Bejelentés

Hello! 


Nem tudom, hogyan mondjam el azt, amit már egy ideje érzek. Kerestem a megfelelő idézeteket, de nem találtam azt, ami pontosan leírná, mire is gondolok most. 
Amikor elkezdtem a történetet, nagyon élveztem. Ahogy haladtam egyre inkább úgy voltam vele, hogy értékelhetőbbé válik. Voltak hullámvölgyek, de mindig jött valami, ami ezen át tudott lendíteni. Most viszont, valami változott. Nem tudom, hogy a szálak a történetben, vagy velem van valami, de egyszerűen nem megy. A hosszú hétvégére ígértem fejezetet. Hát eljutottam 1,5 oldalig. Tudom, hogy mit akarok írni, nagyjából azt is, hogy mikor mi fog következni, de egyszerűen nem találom a szavakat. 
Szóval, amit nagyon nem akartam, de most bekövetkezik: A BLOGON SZÜNET LESZ EGY IDEIG. Hogy mikor jövök vissza, még nem tudom, de biztos, hogy adok magamról életjelet. Nem fogom csak így abbahagyni, be fogom fejezni, ígérem. 


Zárásként két idézet nektek, ami az íráshoz kapcsolódik. Egyik sem az igazi, mert nem adja át azt, amit szerettem volna. ( De jobb, mint a semmi...)

"Az írás megindulása vagy elapadása szerencsésebb hangulatú napon is kegyelmi állapot."
(Szabó Magda)

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj."
(Móricz Zsigmond)

53. Vége már a nyárnak...

Sziasztok!


Köszönöm  a türelmet, a komikat. Ha az embernek nincs ihlete, lassan készül a fejezet, de ha tudja, hogy mit akar írni, annak gyorsabban kellene mennie. Ehelyett tovább készült ez, mint általában többi. Ha elolvassátok, talán megértitek, miért is ment ilyen lassan... Zenét ajánlok hozzá, bár együtt a kettő, tuti hatást biztosít, hogy mire, azt majd megtudjátok később. :D
Jó olvasást! :))

***

"I can see you're sad, even when you smile, even when you laugh, I can see it in your eyes, deep inside you wanna cry..."

"A búcsú sohasem jó, de jól tudom, a barátok nem örökre búcsúznak, csak elköszönnek arra a rövid időre, míg újból találkoznak. És az idő szédületes sebességgel rohan, úgy, hogy észre sem vesszük, mennyi telik el belőle, mikor legközelebb találkozunk, egy pillanat vagy ezer év . A búcsú ettől megnyugtatóan szép lesz."


És akkor a zene: http://www.youtube.com/watch?v=Cz1X6HInVGo

***
/Réka szemszög/

Soha nem tudsz felkészülni egy szeretett személy elvesztésére. Történhet millió és egy dolog, de ha van olyan emléked, amiben szerepel és mosolyt csal az arcodra, ha csak rá gondolsz, már nem tudsz csak egyszerűen túl lépnia hiányán. Ha hónapok óta készülsz rá, ha egyik pillanatról a másikra is történik, mindig mély sebet hagy maga után, ha nem lehet már veled. Mit tudsz ilyenkor tenni? Mi a helyes, ha már nem lesz soha melletted? Úgy élni életed minden további percét, hogy ne felejtsd el őt és hogy úgy érezd, büszke lenne rád.

***

Egy hónapon keresztül felváltva ültünk Eszterrel és Gerivel Roni ágya mellett. Egy hónap. Ennyi jutott, hogy helyre hozzuk, amit évekkel korábban hagytunk elromlani. Mindent átgondoltunk és helyre raktuk a sérelmeket. Annak ellenére, hogy nem akartam azt, hogy búcsú „szaga” legyen az egésznek, mégis minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy lehet ez volt az utolsó nap. Senki sem tudta biztosan. Az orvosok is csak annyit tudtak, hogy nincs sok időnk már egymásra. Minden este csomóval a gyomromban hajtottam a párnára a fejem. Minden este reménykedtem, hogy hajnalban nem az a hír fogad, hogy a legjobb barátom már nem osztja meg velem az örömét, hogy nem sírunk együtt valami hülyeségen, hogy nem esik nekem, ha valami nem úgy sül el, ahogy ő tervezte. Hogy nem roboghatok át hozzá, közölni a jó hírt, ha majd gyermeket várok, ha lesz egy idióta, aki valahogy rávesz, hogy hagytsam igába a fejem. Nem lesz, aki az orrom alá dörgölje, hogy ő mindig sejtette, hogy csak álca az esküvő ellenes hozzáállásom. Hogy valójában mindig is habos-babos ruhát, rózsaszíntől csöpögő és rózsaszirmokban úszó templomot képzeltem el. Nem lesz tökéletes keresztanyja az elkényesztetésre váró gyerekeimnek.

