Itt is a fejezet. Már előre látom, hogy mennyire fogtok utálni a végén, de bocsi, ezt valahol mindig is így terveztem... Szóval bocsi, de ez van.
A kis teoriák, amiket gyártottatok, érdekesek voltak. Lehet fordítva kellene csinálnom. Először rakok képeket, ti kitaláljátok, hogy mi történik és az alapján írom meg... Na, jó ez csak vicc volt...
Hát akkor jó olvasást!
***
"A boldogtalanság lényege az, hogy az ember nem képes a saját jelenében élni. A boldog ember a jelenben él, és minél boldogabb, annál kevésbé kell a múltjában kutakodnia vagy a jövőjét fürkésznie."
"A búcsú sohasem jó, de jól tudom, a barátok nem örökre búcsúznak, csak elköszönnek arra a rövid időre, míg újból találkoznak. És az idő szédületes sebességgel rohan, úgy, hogy észre sem vesszük, mennyi telik el belőle, mikor legközelebb találkozunk, egy pillanat vagy ezer év . A búcsú ettől megnyugtatóan szép lesz."
***
Újra itthon. 3 év. Ennyit voltam Angliában. Ennyit töltöttem egy idegen országban egy pasi kedvéért. Vagy inkább a saját kedvemért, de ez szinte lényegtelen. Most pedig ideje lenne végre, hogy új életet kezdjek. Szeged. Na, igen, mindig is odakészültem és most végre ott is fogok kikötni. Az a vicces az egészben, hogy minden idegen számomra. Ahol évekig mászkáltam a barátaimmal, most az is teljesen ismeretlen. Egyedül lenni ezeken helyeken, olyan, mintha kiraktak volna a világ egy pontjára, hogy találjak egy visszavezető utat. Ki tudja, mi vár rám. Milyen dolgokkal kell szembenézzek, de muszáj lesz. Muszáj lesz végre tennem valamit. Nem várhatok másra, hogy megmutassa a helyes utat.
***
Nyár lévén Anitáék minden áron le akartak menni a Balatonra. Én nem leszek semmi jónak elrontója, meg gondolom Hanna úgy sem hagyná, hogy itthon maradjak. Az én két és fél éves tündérvirág keresztlányomat nem lehet levakarni rólam, mióta hazaköltöztem. Elég sűrűn járok át hozzájuk, tény. De az is egy fontos szempont, hogy minden hülyeséget megcsinálok neki vagy éppen vele. Múltkor éppen a falra festettünk Anita legnagyobb örömére, utána mondjuk szenvedhettem az újrafestéssel, de a kis vacak nagyon élvezte.
Reggel aztán összepakoltuk a ruhákat és lementünk hétvégére Fonyódra. Hogy miért Fonyód, ha lenne közelebb is? Mert Marci unokatestvérék ott nyaralnak és mi pofátlan módon hozzájuk megyünk. Hanna úgy 10 perccel indulás után bealudt, Marci igyekezett a vezetésre koncentrálni, Anitával így volt elég időnk beszélgetni. Valahogy mindig is közel voltunk egymáshoz, de az, hogy elég fiatalon lett anya, furcsa módon még közelebb hozott minket. Segítettem neki, ahol csak tudtam, ezzel kompenzálva az Angliában töltött időt, ő pedig egyáltalán nem ellenkezett. Tihanynál aztán felszálltunk a kompra. Hannát nem lehetett volna egy pillanatra sem lekötni, csak ember legyen a talpán, aki a hajón mászkál vele, még ha az út nem is olyan hosszú. Kaptam egy-két mosolyt idősebb emberektől, gondolom nem a nővérének néztek… Ez volt az egyetlen, amit utáltam abban, hogy ha rá vigyáztam. Voltak azok az emberek, akik tisztában voltak vele, hogy a keresztanyja vagyok, velük nem volt gond. Aztán ott voltak, akik pusztán mert kisgyerekkel vagyok, szépen mosolyogtak. És ott voltak a kombináló, mosolygó, vén szipirtyók, akik elkönyvelték, hogy az apukája elhagyott minket és most egyes-egyedül nevelem. Na, az ilyen embereket tudtam volna egy busz elé lökni. Persze, ilyenkor jönnek, hogy így kedveském, meg hasonlók, de ki nem állhatom őket. Alig tudtam visszaimádkozni mini-manót a kocsiba, ilyenkor jól jön apuci két szép szeme. Marcit fél perc alatt az ujja köré tudta csavarni a kis rosszcsont, de fordítva is így volt. Apuci egyszer szólt és Hanna már csinálta is. Hogy hogyan érte el? Lövésem sincs, de Aninak se sokkal több. Egy fél óra múlva már Fonyódon álltunk a nyaraló előtt. Egy kétszintes ház nézett vissza ránk, viszont mozgás az annyira nem volt felfedezhető. Jöttek hát a telefonok. Marci hívta az unokatesóját, a barátnőjét, de egyikük se vette fel a telefont, így fogtuk magunkat és lementünk a partra. Hanna már mászott is volna be a vízbe, alig lehetett visszatartani.
Mint kiderült Marciék, csak elmentek felderíteni a terepet. Kerestek egy éttermet, ahol még Hanna is talál magának valamit. Elképesztően finnyás volt. Este Marciék lementek a partra, én Hannával maradtam. Bármikor el tudok jönni, akkor miért ne hagynám most őket, hogy élvezzék a Balaton parti estét. Mikor nagy nehezen elaludt a kismanó, kifeküdtem az udvarra és néztem a csillagokat. Mindig is szerettem nézegetni, ahogy beragyogják az égboltot. Nem rég még Adammel nézelődtem így. Még mindig hiányzott. Annak ellenére, hogy több mint fél éve külön vagyunk, még mindig túl sokszor jut eszembe. Főleg az az utolsó este. Annyiszor megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, és úgy teszek, mintha el sem akartam volna menni. Másnap és utána is még számtalanszor, kaptam magam azon, hogy Adam lakása felé tartok, nem Sarah-hoz. Nehezen szoktam meg a tényt, hogy már nem vagyunk egy pár. Nehéz volt elismerni, hogy vége van, de azt hiszem, egészen jó úton haladok.
Elmélkedésemből a közeledő léptek zaja zökkentett ki. Felültem megnézni, ki közeledik.
A következő két nap is hasonlóan telt. Andris egy nagyon kedves és szellemes figura, de inkább csak barátként tudok rátekinteni. Bár, ha Gábor „jóslatának” hinni kezdenék, ebből még akármi kisülhet… Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak, mint ebben a pár napban. Mintha semmi gondom lenne, csak élveztük, hogy egyik pillanatról a másikra történnek körülöttünk a dolgok. Esténként kint ültünk beszélgettünk, napközben a parton voltunk. Hosszú idő óta, tényleg ez volt a legnyugodtabb időszak az életemben. Sajnos, hamar eljött a vasárnap és már megint úton voltunk. Indulás előtt azért Hanna még rendezett egy hisztit, hogy Gáborék miért nem jönnek velünk, mert muszáj látniuk a nagy hajót, ami hipsz-hopsz átvisz minket a túl oldalra. Be lett neki ígérve egy látogatás a közel jövőben, így már indulhattunk is. Bár, hogy őszinte legyek, annyira én se bántam volna, ha közelebb laknának. Tényleg élveztem a társaságukat. Alig több mint egy óra múlva nevetve szálltunk ki a kocsiból a házunk előtt. Vasárnap lévén anyuékat egyből a hátsó udvarban kerestük. Ilyenkor ott szoktak pihenni apuval. Meglepő módon most üres volt minden. Hanna előre szaladt, és a hátsó ajtón keresztül rontott a házba, szinte szó szerint. Nem sokára mi is utolértük. Mosollyal az arcom léptem be a nappaliba, ahonnan Hanna hangja visszhangzott. Viszont anyumék mellett egy nem várt vendéget is találtam keresztlányom közelében.
Geri egy alattomos dög lett. Tudta, hogy mit kell modnani, ahhoz, hogy még én érezzem magam szarul. Így lesz vége? Mármint volt 2 olyan napom, amikor tényleg minden összejött és boldog voltam, hogy aztán 2 perc alatt minden megforduljon. Mit kellene tennem? Ismét csak elfelejteni mindent, amit a fejemhez vágott, mindent amivel megbántott? Elfelejteni neki, hogy milyen hosszú ideig nem is keresett? Úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? A baj csak az volt, hogy már nem ment. Nem tudtam mindent meg nem történtként kezelni. De mi van, ha ez az utolsó lehetőségem? Ha soha többet nem beszélhetek vele? Ha nem leszek ott, amikor tényleg a legnagyobb szüksége van rám? Miközben a sors fura fintorán elmélkedtem, Anitáék hazamentek, anyumék pedig közölték, hogy átmennek Krisztáékhoz. Ábel hisztizett egy fél sort, hogy régen játszottak Zolikával, így kénytelenek voltak átmenni. Na, nem mintha nem egy suliba járnának, de mindegy. Így egyedül maradtam. Mi a legrosszabb az egyedüllétben? Hogy rengeteget tudsz gondolkodni. Sajnos ez most sem volt másként. Bármivel is próbálkoztam mindig eljutottam gondolatban Ronihoz. Tv-t néztem, pár perc után tuti, hogy jött egy reklám, ami épp a kedvenc üdítőjét, ruha márkáját vagy bármi kedvencét emelte volna ki. Elővettem egy újságot, az persze tele volt Veronika nevezetű hölgyeményekkel. És még sorolhatnám a végtelenségig, hogy melyik tevékenységem, hogyan jutatta eszembe őt. Az i-re a pontot mégis a takarítás tette fel. Gondoltam abból baj nem lehet, ha letörölgetem a könyvespolcomat. De valahogy kiment a fejemből, hogy ott tárolom a fényképalbumot. 10 perccel később már az autóban ültem és Veszprémbe igyekeztem a kórházba. Hihetetlen, hogy megint én húzom össze magam és felejtem el, az eddig történteket. Vagy legalábbis próbálom.
A folyóson először Donátot láttam meg, aki egy mosoly kiséretében fejével a szoba felé intett. Gyűlölöm a kórházakat. A kórterem kifejezéstől egyszerűen a hideg is kiráz. A fehér falak, a sápadt, köntösben mászkáló emberek… Az egész annyira lehangoló és frusztráló, mintha arra törekednének, hogy az embernek a maradék életkedve is elmenjen. Először Roni szülei léptek ki az ajtón, amint megláttak mintha felragyogott volna az arcuk. Nem értettem, hogy ez mi akar lenni, de hát jól van, ők tudják. Az apukája közelebb lépett, jól megölelgetett, aztán ő is csak intett egyet a fejével, hogy menjek beljebb. Időm se volt, hogy reagáljak valamit, Eszter csüngött a nyakamban és zokogott. Itt már tudtam, hogy nagy hiba volt idő jönnöm. Csak kibírtam volna még otthon, amíg anyuék hazaérnek. De nem… Nekem már megint olyat kellett csinálnom, amit már megbántam.
Geri jött ki az ajtón, rám nézett, elmosolyodott, mintha legalább egy csatában győzött volna le, aztán ismét az a fránya biccentés. De gyűlöltem már. Nekem ne biccentgessenek. Igazából bár mit is tettek volna, az már felbosszantott volna. Minden jel arra mutatott, hogy nekem oda be kell menjek. Annyiszor átkoztam magam, hogy bejöttem a kórházba. Egy szép hétvége után, most tessék, az egész felborul. Gyerünk Réka, nem csinálhatod ezt a végtelenségig. Emeld fel a segged és menj be azon a rohadt ajtón!
***
Nyár lévén Anitáék minden áron le akartak menni a Balatonra. Én nem leszek semmi jónak elrontója, meg gondolom Hanna úgy sem hagyná, hogy itthon maradjak. Az én két és fél éves tündérvirág keresztlányomat nem lehet levakarni rólam, mióta hazaköltöztem. Elég sűrűn járok át hozzájuk, tény. De az is egy fontos szempont, hogy minden hülyeséget megcsinálok neki vagy éppen vele. Múltkor éppen a falra festettünk Anita legnagyobb örömére, utána mondjuk szenvedhettem az újrafestéssel, de a kis vacak nagyon élvezte.
Reggel aztán összepakoltuk a ruhákat és lementünk hétvégére Fonyódra. Hogy miért Fonyód, ha lenne közelebb is? Mert Marci unokatestvérék ott nyaralnak és mi pofátlan módon hozzájuk megyünk. Hanna úgy 10 perccel indulás után bealudt, Marci igyekezett a vezetésre koncentrálni, Anitával így volt elég időnk beszélgetni. Valahogy mindig is közel voltunk egymáshoz, de az, hogy elég fiatalon lett anya, furcsa módon még közelebb hozott minket. Segítettem neki, ahol csak tudtam, ezzel kompenzálva az Angliában töltött időt, ő pedig egyáltalán nem ellenkezett. Tihanynál aztán felszálltunk a kompra. Hannát nem lehetett volna egy pillanatra sem lekötni, csak ember legyen a talpán, aki a hajón mászkál vele, még ha az út nem is olyan hosszú. Kaptam egy-két mosolyt idősebb emberektől, gondolom nem a nővérének néztek… Ez volt az egyetlen, amit utáltam abban, hogy ha rá vigyáztam. Voltak azok az emberek, akik tisztában voltak vele, hogy a keresztanyja vagyok, velük nem volt gond. Aztán ott voltak, akik pusztán mert kisgyerekkel vagyok, szépen mosolyogtak. És ott voltak a kombináló, mosolygó, vén szipirtyók, akik elkönyvelték, hogy az apukája elhagyott minket és most egyes-egyedül nevelem. Na, az ilyen embereket tudtam volna egy busz elé lökni. Persze, ilyenkor jönnek, hogy így kedveském, meg hasonlók, de ki nem állhatom őket. Alig tudtam visszaimádkozni mini-manót a kocsiba, ilyenkor jól jön apuci két szép szeme. Marcit fél perc alatt az ujja köré tudta csavarni a kis rosszcsont, de fordítva is így volt. Apuci egyszer szólt és Hanna már csinálta is. Hogy hogyan érte el? Lövésem sincs, de Aninak se sokkal több. Egy fél óra múlva már Fonyódon álltunk a nyaraló előtt. Egy kétszintes ház nézett vissza ránk, viszont mozgás az annyira nem volt felfedezhető. Jöttek hát a telefonok. Marci hívta az unokatesóját, a barátnőjét, de egyikük se vette fel a telefont, így fogtuk magunkat és lementünk a partra. Hanna már mászott is volna be a vízbe, alig lehetett visszatartani.
- Hanna, várj egy kicsit! Anyjának át kell öltöznie. – mérgelődött Anita. Szokás szerint felhúzta magát, ha valami nem úgy jött össze, ahogy tervezte. Szegény Gábor mit fog ezért kapni…
- Mire való a keresztanya? Hogy mindenre gondoljon. – vetettem le a nadrágom és a pólóm. – Valami női megérzés vagy igazából nem tudom, hogy mi, sugallta, hogy ezt még otthon fel kell vegyem. Szóval Hanna-manna, mehetünk? – mutattam a bikinimre.
- De anya azt mondta, meg kell vájni. Nem szabad addig menni. – kis szája olyan szomorúan görbült lefelé.
- Bemehetsz Rékával, de ígérd meg, hogy jó leszel! – guggolt le hozzá Anita és kente be naptejjel.
- Én leszek a legeslegjobb kijálylány! – húzta ki magát. – Anya, ez máj nem kell! Nagy vagyok! – tolta el anyukája naptejes kezét.
- Elhiszem, hogy nagy vagy, de ezt muszáj.
- De kerójesztanyunak sem kell!
- De ő is mindjárt bekeni magát, igaz? – nézett rám kérlelő szemekkel.
- Persze, nézd csak! – vettem ki a tubust a kezéből. Ide-oda kentem nagyjából magamra, aztán jóvá is hagytam a dolgot.
Hát mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy június vége felé jártunk és volt közel 35 fok, a víz nem volt épp a legmelegebb. Hanna nagyon élvezte, főleg, amíg tudott pancsolni a szélén. Egy-egy hullám, mikor jobban elérte a pociját, akkor húzta eleinte ő is a száját. Kb 10 perc után én már nagyon untam a kacsaúsztató jellegű elfoglaltságot, de manóka élvezte. Fél órát így is elvoltunk, aztán szerencsére megszomjazott, így gyorsan Marciék keresésére indultunk. Persze, ahogy kiértünk a vízből ő már rettentő fáradt volt és vihettem a kis aranyost. Nem is volt olyan egyszerű visszatalálni. Az embertömeg a fél óra alatt, majdnem megduplázódott és már Aniék se ketten voltak. Gyors helyzet felmérés (Gábor, ismeretlen csaj, jóképű pasi) után már bátrabban közelítettem.- Mi történt királylány? Azt hittem, ki se akarsz majd jönni! – vette át Marci Hannát.
- Jéka, nem engedte, hogy igyak a vízből. – jah, igen. Az r betű nem megy még neki rendesen.
- Még jó, hogy nem engedte! Tudod, milyen sokan pisiltek már a vízbe!
- Gábor! Ne beszélj hülyeségeket! – állt fel nevetve Anita, megkeresve Hanna üvegét.
- Hé, kérlek! Tudod, hogy nem hazudnék neki! Ugye, Hanna?
- Soha! Mi nem bántjuk egymást! – fogott kezet Hanna és Gábor, mint két cinkostárs.
- És ez nekünk meddig lesz jó? - nézett kérdőn Marci a két „cselszövőre”.
- Addig amíg Réka a közelben van! – kacsintott rám Gábor, majd közelebb lépve kaptam tőle két puszit is. – Szóval már végleg hazajöttél vagy még kalandozol majd egyet?
- Mondjuk úgy, hogy egyenlőre itthon maradok.
- Helyes. Jut eszembe! Barátnőm, Orsi és egy közös barátunk Andris. Aki mellesleg szabad. – mutatta be az eddig ismeretlen embereket. És megint helyben vagyunk… Jah, hogy szabad. Erre most ugranom kellett volna?
- Egy pillanatra se figyelj rá. Mindig szervezkedni akar. – nyújtotta felém a kezét. Nem is rossz… Egészen kellemes a hangja és nem rossz pasi, tényleg. Főleg így póló nélkül… Lehet meg kellene ezt fontolnom…
- Ismerem én őket! Nem kell bemutatni egyiküket sem. – mutattam a két említettre.
- Mikoj megyünk vissza? – nézett rám durcásan Hanna. Néha olyan akaratos tudott lenni, mint az anyja. Csak ő meg ne tudja, hogy miket gondolok róla…
- Amint keresztanyád befejezte a flörtölést.
- Nagyon vicces vagy ma. – böktem oldalba Marcit. Hanna átkerült az én ölembe és mentünk is a vízbe. Amit én továbbra sem élveztem annyira. 10 perc után társaságunk akadt végre.
- Mi készül itt? – telepedett le az iszapba Gábor.
- Még nem tudjuk. De nagyon szép lesz. Igaz, Jéka? – áldani fogom anapot, mikor Réka leszek és nem Jéka…
- Hát persze, hogy szép lesz. Többiek? – néztem az „építkezésbe fogó Gáborra.
- Elmentek kaját venni. Gondoltam, nem hagylak itt titeket. – oké, a mosolya még mindig nem változott semmit. Legjobban a szívdöglesztővel tudnám kifejezni.
- Milyen rendes valaki! És mi a nagy helyzet Szegeden?
- Hát tudod, még mindig bánt, hogy annak idején Attilát választottad. – húzta fel az orrát. Ó hát igen, emlékszem én arra, nagyon is.
- Te jó ég! Az már évekkel ezelőtt volt. Ne mond, hogy még mindig haragszol rám?
- De igen, nagyon is! - tettette a sértődöttet.
- Tény, hogy választhattalak volna téged is akkor, ha nem lett volna barátnőd. Szóval nem volt éppen fair dolog, hogy „felkínáltad” magad. – böktem oldalba, miután „szégyenlősen” lehajtotta a fejét.
- Szegeden? Semmi különös. Megnyitottam végre a kávézómat. – forudlt újra felém, büszek mosollyal az arcán.
- Tényleg? Nem is mesélte Marci. És milyen a … Te kis mocsok! Szép tématerelés. Látom, fejlődő képes vagy! – hirtelen észre se vettem, hogy milyen gyorsan tértünk át mésik témához. Régen soha nem jött neki össze.
- Hát persze, tanultam a legjobbtól! – most rajta volt a sor, hogy oldalba bökjön.
- Ez egy klasszikus kávézó vagy valami újdonság? – ha már a kávézónál tartottunk, érdekelt a téma.
- Hát igazából a klasszikus kávézó elemeit vegyítem a modern technika és építészet jegyeivel…
- Érdekesen hangzik. Majd egyszer benézek szeptemberben.
- Szeptemberben? Nyáron is még leugorhatsz…
- Még meggondolom, de ősszel félő, hogy törzsvendéggé lépek elő.
- Csak nem? Nálunk fejezed be az egyetemet?
- Muszáj lesz valahol. És egyébként is mindig oda készültem.
- Figyelnétek végje jám is? – fröcskölt le minket vízzel Hanna. Lehet egy kicsit tényleg megfeledkeztünk róla. – Éhes vagyok! Nem megyünk vissza apacihoz?
- De. Gyere, megkeressük őket.
Mint kiderült Marciék, csak elmentek felderíteni a terepet. Kerestek egy éttermet, ahol még Hanna is talál magának valamit. Elképesztően finnyás volt. Este Marciék lementek a partra, én Hannával maradtam. Bármikor el tudok jönni, akkor miért ne hagynám most őket, hogy élvezzék a Balaton parti estét. Mikor nagy nehezen elaludt a kismanó, kifeküdtem az udvarra és néztem a csillagokat. Mindig is szerettem nézegetni, ahogy beragyogják az égboltot. Nem rég még Adammel nézelődtem így. Még mindig hiányzott. Annak ellenére, hogy több mint fél éve külön vagyunk, még mindig túl sokszor jut eszembe. