalma a járdán landolt. Egyszerűen nem tudtam abban a percben figyelni ezekre a dolgokra. Mert magával ragadott a tekintete, a kisugárzása és … Ő maga. Nem tudtam semmire figyelni. Abban a percben. Ott. Ő és én. Nem tudtam mit kellene mondanom vagy tennem, de nem akartam semmi másra gondolni, csak rá. Még soha nem történt velem ilyen. Fél perc alatt elvette az eszem. Kizökkentett a megszokott mederből, és nem találtam meg a visszavezető utat. Végül ő törte meg a csendet.
- Minden rendben? Ne haragudj. Nem figyeltem eléggé! – szabadkozott, de nem fogtam fel teljesen mit mond. Még a hangja is elvarázsolt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tényleg létezhet.
- Igen, minden rendben. Azt hiszem. Mármint gondolom. De nem tudom. – össze-visszabeszéltem. Eleresztett egy mosolyt, én pedig lassan már levegőt se kaptam.
- Oké. Akkor segítek összeszedni.
- Nem kell, köszi. Nem tart semeddig. Te pedig egyébként is sietsz!
- Annyira azért nem. Szia, Adam vagyok! – nyújtotta oda a vajas dobozt békepipaként.
- Szia, én Réka.
Mikor az utolsót is visszaraktuk, rám nézett egy sokat ígérő tekintettel.
- Remélem még találkozunk!
- Igen, én is. – elbúcsúztunk, de nem akartam, hogy ennek itt és most vége legyen. Nem tehettem mást. a következő sarkon befordult. Ahogy jött úgy ment. Mintha nem is történt volna meg az egész.

Visszamentem a lakásra. A többiek ébredő félben voltak. Azok a kómás fejek?! Alig tudtam elhinni még mindig a reggel történteket, de inkább nem meséltem el nekik, nehogy szokás szerint többet képzeljenek bele, mint ami valójában. Nem tudtam őket becsapni.
- Mi volt a boltban? Mit osztogattak? – faggatott Eszter, amint elérte a koffein a szervezetét.
- Semmi. A boltos nem volt túl kedves. Nem is tudott segíteni. Magunkra maradtunk. – reméltem nem lepleznek le.
- És utána? Nem történt semmi? – Roni is felébredt.
- Nem… Azt hiszem.
- Azt hiszed?? Na most komolyan? – Eszter még a kávés bögréjét is lerakta.
- Összefutottam egy sráccal. De semmi extra.
- Semmi extra? –mondták szinte egyszerre.
- Mikor is láttunk ilyen állapotban? –érdeklődött Roni két ásítás közben.
- Mármint milyen állapotban?
- Mosolyogsz…
- Inkább sugárzik…
- Mintha nem is a földön járnál!
Felváltva próbálták tudatni velem az állapotom, de nem kellett volna. Éreztem én mindent, ami az arcomra is kiült.
- Na jó! Felöltöztök még ma vagy nem megyünk sehova?
- Ügyes tématerelés! Megyek öltözni! Eszter, te is menj! Nem maradhatunk le a városról!
- Mi volt ez a kacsintás?! – Nézett kérdően Eszter.
- Nem tudom! Én, tudod, érdekes állapotban vagyok!
20 perc kivételesen elég volt nekik elkészülni. Nem tudom, hogyan csinálják, de van, hogy egy óra sem elég. Elindultunk bevenni a várost. Első utunk a London Eye-hoz vezetett. Majd a Big Ben. Azt hiszem ezeket mindig is látni akartuk. Nagyon élveztük. Aztán elmentünk a Backingem Palace-hoz és a Szent James Parkban leültünk megebédelni.
- Roni, tudod min gondolkoztam?
- Nem, Eszter! De mond csak!
- Most mi van veled meg Gerivel?
- Szeretem. Boldog vagyok vele.
- Egy kicsit bővebben! – szálltam be a beszélgetésbe.
- Oké. Minden másnap elvitt vacsorázni. Meg tök romantikus randikat szervezett. Voltunk csónakázni, csillagokat néztünk. Annyira más így mint barátként. Sokkal figyelmesebb és jobban odafigyel arra, hogy mi lenne jó nekünk. Úgy érzem mintha mindig is őt kerestem volna.
- Na jó elég! Még a végén féltékeny leszek! És rosszul érzem majd magam, mert nincs pasim.
- Én még akarok! Lefeküdtetek már??
- Eszter?! Nem mindegy neked? Ez az ő dolguk! De megtörtént már?
- Oh, milyen cseles?! Igen. Mielőtt kijöttünk volna, ott aludt nálunk és akkor…
- ÉS?? – kérdeztük teljesen egyszerre. Az ebédünknek már rég vége lett.
- Oh… Igen… Nem lehet…. Szavakba önteni…. Na jó legyen elég ennyi! Zavarba hoztok!
- Téged? Azt hittem semmivel sem lehet. – löktem oldalba Esztert, Roni egyre jobban vörösödő arcára mutatva.
- Ne nézzetek már!
Erre vártunk mindannyian, hogy végre valamelyikünk megtalálja azt, aki teljes mértékben boldoggá teszi. Roninak úgy látszik ez a személy Geri.
Roni természetesen nem hagyta ennyiben a dolgot. Most rajta volt a sor.
- Kedves Eszter! Veletek mi újság?
- Igen! Mindig csak Ronit faggatod, de rólatok nem beszélsz! Tehát?
- Szeretem. Minden porcikámmal. A fejem búbjától a lábujjam végéig. Olyan mikor vele vagyok, mintha mikor vihar után kitisztul az ég. Mintha az egész életem, mikor nincs, mellettem csak egy hatalmas vihar lenne. Mikor megjelenik, kitisztul minden. Nem tudom jobban körül írni.
- Azt hiszem ez is elég volt nekem, ahhoz hogy rájöjjek, kell egy pasi! – nevetésben törtünk ki mind a hárman. De nem volt túl őszinte a nevetésem. Amikor így tudtak beszélni a szerelmükről, mindig összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott Attila és ilyenkor éreztem szt milyen rosszul is döntöttem. Legszívesebben Egerig szaladtam volna és mindent megteszek, hogy újra együtt legyünk. De nem tehettem. Rá ott volt szükség. Azt pedig, hogy állandóan távol legyek tőle nem bírnám elviselni.
Mikor végre magamhoz tértem elmélkedésemből, a többiek már egészen másról beszéltek. Összeszedtem a szemetet és megpróbáltam felállni a padról. De ekkor…