Szerdán én voltam az, aki szórakoztatta Ronit. Korán reggel már a kórházban voltam, ahogy megkezdődött a látogatási idő, már mentem is a szobájába.

-          Szia! Ma te választasz filmet. Hoztam egy csomót. – ültem mellé az ágyra és nyomtam a kezébe egy nagy halom dvd-t.

-          Inkább jó reggelt! Nincs kedvem ma filmet nézni. Mi lenne, ha inkább sétálnánk egyet? – tornázta fel magát nagy nehezen.

-          Biztos, hogy ez olyan jó ötlet? – szúros pillantás volt csak a válasz. – Rendben keresek egy dokit és elintézem.

-          Köszönöm.

A fél osztályt felkutattam, mire megtaláltam a dokit. Nagy nehezen belement, hogy fél órára kimehessünk a kertbe. Folyton ott csengett a fejemben a kishang, hogy nem hagyhatom cserben. Erős vagyok és mosolygok mindenen, mégha szívesebben rohannék el előle. Nehéz volt látni, hogy szinte csontsovány lett a hosszú hónapok alatt és, hogy amit máskor nevetve meg tett, most néha még segítséggel se tudta végigcsinálni. Azt hittem, hogy ha eléggé felkészítem magam minderre, akkor majd könyebb lesz, de nem lehetett. Képtelenség volt úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem lenne a betegség.

Egy ápoló segített lejutnunk a tolókocsival a kertig, ahol aztán ketten maradhattunk. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy ez egy kórház, egész hangulatos kis kertet sikerült összehozni. Hatalmas fák mindenhol, virgázó bokrok, sok színes virágsor. Kis beugrókkal, ahol padok voltak, hogy az itt lévők is tudják élvezni a friss levegőt. Ronival egy nagy fűzfa alatti padhoz közelítettünk. Segítettem neki átülni a padra és onnan nézelődtünk tovább.

-          Tudod, mi a vicces ebben az egészben?

-          Nem hiszem, hogy túl sok mindent találunk benne…

-          Tudod, hogy értem. Lehet még évekig haragudtunk volna egymásra, de szerencsére ez már nem így van. Tényleg sajnálok mindent.

-          Inkább haragudtam volna rád még évekig, csak… - muszáj volt elharapnom a végét. Még mindig képtelen voltam csak kimondani is, hogy elveszíthetem. Nem, hogy belegondolni. Még nem ment.

-          Csak? Ez így alakult. Ennyi. Én elmegyek, és onnan fentről fogok rajtatok röhögni.

-          Hát kösz! Ezt te sem gondoltad komolyan?

-          Mit? – nézett rám ártatlan szemekkel.

-          Röhögnél rajtam, ahelyett, hogy segítenél? Valami sugallat, vagy bármi hasonló dolog?

-          Hát jó. De előtte kinevetem magam, csak utána segítek.

-          Legyen. Megegyeztünk. – aztán nem beszéltünk többet. Nem is tudtam volna mit mondani. Egyszerűen nem ment. De akkor, ott, azokban a percekben, nem is nagyon kellettek szavak. Ott ültünk egymás mellett és hallgattuk a madarakat, a körülöttünk zúgó világot.

-          Megyünk lassan? Azt hiszem, egy kicsit elfáradtam. – emelte fel a fejét vállamról és igyekezett a kocsihoz közelíteni. Már alig tudta, nyitva tartani a szemeit., miközben visszafelé tartottunk. Ahogy visszaértünk a szobába és a feje a párnához ért, már el is aludt. Pár percig csak néztemm őt. Nem gondoltam semmire, csak néztem és próbáltam minden vonását a fejembe vésni. Aztán már nem ment, hogy kizárjak mindent. Eszembe jutottak a veszekedéseink, hogy hányszor haragudtunk egymásra badarságok miatt. Hányszor csaptuk egymásra a telefont, hányszor falaztunk a másiknak, mikor éppen szükség volt rá. Nem egyszer volt, hogy programokat felrúgva siettünk egymás segítségére.

