49. Mikor (majdnem) minden jól alakul...

Sziasztok!


Ahogy megígértem, itt is az új fejezet. A képek, mint a komikból már látszott kissé félrevezettek titeket.... :D Vagy nem?
A következő fejezet még nem tudom, mikor érkezik, de beindult a vizsgaidőszak... Jövő héten, eddig úgy tűnik, 4 vizsgám lesz, gyors egymás utánban... Sajnálni nem kell, én intéztem el magamnak... 
Hát akkor nincs más hátra, mint megköszönjem a komikat! Köszönöm! :D
És akkor jöjjön is a fejezet. Jó olvasást! 
Pusz

***


''A szerelem nem más 
mint egy színpaletta, amely 
megfesti szürke hétköznapjainkat.''


"Bár az a lényeg, hogy az ember mindig magában higgyen,
azért egy kis segítség másoktól nagy áldás tud lenni."


***

/4 hónappal később/


Sarah keltett telefonon kora reggel. Mióta újra Angliában vagyok kicsit sűrűbbek lettek a napjaim. Hétköznap dolgozom, a hétvégéimet igyekszem Adammel és a barátaimmal tölteni. Mindeközben terveket szövögetek a jövővel kapcsolatosan. Az elmúlt 4 hónapban sok minden változott körülöttem. Roniékkal nem beszéltem a kávézós incidens óta. Nem hiszem, hogy azok után, amiket Adam fejéhez vágott, most megint nekem kellene megtennem a szokásos első lépést a békülés felé. Akármennyire is beteg, nem nézhetek el neki mindent emiatt. Sarah, Lucas és Zack viszont éjjel-nappal a nyakunkon vannak. Na, nem mintha bánnánk. Zack is egyre közelebb került hozzám. Bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy mikor viccel és mond valamit komolyan, de egyre többször lehet vele beszélgetni komolyabb témákban is.

A megszokott kis kávézóban találkoztunk Sarah-val.

-          Elfelejtetted, hogy együtt reggelizünk? – kezdett bele Sarah, ahogy leültünk az asztalhoz.

-          Nem. Csak elfelejtettem az ébresztő órát beállítani. Tegnap hosszú volt az éjszaka…

-          Adam már megint nem bírt magával? – nézett rám, szemöldököt huzogatva.

-          Nem Azért, te lökött. 11-ig dolgoztam. Maryvel mi zártunk.

-          Én is azt mondanám. Mióta dolgoznak egy étteremben 11-ig?

-          Mióta addig vannak vendégek. – hát igen. Mióta visszajöttem és ugye halasztottam egy félévet egyéb okok miatt, nem volt nagyon választásom. Egy étteremben dolgozom a pult mögött. Határozottan élvezem. Ami a munkatársakat illeti, nem hiszem, hogy túl közeli kapcsolat fog kialakulni bármelyikükkel is. A 4 hónap alatt nem igazán kerültünk közelebb egymáshoz, semmi közös program, semmi órákig tartó beszélgetés. Csak, amit muszáj.

-          Na, de most komolyan. Mióta vagytok nyitva olyan sokáig?

-          A nyári időszámítás. Június 1-től szeptember 30-ig. Szóval kb 5 napja…

-          Gyors témaváltás. Zack mostanában kicsit fura. Te is észrevetted?

-          Nem tudom, mire gondolsz.

-          Oké. Flörtölget velem, meg múltkor táncoltunk és olyan fura volt az egész.

-          Hát, ha gondolod, rákérdezek Adamnél a dologra.

-          Előre is köszi. Ismét új téma. Mi újság az otthoniakkal? Még mindig nem beszéltél velük?

-          Ma aztán nagyon céltudatos vagy. Nagyon jól vannak. Ábel már alig várja, hogy szünet legyen. Megígértem neki, hogy nyáriszünetben megyek majd haza és lemegyünk Balatonra. Marci teljesen be van zsongva, mert nem sokára jön az évfordulójuk, bár azért még kell várnia szeptemberig. Anita agyára megy, Hanna meg csak nődögél. Anyumék is jól vannak. És a te szüleid? Bátyádék? – közben megérkezett a kávénk is, meg a szokásos extra csokis kalács. Diéta? Na, az szóba sem jöhet, főleg, ha ilyen bűnös dolgokat szolgálnak fel egy kávézóban.

-          Ők is jól megvannak. De nem rájuk gondoltam, amikor az otthoniakat kérdeztem.

-          Tudom. De ők nem érdekelnek.

-          Ez most komoly? Tényleg nem érdekel, hogy mi van Ronival? Vagy, hogy Geri, hogyan viseli az egészet? És Esztert mardossa-e a bűntudat, amiért ilyen kis piszok dög volt? – Sarah teljesen ki volt akadva, mikor elmeséltük, hogy mi is történt. Körülbelül azóta lettünk ennyire jóban. Ki voltam borulva a történtek miatt, ő pedig nem hagyott egyedül. Bár akkor a pokolba kívántam, amiért minden napra kitalált valamit, de így utólag, nem is tehetett volna jobbat.

-          Anyumtól és Anitól mindig kapok infókat, de velük nem beszéltem. És persze, hogy érdekel, hogy mi van velük. Hiszen évekig a legjobb barátaim voltak. Egyik napról a másikra nem tudom megutálni őket, akármennyire is megérdemelnék.

-          Hello csajok! Azt hittem, ma is dolgozol, Réka. – lépett az asztalunkhoz Zack. Pont jókor jött. Sarah nem tudja tovább boncolgatni a témát és még közelebb is juthatunk Zack és Sarah “különös” kapcsolatához…

-          Szia. Nem dolgozom ma, mert tegnap estig voltam. És te? Nincs valami szőkeség, aki lefoglalna? – vártam a reakciókat mindkét fél részéről. Sarah továbbra sem változtatott, Zack meg hozta a formáját.

-          Hát én most két barnára gondoltam, de úgy látom, ők mással vannak elfoglalva.

-          Kik vannak még itt barnák? Vagy ránk gondoltál? – néztem körbe, mintha nem érteném, mire céloz.

-          Ki másra gondolnák én? De ha nem bánjátok, most elmennék ahhoz a kis szőkéhez, hátha szabad mára. Csók a hölgyeknek.

-          Hát ez gyors volt. – lepődött meg Sarah is.

-          Mint mindig. Nem tudom, ma teljesen átlagosan viselkedett, nem? – próbáltam célozni előző beszélgetésünkre.

-          De igen. Oké, valószínűleg megint előjön a „túl-hosszú-ideje-vagyok-együtt-valakivel” – szindrómám és azért látok néha többet dolgokba, mint amit valójában jelentenek. Szóval kérlek, figyelj rám egy kicsit jobban és nyugodtan kólincs fejbe, ha elmegy az eszem.

-          Értettem. De most azt hiszem, ideje, hogy menjek. Adam már otthon lehet. Délelőtt volt egyet vizsgázni. Remélem sikerült neki. Majd felhívlak később.

-          Menj csak, hagyj egyedül! – színpadias nagyhalál… Egészen jól megy neki. – Majd beszélünk akkor…

***

Mire hazaértem Adam már otthon volt, de nem éppen a legfényesebb kedvvel. Könyvek szanaszét a nappaliban, laptopjából üvöltött a zene, ő pedig a konyhában csinált valamit.

-          Szia. Itt meg mi történt? – léptem hozzá közelebb.

-          Szia. Semmi. Végülis semmi. – lépett el mellettem. Ez elég sok mindent elárult.

-          Szóval nem úgy sikerült, ahogy vártad. Mikor tudsz javítani?

-          Holnap lesz az utolsó vizsga időpont. – olyan csalódott arcot vágott, mint még talán soha. Látszott a vonásain, hogy teljesen ki van borulva.

-          Na, figyelj, mi lenne, ha most ezt én befejezném. – vettem el tőle a fakanalat. Azt hiszem, palacsintát akart csinálni. – Te meg bemész a szobába, lehalkítod a zenét és neki állsz tanulni. Aztán szólok, majd ha kész leszek.

-          De csak most értél haza. Én meg úgy se tudom megtanulni. Az a szemétláda, közölte, hogy akik javítani jönnek, azoknak fenn van 15 tétel, azt még pluszba tanulják meg, mert azokból fog inkább kérdezni. Jah, de a régit se felejtsük el feleleveníteni.

-          Na, figyelj ide. Most összepakolsz mindent a nappaliban és neki állsz tanulni. Jó lesz így?

-          De mi lesz a ma esti programunkkal? El akartunk menni vacsizni, meg sétálni… Most mindent elszúrtam. Annyira sajnálom.

-          Ez mindenkivel előfordulhat. Majd átrakjuk későbbre. De ha továbbra is csak sajnálkozunk, akkor soha nem fogod elkezdeni. Szóval menj! Ne is lássalak a konyhába.

-          Értettem. – egy csók után, már egyedül is találtam magam. Először is össze kellett pakolnom. Hogy a pasik mekkora kupit tudnak csinálni egy egyszerű palacsinta elkészítéséhez?! 20 perc múlva már készen is volt az „ebéd”. Mostanában érdekes lett az étrendünk. Az egészségestől elég messze áll. Éppen mikor, mire van kedvünk. Adam bírja a dolgot, én már néha kevésbé. Ha Sarah-val eszek, igyekszem ezt kompenzálni, de azért nem bánom a dolgot, mert legalább együtt vagyunk…

-          Tudod, nem is érdekel ez az egész. Most miért tanuljak megint egy napot? Úgy sem fog átengedni, mert nem akar. Nem bírja a fejem. Ez van.

-          Adam Breining. Ha befejezted a kaját, felemeled a formás segged és neki állsz tanulni. Este pedig kikérdezlek! És nincs ellenvetés!

-          Most megijedtem. Nagyon… Ha nem tanulok büntetést is kapok? – lépkedett közelebb. Sejtettem én, hogy mire megy ki a játék, de ma nem engedek neki. Legalábbis megpróbálom...

-          Kizárt, hogy olyan büntetést kapj, amilyenre most gondolsz! Max megvonást! Szóval állj neki, de nagyon gyorsan. – akárhogy is vesszük magamat is büntetem ezzel, de van, amit muszáj megtenni néha.

Este 7 körül úgy gondolta végzett az egésszel és jött újra a nagyhalál. Komolyan rosszabb volt néha, mint egy kisgyerek. Többet kellett motiválni mostanában, mint eddig kapcsolatunk során összesen. Szóval belevetettem magam én is a jog rejtelmeibe. Mit ne mondjak, elég borzalmas. Főleg, ha már vagy száz oldalt elolvastál és a latin kifejezések 10 %-ra sem emlékszel… Adamnek valahogy könnyebben ment ez a része.

-          Na jó, Mr. Nem-tudok-semmit! Milyen jog lesz az, ha kötelezlek arra, hogy vegyél nekem egy autót, mert elszalasztottuk a mai estét?

-          Nem hiszem, hogy ilyen példákra le lehetne bontani a jogot! – nézett rám mosolyogva. Nem hitt a „módszereimben”.

-          Na, akkor gondoljuk át együtt. Te vagy a kötelezett és én a köteles, és veszel nekem egy méreg drága ékszert, mert nem vacsoráztunk kínai étteremben. Melyik jogról beszélünk? - mutogattam hozzá, hátha akkor még jobban felkeltem az érdeklődését, meg azért is, mert nélküle nem nagyon tudok magyarázni...

-          Oké, ez a kötelmi jog. De nem mondhatom el ezt a vizsgámon is.

-          De lesz miből kiindulnod. Szóval csak figyelj és válaszolj a kérdésekre. Ha holnap megmondom drága, kedves barátainknak, hogy a héten nem leszünk elérhetőek bizonyos okok miatt – részemről egy kacsintás, hátha veszi a lapot, mire is célozgatok. – és ezt egy jogszabálynak tekintjük, akkor mijét fogom meghatározni?

-          Szóval a héten nem leszünk elérhetőek? Jól hangzik… - emelgette a szemöldökét. Egyértelműen tudta, hogy mire gondolok.

-          Ennyi maradt meg a tökéletes példámból? Hát szép. Szóval mire is gondoltam?

-          Én tudom, hogy mire gondoltál, de annak semmi köze a joghoz.- araszolt közelebb a kanapén. Már a szeme sem állt jól, de most volt fontosabb dolgunk is. Nem azt mondom, hogy jobb, csak azt, hogy fontosabb.

-          Te disznó! Tehát, pontosítok, milyen jogi dologra gondoltam?

-          Csak nem az érvényességre? Oké, lehet, hogy egy kicsit tudom a dolgokat.

-          Egy kicsit? Lökött vagy! Na, de folytassuk… - fél 10-ig bírtuk, bár ő adta fel előbb, én még simán ki tudtam volna találni hülyébbnél hülyébb példákat. Nem is gondoltam volna, hogy hiányozni fog, valaha is a tanulás. De most egyre inkább ezt érzem. A másik fura dolog, hogy a kertépítészet nagyon nem vonz már, pedig annak idején akartam. Ami igazán érdekelne a tanítás. Anyámék fejjel fognak a falnak menni, ha közlöm velük, hogy váltok. De majd megbékélnek vele. Hiszen én leszek az, aki 40-50 éven keresztül ugyanazt fogja csinálni, tanítani. Szóval nem volt más hátra, be kellett mennem az egyetemre és talán a helyes mederbe sodorni az életem.

***

Másnap Adam nélkül ébredtem. Mint az utóbbi időben olyan sokszor, most is vizsgázni ment. Sarahnak is vizsgája van, Lucas és Zack számára 8 óra túl korai, így maradtam saját magam társaságának. Reggeli és egy gyors bevásárlás után leültem nézni valami filmet. Volt több film is, amihez kedvem lett volna, de megígértem Adamnek, hogy vele nézem meg őket. Szokás szerint korainak bizonyult az ígéret, tekintve, hogy majdnem még egy hónapig vizsgái lesznek, szóval nem sok esély van rá, hogy az elkövetkező időszakban túl sok filmnézés jöhet szóba… Hát persze, hogy olyan filmet talál az ember, ami valahogy, de azonosítható a saját életének apró részleteivel. Így akadtam én A csajok háborújára. Éppen az egereket itattam, mikor Adam lépett be a lakásba. Tudom, tudom… Elérzékenyültem, na, mindenkivel előfordulhat, Az, hogy Adam rosszkor jött, már igazán nem az én hibám volt.

-          Hello. Megjöttem!

-          Oh… Szia! A nappaliban vagyok. Hogy sikerült a vizsga? – gyorsan próbáltam eltűntetni minden sírásra utaló jelet, nem túl sok sikerrel.

-          Mi történt? Valami baj van?

-          Nem. Csak filmet néztem. De hagyjuk. Mi volt a joggal?

-          Milyen filmet néztél, amin ennyire eltörött a mécses? – nem nagyon hagyta a témát. Ki fog akadni, mint az utóbbi időben szinte mindig, ha Roniékról volt szó.

-          Hát nem csak a film… De az váltotta ki…

-          Oké, lássuk csak mit néztél? Csajok háborúja? Csajok harcolnak egy pasiért? Oké, ezt én láttam már?

-          Igen láttad már. És szépen el is aludtál rajta. Ez az, amiben van két barátnő, akik összevesznek. Ugyanakkor és ugyanott akarják megtartani az esküvőt, ez a rövid tömör lényege.

-          Szóval akkor a krokodilkönnyek Roni miatt vannak. – ült mellém a kanapéra.

-          Kérdezed vagy mondod? Mert ha kérdezed, akkor még kitalálok valami füllentést, hogy miért nincs igazad, de ha mondod, akkor lebuktam. – igyekeztem minél jobban bekuckolni magam az ölébe. Olyan lehettem, mint a kisgyerekek, aki a szüleiktől várják, hogy megvédjék őket minden rossztól.

-          Na, jó. Nincs több sírás, főleg…

-          Főleg, mert nem éri meg. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy mi a véleményed, de akkor is…

-          Főleg, mert ma nem szomorkodunk. Elhiszem, hogy rossz, de mi lenne, ha ma inkább ünnepelnénk. Négyes lett a vizsgám és azt hiszem, hogy ebben nagyon is benne van az okos fejed! Szóval, most elmész, átöltözöl, aztán mozizunk egyet, majd vacsizni megyünk. Jó lesz így? – szakított félbe ismét. Nem hangzott rosszul, de így hozzábújva, nem nagyon voltam kedvem, akárhova is menni.

-          És mi lenne, ha most mással ütnénk el az időnkent. Több jó indokom is van rá…

-          Igen? És mik lennének azok? – csillantak fel az ő szemei is, mikor még közelebb préseltem magam hozzá.

-          Hát először is az esti mozi sokkal jobb és biztos, hogy találnunk valami jó filmet. - apró csókot leheltem az állára. - Aztán utána a vacsi mondjuk az olasz ASK-ban. Aztán sétálhatnánk egyet. - még egy puszi az orra hegyére - Aztán most fel kellene vidítanod és nem rögtön az utcára vinni ilyen állapotban. - kezdtem áttérni a nyakára. - És végül, mert ügyes voltál ma, megillet valami jutalomm féle is, nem gondolod? – ennyi elég is volt ahhoz, hogy meggyőzzem, ráérünk még elhagyni a lakást. Igazából a kanapénál sem jutottunk tovább, de ki bánja, ha egyszer fél perc alatt teljesen el tudja venni az eszem és olyan szinten a hatalmába kerít, mint eddig még soha senki…