38. Következmények....

Sziasztok!
Majdnem összejött... Alig 50 percet csúsztam csak... DE a lényeg itt az új fejezet! Remélem tetszeni fog...
Köszönöm a 3 komi írónak (Csibimoon, timsi, Gitka), hogy fordítottak rá időt!! Sokat jelent nekem.
Már csak egy dolgom maradt! Jó olvasást!!

***

Mikor elhagytál, akkor láttam a fényt az alagút végén. Én láttam az enyhet adó, mámorító szellemlétet. De fel kellett ébrednem! Rá kellett eszmélnem, nekem van még időm e vidéken...

A múltat nem lehet megváltoztatni. Legjobb megbocsátani és tovább lépni.

***

Nem tudtam el hinni, hogy ennyire nem jelentett neki semmit az egész este. Hogy ennyire nem tűnt fel neki az egész. Ahogy azt sem, hogy elhittem, hogy Viola annyiban fogja hagyni a hétvége után. Eddig talán nem lépett fel, mert nem volt senki Adam mellett, aki miatt aggódnia kellene, de úgy látszik, a konkurencia igenis böki a csőrét. És komolyan gondolta. Nem fogja feladni és megpróbálja visszaszerezni Adamet. Én pedig mit csinálok? Tálcán nyújtom át egy kis masnival a nyakán.

Hazáig sétáltam, és volt időm gondolkozni a dolgokon. Nem is tudom, mit hittem? Egyedül képes voltam kinn maradni Angliában egy pasi miatt. Mindent eldobni, ami otthon biztos talpakon állt. Azt sem tudom, mi van az otthoniakkal. Anyuékkal hetente egyszer beszélek, de a többieket eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben. Pedig most aztán tényleg szükségem volt rájuk. Nagyon is. De nem hívhatom fel őket az éjszaka közepén?! Majd holnap msn-en beszélünk. Vagyis ma. Azt sem tudom, hol áll a fejem… Hol kellene most lennem? Itt? A sötét londoni éjszakában? Vagy otthon várni, hogy végre megszülessen a keresztfiam vagy lányom? Már kezdtem saját magam az őrület határára kergetni, mikor megcsörrent a telefonom. Mire megtaláltam a táskámba már elhallgatott. Ez lett volna a kisebb gond, de még le is merült. Szóval így az éjszakában egyedül hazafelé tartva megszűnt minden segélyhívó lehetőségem. Hát persze, és akkor az agyam leghátsó, legádázabb szegletében előkerültek a filmekben annyira jól kivitelezett jelentek. Nem volt elég zavarodottságom még a félelem is elkezdett megkörnyékezni.

Annyira bővítettem már a képeket, hogy szinte futva tettem meg az utolsó lépéseket a lakásom előtt. Most éreztem csak mennyire okosan döntöttem, amikor nem voltam hajlandó összeköltözni Adammel. A lakásom biztonságában már sikerült nagyjából megnyugodnom, de az alvás messze elkerült. Kattogott az agyam, hogy mit kellene tegyek. Szerettem Adamet, azt nem mondom, hogy le tudnám élni vele az életemet, de szerettem annyira, hogy miatta itt maradjak. Akkor most miért adom fel ilyen hamar? Kész pszichológiai tanulmány lehetnék…

Egy kopogás zökkentett vissza az agymenésemből. Az ajtóhoz lépve kinéztem a kukucskálón, Adammel találtam szemben magam. Nem voltam még felkészülve egy beszélgetésre. Még lövésem sem volt, hogy mit is akarok valójában. Mi az, ami most igazán kell nekem.

-          Réka! Kérlek, csak mond azt, hogy épségben hazaértél! Nem kell most rögtön beszélnünk! Csak kérlek mond, hogy minden rendbe jön! – hallottam meg gyötört hangját. Annyira halkan mondta, alig hallottam meg. Mintha csak magának suttogná, mintha felkészült volna a legrosszabbra.

Hát tessék most legyél okos Réka! Most mi a fészkes fenét fogsz csinálni? Újabb kopogás. Nem akartam kétségek között hagyni, Nem akartam, hogy aggódjon. Aki ezek után azt mondta volna, hogy nincs semmi bajom, annak a képébe röhögök. Készen álltam arra, hogy véget vetünk ennek az egész kapcsolatnak és még sem tudom kétségek között hagyni? Teljesen elment az eszem. Újabb kopogás. Mire én visszakopogtam. Hogy miért? Miért kopogtam? Miért nem mondtam inkább valamit? Miért nem tettem semmi mást? Nem tudom. Nem voltam én felkészülve semmire.

-          Réka?! Azt hittem, valami baj van, hogy még nem értél haza! Kérlek, beszéljük meg! Hülye voltam! Nem csak azért mondom, mert ezt akarod hallani, hanem mert tényleg így gondolom! Kérlek beszéljük meg!

Hallottam minden szavát, de nem tettem semmit. Néztem az ajtó fehér tábláját és csak hallgattam. Nem voltam képes semmit sem tenni.

-          Megértem, hogy most nem akarsz beszélni. Rendben. De nem megyek sehova. Egyszer ki kell jönnöd és én itt leszek a túl oldalon, hogy megbeszéljük ezt az egészet!

És így is tett. Letelepedett az ajtó túl oldalán. Nem tudtam továbbra is csak állni ott, leültem egy fotelba a nappaliban és az ajtó felé fordultam…

Reggel az ébresztő órámra ébredtem. Az első gondolatom Adam volt. Vajon még az ajtóm előtt ül? Nem alhatott ott. De nem is üldögélhet még mindig az ajtó előtt…

Próbáltam nem erre koncentrálni, tisztán akartam gondolkodni. Gyors kávéfőzés után, nem bírtam tovább. Kinéztem a kis lyukon. Nem akartam hinni a szememnek. Adam ott aludt még mindig neki dőlve a korlátnak. És mintha fejbe vágtak volna. Kell nekem ez? Kérdeztem magamtól századjára is. De eddig nem tudtam mit is érzek valójában. Most viszont határozottan kitisztult minden. IGEN! NAGYON IS SZÜKSÉGEM VAN RÁ! De Viola témát nem hagyom most csak úgy az első sorban üldögélni. Most végre pontot teszünk valami végére. Az vagy Viola lesz… Vagy a kapcsolatunk.

Töltöttem egy bögrébe kávét, megcsináltam, ahogy szereti. Majd lassan kinyitottam az ajtót, de nem ébredt fel rá. Odasétáltam mellé és leguggoltam. Még mindig semmi. Olyan aranyos volt, ahogy félig lógó fejjel ült és valami elképesztő pozícióba aludt. megkockáztatom még a nyála is folyt egy kicsit… Az orra elé tartottam a bögrét. A kávé illatára már nyitogatni kezdte a szemét. Aztán megpillantott. Kipattantak a szemei, de mintha nem akart volna hinni neki.

-          Itt aludtál?

-          Féltem, hogy elmész. – kávét odaadtam a kezébe. Hálás pillantással mért végig.

-          És mégis hova mentem volna? – lassan belekortyolt a kávéjába. Elindultam vissza a lakásba, nyitva hagyva magam mögött az ajtót. Nem is kellett sokat várni, hogy becsukódjon Adam mögött.

-          Én annyira sajnálom. Nem tudom, mi volt velem. Este, amikor ott hagytál… Egyszerűen nem tudtam, hogy mi a bajod? Aztán Viola viselkedése mindenre választ adott. Én nem is értem, hogyan nem tudtam rájönni. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy normális emberek módjára tudunk majd viselkedni és nem akarj a majd újra kezdeni… De tévedtem. Azt végképp nem akartam, hogy téged is bántson. Még este kiraktam az egyik hotelnál és rögtön hívtalak téged, de nem vetted fel, utána meg nem is tudtalak már hívni. És rohadtul aggódtam. És eljöttem a ház elé, de nem voltál itt. És azt hittem, hogy… Végeztünk… De ugye nem? – a szemeiben tényleg csak a megbánás látszott és a fáradtság. Az arcára is ez ült ki. Annyira rossz volt ilyen nyúzottnak látni… Miért van az, hogy nem tudok rá eléggé haragudni egy hangos-csapkodós veszekedéshez? Lehet az kellene nekünk. Hogy mindketten leordítsuk egymás fejét, és minden visszatérne a régi, megszokott kerékvágásba. De nem megy. Nem akarom bántani, még ha akaratán kívül ő ezt megtette velem. Nem mentem…

-          Nem tudom. Ez most nekem sok volt. Én nem akarok veszekedni. Nem akarok harcolni egy exxel, aki egyértelmű, hogy jobban ismer. Akit még a szüleid is jobban kedvelnek.

-          Nem ismernek még. De ha többször találkoztok majd, sokkal jobban fognak kedvelni.

-          Szóval nem kedvelnek?

-          Nem ezt mondtam, csak még tartják a 3 lépést. Egyébként is van valaki melletted, aki Viola mellett nem igazán volt soha.

-          Ki az?

-          Hát múltkor szereztél egy csajt neki. Szóval nem hiszem, hogy egy könnyen le tudod innentől kezdve vakarni majd…

-          Zack? De azt mondta, hogy Viola tök jó fej… Meg hasonlók… Szóval nem hiszem, hogy annyira oda lenne értem.

-          Tegnap felhívtam, hogy mit csináljak szerinte. Erre nekem esett telefonon keresztül, hogy hogy lehettem ekkora barom… Szóval lassan kezdem azt hinni, hogy téged jobban kedvel, mint engem. – olyan grimaszt vágott be, amin nem lehetett nem röhögni.

-          Szóval akkor vége a Viola témának? – kérdeztem, félve a válaszától.

-          Igen. Nem nagyon akarok vele beszélgetni mostanában. Tegnap nagyon kiborított. Ennyire még soha nem voltam rá kiakadva. Nagyon sajnálom, tényleg, a tegnap estét.

-          Mit szólnál egy vacsorához ma este?

-          Rendben. Hova menjünk?

-          Lepj meg!

-          Vehetem úgy, hogy szent a béke?

-          Ezt még meglátjuk… Azt hiszem szükségem lesz egy kis időre, hogy minden olyan legyen, mint régen. – beletörődően bólintott és megitta a kávéját, ami valószínűleg már teljesen kihűlt.

-          Igen, már megint jól folytatom a dolgot. – kérdő tekintetemre azonnal folytatta – Most el kell menjek. Zacknek még hét elején megígértem, hogy elmegyek vele vásárolgatni… Bár azért érdekesen fog kinézni  a dolog. Két pasi egy ékszer boltban… Mint az elefánt és a porcelán bolt.

-          Mire akar ékszert venni? Csak nem gondolja ennyire komolyan azzal a barna csajjal?

-          Nem hiszem… Anyukájának lesz a szülinapja és neki akar valamit. Szóval mennyire haragszol meg, ha itt hagylak?

-          Nem haragszom meg. Beszélnem kell az otthoniakkal, szóval menj nyugodtan. – és most hogyan tovább? Öleljen meg, amikor elmegy? Vagy egy csókkal búcsúzzunk? Vagy két puszi? Vagy hogyan a fenében kellene ilyenkor viselkedni? Adam megoldotta a kérdést. Egy határozott lépéssel előttem termett és egy annál érzékibb csókkal újra sikerült levennie a lábamról…

Miután Adam elment, összedobtam pár szendvicset és beültem a gép elé.

Réka: Sziasztok otthoniak!

Roni: Szia!

Eszter: Hello! Rosszkor jöttél, pont megyek!

Réka: Ohh… Sajnálom, majd valamikor összehozzuk…

Eszter: Mindenképpen. Roni este! Puszi

Roni: Oké. Szia. Akkor mesélj!

Réka: Szia. Nem előbb te! Mégis csak te vagy otthon.

Roni: Semmi különös. Élünk, mint hal a vízben.

Réka: Semmi nem történt? Olyan nincs. Körülöttetek mindig történik valami.

Roni: Várj egy percet!

…

Roni: Na vagyok! Egy kicsit sokáig tartott. Geri megint nem tudott bejönni az ajtón. Nem tudom mit bénázik folyton.

Réka: Lehet egy kulcs nem ártana neki?

Roni: Oh… igen… elfelejtettem mondani. Összeköltöztünk Pesten.

Réka: Ketten egy egész lakásban?

Roni: Nem egészen… Eszter és Donát is itt laknak. Éppen most jött haza Donát is. Egy pill, adok nekik enni valamit.

…

Roni: Azt hiszem, nem megyek már sehova egy darabig.

Réka: Csak nyugodtan.

Roni: Láttál Anitáról mostanában képeket?

Réka: Nem… L De anya mondta, hogy nagyot nőtt a hasa…

Roni: El se hiszem, hogy mindjárt itt van január… És nekik ott lesz a pici baba… És az a hatalmas ház… Annyira jól néz ki!

Réka: Vettek egy házat?

Roni: Nem egészen. Marci apjától kapták. Nem annyira nagy, de pont elég lesz nekik.

Réka: Na, az nagyon jó…

Roni: Nagy baj lenne, ha most lépnék? Mert Gerik már mennének… Ma este fellép egy új banda és megígértük Eszternek, hogy megnézzük őket. Egyik csoporttársa gitározik benne…

Réka: Nem baj, dehogy is. Menjetek csak. Érezzétek jól magatok…

Roni: Oké. köszi. Szia

Réka: Aztán jók legyetek majd beszélünk. Nehogy jót halljak… Szia. Pusz

Roni nevű partnere a következő üzenetet nem tudta fogadni: Aztán jók legyetek majd beszélünk. Nehogy jót halljak… Szia. Pusz

Hát Roninak elég hamar sikerült leráznia… Nem hibáztathatom, hiszen jó ideig nem is beszéltem velük, de olyan fura volt. Máskor mindig kérdezett, most meg semmi. Jó, persze, nem lehet egy szavam se, hiszen az elején én engedtem át a kezdés jogát. Annyira kimaradok a dolgokból… Összeköltöztek? És még csak nem is említették. Még csak azt sem, hogy gondolkodnának rajta… És Anita sem mondta a ház dolgot. Pedig vele nem rég beszéltem telefonon. Annyira fura… Annyira más lett minden. Pedig nem így akartam… Nagyon nem…