Annyira elmerültem az emlékeim között, hogy már csak azt vettem észre, hogy valaki átölel és arcomon folynak le a keserű könnycseppek. Nem akartam én sírni. Ki akar? Geri tudta, hogy mennyire nehezen viselem, hogy erős, magabiztos álarcot kell viseljek minden nap. Neki könnyebb volt. Mutathatta Roninak, hogy egyik percben haragszik rá, mert itt hagyja, aztán meg a világvégére is elmenne érte, mert annyira szereti. Na, nem mintha így könyebb lenne, hiszen mégis csak közelebb állnak egymáshoz… Vagy ha nem is közelebb, de sokkal másabb a kapcsolatuk. Roni mocorogni kezdett, így gyorsan kibújva Geri karjai közül a folyosóra menekültem rendbe hozni magam. Nem kellett több, mint 5 perc és újra mosolyogva mentem vissza. Később megérkeztek a szülei és Eszterék is benéztek. Este végül Gerivel együtt hagytuk el a kórházat. A város másik felén lakott a szüleivel, így előbb kiraktam őt, majd úgy indultam hazafelé. Otthon egy rövid „élménybeszámoló” után megvacsoráztam és hosszú ideje először korán lefeküdtem. Furcsa volt, de semmi rossz érzésem nem volt. Végig aludtam az éjszakát, még álmodtam is. Reggel teljesen kipihentem ébredtem. Örültem neki, de valahol meg is ijesztett. Ahogy kiléptem a szobámból, fura érzés fogott el. Próbáltam kizárni minden negatív gondolatot, de egyre nehezebben ment.

-          Jó reggelt! –köszöntem anyunak, aki éppen szendvicseket csinált. Vagyis valami hasonlóval próbálkozott, nem láttam rendesen, mert háttal állt nekem. – Minden rendben van?

-          Kicsim, én annyira sajnálom… - lassan fordult meg, aztán megláttam a sírástól vörös szemeit.

-          Mit sajnálsz anyu? – tudtam, de nem akartam elhinni. Nem, az még nem lehet.

-          Pár perce telefonált az anyukája… Nem akartalak felkelteni…

-          Nem… Nem, az nem történhet meg. Nem… - ráztam a fejem, mintha attól majd könyebb lenne. Mintha így nem hallanám meg.

-          Drágám, hidd el, hogy neki…

-          Ne mond azt, hogy jobb így neki! Mert nem tudhatod. Ő nagyon is itt akart lenni velünk. Főleg Gerivel. Szóval ne mond, hogy jobb így neki, mert nagyon nem érzem ezt. – felálltam az asztaltól és felmentem a szobába. Nem akartam elhinni. Nem akartam belegondolni. Nem teheti ezt velem. Én nem hagytam cserben, hát ő se tegye!

***

Egy héttel később volt a temetés. Nem akartam elmenni. Haragudtam rá. Itt hagyott. Feladta…

Pakoltam a szobámba, mikor anya felkiabált, hogy elmentek apuval, Krisztáékhoz. Ha megjött az eszem, akkor hívjam fel őket és visszajönnek értem. Na, nem mintha nem hagytak volna itt egy autót, amivel el tudok menni. Úgy tettem, mintha nem lenne semmi azon napon. Mintha ugyanolyan lenne, mint a többi volt, mielőtt kimentem volna Angliába. Most először éreztem azt, hogy soha nem is kellett volna kimennem. Nem kellett volna felülnöm arra a gépre és akkor talán nem ez lett volna a vége. Talán még mindig itt rohangászna piros kabátjában és virágos ruhájában.

-          Szia. Összefutottam anyudékkal még a kapuban, ő adott kulcsot. – halkan kopogtatva lépett be.

-          Szia Attila. Hát te? – mosollyal az arcomon léptem elé és öleltem át. Régen láttam már. Kicsit mintha hiányzott volna…

-          Hát én? Ez most komoly kérdés volt? – pislogott rám, nagyra nyitott szemekkel.

-          Oh… Jah, igen… Az ma van…

-          Az ma van? Réka, mi van veled?

-          Semmi. Én csak… Sok dolgom van. – kerültem a pillantását, féltem, hogy túl jól ismer.

