Búcsú és 55. fejezet

„Jó volna lenni még talán, de 
mit is tegyek, ha nem lehet. 
A szótáradba írj be, s néha
lapozz föl engem és leszek.”

Sziasztok!

Hát akkor jöjjön a miértre a válasz…

Miért is ért véget? – A kezdeti lelkesedés egyre inkább alábbhagyott, aztán újra élveztem az írást, viszont az utóbbi időben megint egy hatalmas gödörben találtam magam. Ezért is volt a szünet, de sajnos ez sem segített. Úgy gondoltam, hogy a szálak le lettek zárva és nem maradt nyitott kérdés, így e ponton véget „tudott” érni a történet.

De, hogy kicsit tisztára mossam a kezeimet, itt a története annak, amikor Geri és Réka számára elkezdődött valami új.

***

Egy átlagos hétköznap este volt, Réka már többször is segített Gábornak az éttermében, ahogy azon estén is…

Egyedül voltam az étteremben, ma én voltam a soros a zárással. Lekapcsoltam hátul a villanyokat és indultam volna az emelet felé, mikor zajt hallottam a bejárat felől. Nem vagyok alapjában véve ijedős fajta, de azért a kezembe vettem a seprűt az ajtó mögül. Lassan indultam el kifelé, egyik kezembe a célszerszám, a másikban a mobilom Gábor nevével a kijelzőn. Valaki kinyitotta a hűtőajtót, a fénye bevilágította a pult mögötti részt. Ahogy kiléptem az ajtón, megnyugodtam. Csak Geri volt az.

-          Hát te? Azt hittem már senki nincs itt.

-          Nagyon nem úgy tűnik. Megijesztettél. Hogyan jutottál be? – felemelt egy kulcscsomót, majd meghúzta a kezében lévő sörös üveget. Ahogy láttam ádámcsutkája mozgását, nagyon messze jártam már gondolatban. Mostanában nagyon fura hatással volt rám a közelsége.

-          És te mit csinálsz azzal a partvissal? – hangja hirtelen rántott vissza a valóságba.

-          Ja, hogy ezzel! Azt hittem, le kell, üssek majd valakit.

-          Remélem, azért nem akarsz leütni?

-          Nem, már nem tervezem…

-          Miért milyen terveid vannak? – letette az asztalra az üveget és elindult felém. Számtalan indokot fel tudtam volna sorolni, hogy most miért kell elmennem, ha nem vesztem volna el a két barna szemben. Mire észbe kaptam már közvetlenül előttem állt és vészesen közelített az arca az enyémhez.

-          Még körül kell néznem az irodában is. És be kell zárjak… - hangomban semmilyen határozottság nem volt fellelhető.

-          Az ajtó bezárva. És az iroda valószínűleg meg fog várni. – alig, hogy kimondta már éreztem a kezeit a derekam körül.

Még közelebb lépett, teljesen egymáshoz simultunk. Ennek nagyon nem lesz jó vége! Réka, legyen eszed! Aztán minden kiürült a fejemből, de szó szerint minden. Abban a percben, mikor ajkaink összeértek. Először lassan csókolt meg, majd egyre intenzívebbé vált a kis játékunk, mikor feladtam minden nemű tiltakozással. Lassan kutatta kezeivel a pólóm alját. Most kell megállnod, mielőtt még késő lesz! Mi a jó fenéért nem tudok egyszer a józan eszemre hallgatni? Miért kell nekem a szívem után menni mindig. Most nem a szerelem hajtott, hanem a vágy. Akkor azt gondoltam, hogy Adam az igazi, de ez már régen volt. És most itt állok, egyelőre, és elvesztettem az eszem, és hogy őszinte legyek pasi még ilyen hatással nem volt rám… Lassan lekerült rólam a felsőm, de én sem tétlenkedtem sokáig. Mind a szája, mind a kezei messze kalandoztak az arcomtól. Majd egy mozdulattal felemelt a pultra. Pár pillanat múlva már nem nagyon volt köztünk anyagi akadály, ha lehet így fogalmazni. Egy pillanatra megállt és a szemembe nézett, mintha engedélyt kérne, arra, ami következik. De azt már régen megkapta. Egészen a pult szélére húzódtam, hogy tudtára adjam válaszomat. Minden apró pillanatot és mozdulatot elnyújtottunk, mintha csak attól félnénk, hogy ez az egész nem történik meg. Mintha félnénk az „utána” pillanattól. Minden mozdulattal egyre biztosabb voltam abban, hogy miért is engedtem neki, miért nem kiáltottam nemet, mikor még lett volna rá lehetőségem. Éreztem, ahogy az izzadtság cseppek folynak végig a gerincem mentén, ezzel még inkább a határokig veszítve az érzékeimet. Éreztem, ahogy egyre szaporábban ver a szíve, ahogy a kulcscsontom felett millió és egy apró szikra kelt életre a lélegzetétől. Megtorpant egy pillanatra és felnézett rám. Ott játszott az arcán a félelem, de a vágytól ködös tekintetében csak a boldogságot lehetett felfedezni. Mintha az életem múlott volna rajta, úgy csaptam le ajkaira. Nem akartam gondolkodni, csak érezni azt,mennyit jelent neki is ez a pár pillanat. Ott és akkor tudtam, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, de nem is akartam mást, csak, hogy még ezerszer átéljem ezt vele…

***

Na, szóval. Remélem a történet zárásaként ez feltette arra a bizonyos betűre a pontot és senki nem távozik úgy az oldalról, hogy csalódottság maradna neki.

Köszönöm, hogy ennyien, eddig itt voltatok, hogy vártatok és bíztattatok. Tűrtétek a hülyeségeimet és megosztottátok velem a gondolataitokat. Nekem hatalmas élmény volt. Sokat köszönhetek ennek a történetnek, oldalnak.

Csóközön mindenkinek!

Jók legyetek!

Breeco