A ballagás

REmélem tetszenek a fejezetek! Itt jön a harmadik! Igyekszem a többivel is!!




Nem büszkélkedhettem túl nagy családdal, de mind jól ismertük egymást. Anyunak és apunak is csak egy testvére volt. Mindenhol 2 gyerek. Én voltam a legidősebb. Öcsém pedig a legfiatalabb. 9 év volt köztünk. Nem tudom anyuék miért vártak ennyit, de megérte, ha öcsémre gondolok. Ábel tökéletes ellentétem, tipikus anyuci-kisfia. A kérdés az, hogy meddig álcázza magát! És ritkaság számba megy a fiúk körében, de szeret olvasni. 11 éves és falja a könyveket. Mindemellett a kockaság sem hiányozhat az életéből. Hát így alig huszan várták életem egy meghatározó napját. Otthon tartottuk az ebédet, amire anyu és Betti (anya húga), valamint apa nővére, Kriszta és persze a két elszánt nagyi már vagy egy hete készülnek. Volt kb 20 menü, amit minden nap megváltoztattak. Legkevésbé apuék bírták. De hősiesen állták a támadásokat. Így vágtunk végül a május 1-jének. Ki félve, ki boldogsággal telve, ki büszkeséggel körbefonva!
A ballagás 9 órakor kezdődött. Az osztálytermekből vonultunk ki a megszokott úton, mégis teljesen más volt. Éreztük a pillanat, a percek elmúlásának mértékét. Eszter, bár még ki sem értünk a suliból, de a könnyei már potyogtak. Gergő vigasztalása csak még inkább sírásra sarkalták. Mire kiértünk a kosárpályára sikerült megnyugtatni. De ahogy Roni mellénk került vörös-könnyes szemeivel, újra vége lett nyugalmának. Én soha nem volt érzékeny típus, de most nekem is küzdenem kellett az érzéseim elfojtásáért.
A műsor igazán méltóra sikerült az alkalomhoz. Anya húga fel is vette kamerával, hogy bármikor meg tudjuk nézni. Majd visszamentünk mi négyen az osztályterembe egy utolsó búcsúzóra.
10 perce álltunk terem közepén, míg végre Gergő törte meg.
-Hogyan tovább??
-Ne kezd, kérlek! Most nyugodtam le!! – vágott vissza Eszter.
-De most komolyan! Ennyi! 4 év és most… Itt állunk, de… -látszott, hogy a könnyeivel küszköd- Azért néha hívjatok fel!
-Oh, te kis butus!! Holnap találkozunk Roniéknál! Két hét múlva együtt szenvedünk a szóbelin! Majd augusztus közepén jössz utánunk Angliába! Mi kell még!! – igyekeztem kicsit jobb kedvet vinni a pillanatba.
-Vigyázz, London! Jövünk!! – egyszerre kiabáltuk Ronival. Néha olyan, mintha olvasnánk egymás gondolatait.
-Igazatok van! Majd rágódunk Anglia után azon, hogy mi lesz később! Addig is majd írunk neked, Geri! Ne ess kétségbe!! – mondta Eszter, igencsak meglepve a társaságunkat. Ő volt mindig is a negatív oldal. De kivételesen komolyan is gondolta.
-Hát jó! Akkor Holnap nálunk! – és mindannyiunkat átölelve hatalmas puszit nyomott le nekünk!
Ez volt a zárszó. Végül együtt hagytuk el az épület falait. Együtt. Ahogy mindig is maradni akartunk. Ahol megtaláltuk a számunkra legnagyobb kincset: a mindent túlélő barátságot.