-          Ez nálam nem jön be, csajszi. Még ha nem ismernélek. Szóval, hol tartunk most? Haragszol rá? A szemébe mondanád, hogy cserbenhagyott? Legszívesebben leordítanád a fejét, mert nincs itt melletted? Ha nem beszélsz róla, ha úgy teszel, mintha mi sem történt volna, nem lesz könnyebb.

-          Itt hagyott…

***

/Attila szemszög/

Mindig is utáltam a temetéseket, főleg mióta apám meghalt. De ismertem Rékát annyira, hogy tudjam, hogy kell neki egy kapaszkodó. Vagy jó leszek én, vagy elküld a fenébe. De egy próbát megér. Legalább tudja majd, hogy számíthat rám. Marciékhoz mentem először, ők mondták, hogy mennyire ki van készülve. Pontosabban, mennyire nincs. Mintha mi sem történt volna… Ismertem én ezt. Nagyon is. Tudom, mit érez most. Beültem az autóba, remélve, hogy talán helyre tudom még rakni és ott lesz ő is, ahol a legnagyobb szükség van rá most. A kapuban találkoztam Judittal és Péterrel. Hát ők se néztek ki valami hű, de jól. De szinte sokkolt, mikor megláttam a szobájában pakolászni Rékát. Régen láttam tény, de árnyéka volt önmagának. Sokat fogyott és teljesen elszürkült. Olyan volt, mintha egy része neki meghalt volna. Rossz volt ránézni, pedig nem hiába szerettem bele.

-          Szia. Összefutottam anyudékkal még a kapuban, ők adtak kulcsot. – nem akartam megijeszteni, ezért halkan kopogtam és mentem közelebb hozzám.

-          Szia Attila. Hát te? – ha nem ismertem volna, ha nem tudtam volna, hogy milyen valójában, akkor azt mondanám, hogy egy boldog, életvidám nőt látok. Vagy nagy baj van vagy nagyon jól színészekedik.

-          Hát én? Ez most komoly kérdés volt? – rohadtul meglepett a kérdésével. Mi az, hogy ’hát te?’.

-          Oh… Jah, igen… Az ma van… - nem színészkedik. Tényleg nagy a baj…

-          Az ma van? Réka, mi van veled?

-          Semmi. Én csak… Sok dolgom van. – egy fél pillanatra sem nézett rám. Annyira tudtam, hogy ide kell jönnöm. Na, akkor jöjjön a lelkifröccs.

-          Ez nálam nem jön be, csajszi. Még ha nem ismernélek. Szóval, hol tartunk most? Haragszol rá? A szemébe mondanád, hogy cserbenhagyott? Legszívesebben leordítanád a fejét, mert nincs itt melletted? Ha nem beszélsz róla, ha úgy teszel, mintha mi sem történt volna, nem lesz könnyebb.

-          Itt hagyott… - csak ennyit bírt kinyögni és mint valami papírlap csuklott össze a lába. Olyan keserves zokogásba kezdett, hogy hirtelen megijedtem. Sok mindenre számítottam, de erre nem…

-          Ne így fogd fel, csajszi. Hidd el, hogy mindennél jobban szeretett volna veled lenni. Veled, Gerivel, Eszterrel, a szüleivel. De nem így lett…

-          Az én hibám. Ha nem megyek el Londonba… Ha itt lettem volna… Láthattam volna… Tudnom kellett volna, hogy baj van. Hogy valami nagyon nincs rendben. De nem. Nekem ott kellett lennem a tetves városba, ahol még csak nem is tudtam maradni. Cserbenhagytam. Amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, akkor ott hagytam. Nem voltam itt. Nem segítettem neki. Fontosabb volt a haragom, a dac, mint, hogy segítsek neki. Milyen barát vagyok én? Milyen barát az ilyen? – lassan mentem közelebb hozzá, ahogy egyre inkább kiadta magából a dühét, a csalódottságát, úgy csillapodott a sírása is. Teljesen össze volt törve.

-          Nem mond ezt. Ha itt lettél volna is megtörténik. Nem ezen múlik. Gyere ide. – tártam ki a kezemet és ő készségesen bújt a melkasomhoz. Ott ültünk a szőnyegen és mint egy kisgyereket ringattam. Amikor már azt hittem, hogy teljesen megnyugodott, jött a következő hullám.

-          Tudod, miről beszéltem vele utoljára? Hogy majd fentről vigyáz rám. Ha bajom lesz vagy segítségre szorulok, először jól kinevet, aztán segít. És tudod, mi a fura? azon az estén, mikor… Mikor ő… Elment, olyan jót aludtam, mintha hosszú idővel azelőtt. Még álmodtam is. Nem emlékszem mit, de boldogan ébredtem. Aztán anya megmondta, és… Nem akartam elhinni. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyenekre gondolok, igaz?

-          Dehogy is. Csak kapaszkodsz valamibe, ami hozzá köthet. Egy emlékhez, amiről eszedbe juthat.

-          De én nem így akarok rá emlékezni. Tudod, mit csináltam? – nézett rám, hatalmasra duzzadt, vörös szemeivel. Ha tehettem volna, ha csak esélyem lett volna, hogy átvegyem a fájdalmat, amit a szemében láttam, már rég megtettem volna. Lassan felállt, megigazította a ruháját és egy hatalmas mappát vett el az asztaláról. – Látod itt ezeket? Imádta a lepkéket. Hát nyomtattam párat és felragasztottam őket, a halom közepére nem tudtam mi kellene. Aztán megtaláltam ezt a képet. Tökéletes. Mindig is imádta a macskákat. Hát tőlem kapott legalább tizet. – nem is mappa volt, sokkal inkább album, melyet Roni emlékével töltött meg. Minden lapjáról az a szőke leányzó nézett vissza rám, aki megfenyegetett, hogy ha tönkre teszem Rékát, egy kanállal fog kibelezni. Igazából mindig is féltem tőle. Nem tűnt ijesztőnek, első ránézésre. De elég volt egy pillantás és tudtad, hol a helyed.

-          Ez nagyon jó lett. Mikor csináltad?

-          Ma fejeztem be. Mióta nincs itt velem, azóta nem tudok rendesen aludni. Éjszaka ragaszgattam, napközben képket kutattam, meg nyomtatgattam.

-          Mi lenne, ha megmutatnánk ezt valakinek?

-          Kire gondoltál? – nem válaszoltam, inkább magam elé vettem a könyvecskét és rámutattam az elején mosolygó lányra…

Negyed órával később már az autó felé mentünk a herendi ház udvarán. Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja ezt, de vannak dolgok, amiket muszáj… Hátsó ülésre bekészítettük a mappát és mentünk a zirci temető felé. Kicsit még én is nehezen hittem el, hogy Roni már nincs köztünk. Nem jöttünk ki valami jól, de azért mégis…

Illik-e vagy sem, azt mondani egy temetésre, hogy szép, de ez az volt. Kivéve, ha belegondolok, hogy olyan idős volt, mint Réka és akármelyik percben kiderülhetne bárki másról is, hogy hasonló sorsra jut. Annyi mindent kellett volna még metennie. Annyi, mindent kellett volna látni, megtapasztalnia. Rohadt igazságtalan az élet. Mire minden klappolt nála, addigra jött a pokol neki. Még a gondolat is megrémít. Egyszer még ott van veled és mosolyogtok és beszéltek, aztán minden kicsúszik a talpad alól. Ezt éreztem, mikor apám elment. Ő volt nekem a példakép, az, akire mindig is fel tudtam nézni. Minden összejött, amikor ott volt mellettem. Akkor jöttem össze Rékával, lettünk haverok Marcival. Aztán ahogy elment, úgy vesztettem el mindent. Legalábbis azt hittem. Vagy inkább csak hozzá kapcsoltam őket. Mintha apámtól függött volna, hogy mellettem vannak-e vagy nem. Meg is lett a hüyleségem eredménye. Réka még barátjának se tekint, inkább elvisel, minthogy mégegyszer csak egy kicsit is, olyan legyen minden, mint régen. Marci viszont kihúzta a fejemet a seggemből. Akármennyire is azt hittem, hogy apámtől függ az ő barátsága, még mindig mellettem van.

Egyszer csak Réka kapaszkodott belém. Hirtelen ért, nem volt felkészülve rá, rendesen megijesztettem, ahogy összerezzentem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, hogy szinte csak ketten maradtunk a temetőben. Réka közelebb lépkedett és elővette a kis könyvecskét.

-          Szia. Ezt a héten csináltam. – olyan rekedt volt a hangja, mintha napok óta nem is beszélt volna. – Neked csináltam. Vagyis inkább magamnak, hogy soha ne felejtselek el. Benne van minden szép, ami rád emlékeztet. – lassan elkezdte lapozgatni. Szinte minden képen végigsimított. Tudtam, hogy nem nagyon bírja már sokáig visszatartani. – Egészen a mai napig, utáltalak. Utáltalak, mert itt hagytál. Mert te feladtad. Pedig annyi tervünk volt! Ki lesz most a gyerekeim keresztanyja? – és eltörött az a bizonyos mécses. De nem is akárhogyan. Ott térdelt a sír mellett és rázkódott a sírástól. Borzalmas volt nézni. Nekem is elkezdték égetni a szememet a benn tartott könnyek.

-          Réka, gyere, menjünk. – guggoltam le mellé. A hátára simítottam kezem, mire ő a nyakamba csimpaszkodva sírt tovább. Nem maradhattunk ott sokáig, de nem nagyon akart indulni. Nem volt más hátra, mint előre. Felemeltem és az autóig az ölembe vittem. A hazaúton kezdett megnyugodni. Otthon aztán egész kis tömeg várt minket. Aniék, Krisztáék és persze Réka szülei kint voltak a ház előtt, mikor odaértünk. Gyors ölelések után Réka eltünt a nagy házban.

Délután kinn ültünk a kertben. Marci rábeszélt, hogy aludjak náluk ma éjszaka. Annyira mondjuk nem is

volt kedvem vezetni. Mielőtt átmentünk volna hozzájuk még be akartam köszönni Rékának. Még se

léphetek le egy szónélkül, ki tudja, mikor jövök legközelebb. Kopogás után, halkan nyitottam a

szobájába. Reméltem alszik, de nem így volt. Ült az ablak előtt, ölében a kis mappával.

-          Szia. Csak szólni akartam, hogy átmegyek aludni Marciékhoz, majd holnap beszélünk még. Próbálj meg aludni azért. – már indultam volna vissza, mikor utánam szólt.

-          Nem akarsz inkább itt maradni? – nem nézett rám, egy pillanatra sem. Ha azt mondanám, hogy árnyéka volt önmagának még lehet, hogy enyhén fejezném ki magam.

-          De, persze. Maradhatok. Szólok Marcinak, meg kérek anyudtól ágyneműt. Régen aludtam már a kanapén a nappaliban. – próbáltam kicsit felvidítani, utalva a régi időkre. Ha összekaptunk este, mindig a kanpén kötöttem ki. Volt, hogy 3-4 napot is ott kellett aludjak. És hát valljuk be, rohadt kényelmetlen.

-          Nem úgy gondoltam. Velem? Itt? – kicsit meglepett, de ahogy felnézett és megláttam a továbbra is vörös szemeit, nem tudtam nemet mondani. Nem is nagyon akartam mondjuk.

Nagy nehezen elment megfürdeni én addig megcsináltam az ágyat. Fura volt, újra itt lenni, vele. Kár, hogy ilyen okok miatt, jutottunk el idáig. Én is elmentem lezuhanyozni, miután visszaért. Igyekeztem felkészíteni magam az éjszakára. Akármennyire is nem vagyunk együtt és akármennyi idő is telt el, nem fából vagyok, ez már csak tény. A fal felé volt fordulva, mikor beléptem a hálóba. Lassan bebújtam a takaró alá, reméltem, hogy nem ébresztettem fel. Nagyjából elhelyezkedtem, mikor mocorogni kezdett. Pár perccel késöbb, már felém fordulva vizslatta arcomat a sötétben.

-          Még nem alszom. – szólaltam meg suttogva.

-          Sajnálom.

-          Mit?

-          Hogy ilyen hülyén viselkedtem ma. Kicsit kikészültem, azt hiszem.

-          Én is ki volt, mikor apa meghalt. Akkor te is ott voltál mellettem.

-          Hogy bírod? Hogyan tudod megállni, hogy ne sírva aludj el mindennap, mert ő már nincs veled? Roni „csak” a barátom volt, te meg az apukádat kell nélkülözd.

-          Idővel majd könnyebb lesz. Tudom, mindenki ezt mondja, de tényleg így van.

-          Egész nap csak rinyálok, tudom, de annyira hiányzik. – megint elpityeredett, de már határozottan jobb volt a helyzet, mint délelőtt vagy a temetés után.

-          Gyere ide. – húztam közelebb magamhoz. Ahogy régen is, fejét a mellkasomra hajtotta, én átöleltem és nem sokkal később együtt aludtunk el…