50. Ennyi jutott nekünk...

Hello! 


Itt is a fejezet. Elkészült közben az új fejléc is, ami nekem kivételesen nagyon is tetszik... :D
Remélem, nem valósul meg az, amit Csibi ígért nekem.
Ez volt talán az egyik legnehezebben megírt fejezetem. Legalábbis az események miatt...
Szóval engesztelésként ott egy kis ajándék a fejezet végén... :D
És egy kisebb időugrás is történt. De remélem azért érthető lesz az események sora...
Jó olvasást! 

***


"Sokáig két test egy lélek voltunk, de az idő mindent felemésztett... csak remélni tudom, hogy elég mély nyomott hagyott benned ahhoz, hogy azt hidd, ki tudsz belőle mászni, de könnyen lehet, amikor már azt hiszed majdnem kijutottál a szakadék szélébe kapaszkodva megcsúszol és lezuhansz... a karjaimba!"


"Az a hiány, amikor nem vagy velem semmi ahhoz az ürességhez képest, ami köztünk tátong akkor, amikor velem vagy. Inkább a "kisebb rosszat?"választom."


"Azt hiszed, nekem nem fáj? Fáj, és sokáig fájni fog. Aztán eljön majd az a pillanat is, amikor minden fájdalom nélkül azt fogjuk mondani, emlékszem, volt egyszer egy barátom."


***

Érezted már azt, hogy csak vagy és nem teszel semmi értelmeset? Hogy bár kívülről mindenki azt látja, hogy határozottan haladsz előre, mégis úgy érzed, hogy csak egy helyben toporogsz? Hogy bármi történik,  csak csúszol le és semmi nincs, mi visszatartana attól, hogy eltűnj a süllyesztőnek nevezett gödörben… Én ezt érzem az utóbbi időben. Mintha két fal közé kerültem volna, de esélyem sincs, hogy kijussak onnan. Minden mozog körülöttem és én is felveszem mindennap kesztyűt, de csak megszokásból csinálom.

Lassan 2 és fél éve élek Londonban. Elkezdtem egy szakot, amit talán soha nem fejezek be. Aztán belevágtam egy másikba, amit lehet, hogy élvezni is fogok. Otthon vár a 12 éves öcsém, a másfél éves keresztlányom, a szüleim és Anitáék. Ha hazaköltöznék, a családom mindenben támogatna. Voltak barátaim. Ott volt Roni, aki nagyon is sokban hasonlított rám. Mindig megértettük egymást, ha össze is vesztünk, nem tartott sokáig, hamar kibékültünk. És most? Több mint egy éve nem is beszéltem vele. Gyógyulgat. Legalábbis ezt mondják a szüleim. Gerivel és Eszterrel se jobb a helyzet. Mintha minden szál, ami összekötött volna minket, egyszerre csak semmissé vált volna. Mintha az együtt töltött idő, csak egy lehullott levél lenne, amit az utcaseprő felszed és kidob a kukába. Fura így visszagondolni, hogy mennyi mindent terveztem másként. Hogy eszem-ágába nem volt Angliáig rohanni, főleg nem egy pasi miatt. Hogy azt hittem, hogy mi négyen, talán életünk végéig barátok leszünk, jöhet szél, fagy, világvége. Érdekes játék ez az élet. Azt mondják néha kockáztatni kell, de senki sem beszél a kockázatokról. Nem mondják meg mit tegyünk, ha rosszul döntöttünk. Hogyan menjünk vissza egy vagy két lépést... Ezt nem mondja senki…

***

Pénteken csak délelőtt kellett bemennem az egyetemre. A tanári szak mintha kicserélt volna. Végre megint élvezem, amit tanulok. Nem csak azért megyek be, mert szükségem van a jegyzetekre, nem azért járok be, hogy megjegyezzék az arcom. Minden percet élvezek, amit ott tölthetek. Főleg most, hogy Adammel egyre inkább kihűlni látszik a „nagy szerelem”. Foghatnám arra, hogy megváltoztunk, hogy sok minden folyik körülöttünk, ami miatt átalakultak a dolgok, de ez mind lényegtelenné válik, ha feladtuk és nem harcolunk azért, ami volt kettőnk között.
Adam már otthon várt, a laptopja előtt ült és valamit nagyon gépelt. Mögé léptem, megpusziltam a fejét és mentem is a konyhába. Valami ebéd félét kellett kitalálnom. Pár perccel később aztán hallottam a meztelen talpak csattogását a folyosóról.

-          Mit csinálsz? – ölelt át hátulról, ahogy éppen a zöldségeket mostam.

-          Rakott zöldséget meg valami húsit. Miért?

-          Semmi, csak kérdeztem. Jól van, akkor én is csinálom tovább a szak-dogámat.

-          Rendben. Majd szólok, ha kész.

Na, ez egy hétköznapi beszélgetés volt közöttünk. De nem az átlagosan hétköznapi, ami akkor van, mikor mindent tudtunk már a másikról és semmi újat nem tudtunk mondani. Nem, ez a mindennapok minimális kommunikácójára átalakult beszélgetés volt. Ahogy mostanában éltünk. Napról napra, óráról órára. Belefásultunk volna abba, hogy minden percet együtt töltöttünk az elmúlt időszakban? Meguntuk volna egymást? Néha olyanok voltunk, mint azok az idős párok, akik hétvégére várják az unokákat, hétköznap meg eljárnak az utca végén lévő varró és sakk-szakkör egy-egy találkozójára. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha 60 évesen ez az állapot állna fenn, de most még csak 21 vagyok.
Ebéd után aztán jött a hét eddigi legizgalmasabb eseménye. Pont leültem volna a tv elé a jól megérdemelt pihenésem eltölteni, mikor mellém telepedett.

-          Mit szólnál, ha este elmennénk valahova? – kezdte el simogatni az alkaromat.

-          És hova szeretnél menni?

-          Nem is tudom. Mondjuk, lemehetnénk a Moonlightba. Hívhatnánk Zacket vagy Saraht meg Lucast. Vagy mehetnénk csak ketten. – egyre közelebb araszolt. Ehhez még mindig nagyon értett. Fél perc alatt úgy az ujja köré tudott csavarni, hogy mindent el tudtam felejteni, akár több órára is…

-          Nekem mindegy. Csak ne üljünk a négy fal között…

-          Nem fogunk ülni. Ígérem… - ez volt az a pont, ahol elérte, hogy ne azon gondolkodjak mi is lesz holnap. Pontosabban sejtettem. A háló és a nappali között lesz egy-két bútordarab, amit vissza kell állítani eredeti állapotába…

***
A múlt hét péntek felülmúlhatatlan lesz még egy darabig, főleg azok után, amire most készülök. Adam kivételesen később ért haza, mint én. Amíg vártam rá, volt időm gondolkozni és összeszedni minden gondolatom. Muszáj lesz, mert tudom, hogy nem adja fel egy könnyen. Ezt már számtalanszor tapasztaltam. De majd csak rájön, hogy így lesz a legjobb.

-          Szia. Megjöttem. – hallottam, ahogy lerakja a táskáját a megszokott helyre. Ahogy behunytam a szemem, magam előtt láttam minden egyes mozdulatát. Néha még én is meglepődtem, hogy mennyire ismerem.

-          Szia. A nappaliban vagyok. – komolyan, mintha a kivégzésemre készülnék, pedig csak arról akarok vele beszélgetni, hogy változtatnunk kellene a dolgokon.

-          Mit szólnál, ha ma megint csinálnánk valamit. – láttam a szemében megcsillani a megszokott, vidám fényt, amikor valamit kitalált.

-          Adam, szerintem előtte beszélgetnünk kellene egy kicsit. Nem gondolod? – fél perc alatt elkomorult és már bűntudatom is volt.

-          Tudom. Csak ez bonyolult. Meg… Nem lehetne még halogatni egy kicsit.

-          Akkor beszéljünk róla, ha már teljesen elhidegültünk egymástól?

-          Nem, persze, hogy nem. Csak… Bepunnyadtunk, tisztában vagyok vele. És tudom, hogy tenni kellene valamit, de…

-          Tudom. Annyira megszoktuk, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy elfelejtettünk dolgozni azért, hogy ne csak megszokásból éljünk együtt.

-          Bármi furán is hangzik, cseppet sem szeretlek kevésbé, mint eddig. Mégsem tudom, hogy mit kellene tenni. Mármint, persze elmehetünk minden este vacsizni, elvihetlek moziba, sétálhatunk a folyó parton naplementében. De valahogy az a plusz hiányzik, amiért nem tudok mit tenni. És tudom, hogy ez neked sem jó így. Szóval, bármennyire is nehéz ezt kimondanom, de… Akkor… Ennyi jutott nekünk… - hogy sokkolt az, amit mondott? Enyhe kifejezés. Eszem-ágába nem volt vele szakítani. Gondoltam majd leülünk és megbeszéljük a dolgokat, aztán együtt kitaláljuk, hogyan tovább. A hangsúly itt az EGYÜTT szón van. Vagyis volt. De Adam rendesen áthúzta a számításaimat.

-          Ha most jól raktam össze a részeket, te most szakítasz velem? – végére már egészen magasra ugrott a hangom.

-          Miért te nem erre gondoltál? – kerekedtek ki a szemei.

-          Hát nagyon nem. De… Én… - kerestem a szavakat, de azok valahova nagyon is messze futottak.

-          Ez így most érdekes. Szóval megpróbálhatnánk helyre hozni a dolgokat, de végül úgy visszajutnánk ide. És akkor megint itt tartanánk. Így egyszerűbb, nem sérül egyikünk se.

-          Az lehet, de most akkor is megleptél. És arra nem gondoltál, hogy nem követnénk el ugyanazokat a hibákat? Hogy tanulunk belőlük?

-          Szóval én… Nem akartam… Mármint… Szóval nem akartalak megbántani, csak ha már egyszer eldöntöttük, hogy beszélünk róla, nem akartam tovább húzni. Én sajnálom…

-          Oké. Akkor én most… Átmegyek Sarahhoz. – ő volt az első, aki hirtelen eszembe jutott. Elindultam a hálóba összeszedni egy-két dolgot gyorsan.

-          Nem kell elmenned. – pattant fel és indult el utánam…

-          És mégis hogyan gondoltad? Egyikünk alszik a kanapén? – torpantam meg mondatára. Elég képtelen volt a helyzet, ahogy elképzeltem. Kétségbeesett arcát látva, jobbnak láttam folytatni, amit elkezdtem.

-          Nem tudom… Nem akarom, hogy elmenj… - kissé, mintha ő sem tudná pontosan, mit is akar.

-          Ezzel azt hiszem, kicsit elkéstél. – felkapva a táskámat meg sem álltam Sarah lakásáig. Nem sírtam, nem voltam dühös, nem támadt kedvem, valakit legyilkolni. Csak egyszerűen sokkolt a dolog. Bár szerintem még teljesen fel sem fogtam, hogy alig pár perce szakítottunk Adammel.

Mire Sarah kinyitotta az ajtót, már kezdett realizálódni bennem az események súlya. Aztán ellepték az agyamat azok a kérdések, amikre még választ kell keresnem, de nagyon gyorsan. Egyértelmű, hogy legalább a félévet be kell fejeznem. Szóval egy lakás nem jönne rosszul erre a 2 hónapra. A cuccaimat is minél előbb el kell hozzam tőle, nem vagyok benne biztos, ha ezt halogatnám, akkor az annyival jobb lenne. És a szüleimnek is meg kell tudniuk, hogy karácsony előtt a lányuk egyedül maradt. És akkor jön majd a rengeteg együttérző, képmutató megjegyzés… Már most kiráz a hideg tőle. Még jó, hogy Sarah állt velem szemben és nem az utcán vagy éppen a taxiban tört rám ez az egész, így hamar észhez térített.

-          Halló! Föld hívja Rékát! Réka, jelentkezz!

-          Ööö… Igen. Szia. Nem zavarlak?

-          Hát, ha arra gondolsz, hogy Lucas éppen lepedőbe csavarva fekszik-e az ágyon és arra vár, hogy minél előbb visszaérjek, akkor nem. Csalódást kell okoznom, de ezt a látványt elszalasztottad. Bújj be! – néha elég érdekes humora van, de legalább oldja a nem túl rózsás kedvem a poénjaival.

-          Szóval nem rég ment el Lucas? – mindegy, hogy miről beszélünk, csak most ne kelljen Adamen gondolkozzak… Azt, hiszem nem akartam én ezt a dolgot még elhinni. Jó volt abban a kis “álomvilágban” lebegnem, hogy az előbbi percek eseménye, csak valami rossz humorú ember műve volt.

-          Alig 5 órája. Teát? De látom, te csak nem rég robogtál el otthonról. Valami baj van?

-          Hát nem tudom, hogy milyen kategóriába soroljam, de szakítottunk Adammel. – az arcára volt írva minden. A meglepettség, a szomorúság. Határozottan empatikus emberke ő.

-          Na, akkor ide nem tea kell, hanem valami erősebb. Nézzük csak, mit rejt a kettes ajtó. – odasétált a szekrényhez, kinyitotta a dupla ajtót és sorolta a kínálatot. Mintha csak költői kérdést tett volna fel, egyedül megszavazta a vodkát. Így pár perccel később két pohár és egy üveg alkohol társaságában tért vissza hozzám. – Akkor most kezd az elején. Nem úgy volt, hogy csak beszélgetni akarsz vele?

-          Én csak azt akartam, de ő gyakorlatilag kész tények elé állított. – elmeséltem neki az egészet. Mindent, ami mostanában megváltozott, ami régen olyan jó volt és most csak az emlékeink között volt. A félelmeimet, amik egyből jobban felszínre hozták az érzéseimet, és hát a vodkás üveg lassan üres állapota sem sokat segített elfolytani, az amúgy is kikívánkozó könnyeimet. Így eshetett meg az az eset, hogy 5 órakor, mikor Lucas éppen barátnőjét készült meglátogatni, csak két könnyeivel erősen küszködő, kicsit sem józan nőt talált a nappali közepén 2 bonbonos doboz és rengeteg zsebkendő társaságában.

-          Hát itt meg mi történt? – próbált meg beljebb evickélni a barikád mögé, hogy szó szerint szembesüljön a helyzettel.

-          Te itt vagy! Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy valaha is visszamenj Ausztráliába! Én is maradok itt. Csak ne hagyj el! – Sarah már kicsit nagyon is beleélte magát a helyzetembe. Lucasnak pedig lövése se volt, hogy mi folyik itt. Próbálta megérteni a sok zagyvaságból azt, hogy miért is kerültünk ilyen állapotba... Bár Sarah és a csók-áradat, amit Lucas kapott, igen csak megnehezítették a dolgát.

-          Nem állt szándékomban elmenni még egy darabig. Akkor meg te is jössz majd velem. De a kérdésem még fenn áll. Mi történt?

-          Szakítottunk Adammel. Az történt.

-          Oh… Jól vagy? - próbálta leültetni, hiperaktívvá vált barátnőjét, hogy kicsit jobban tudjon rám figyelni.

-          Persze. Miért ne lennék, amikor ilyen jó barátaim vannak, mint ti. - kívül mosolyogtam, mint a vadalma, de már én is egyre kevésbé hittem el.

-          Megbeszéltük Rékával, hogy ideköltözik, amíg befejezi a félévet, aztán addig átgondolja, hogy hogyan tovább.

-          Ez jól hangzik. Legalább nem kell, attól féljek, hogy valaki elrabol, amíg nem vagyok veled. - szóval így esett, hogy december elején, nem sokkal karácsony előtt, új lakótárssal  találtam magam szembe. Pár nappal később átmentünk Sarahval Adam lakására. Már ez is fura volt, nem azt mondtam, hogy haza megyek, hanem, hogy „Adam lakására”. Azt hiszem, csak akkor kezdtem el felfogni, hogy tényleg vége, mikor táskák kezdtek megtelni mellettem. Az addig olyan tökéletes helyen lévő dolgaim, hirtelen teljesen idegennek tűntek abban a környezetben. Lehet, nem kellett volna feladjam. Lehet, még most sem lenne késő. De még mindig jobb így, mintha veszekedve és rengeteg csúnya dolgot egymás fejéhez vágva váltunk volna el. Így nem marad rossz emlékem, csak tudat, hogy valamiben megint kudarcot vallottam...

***

Szóval kérlek ne haragudjatok rám annyira... De neki ennyi jutott... Nem mondom, hogy nem fog még visszatérni, de most ennyi volt... De csak nektek egy BÚCSÚVIDEÓ!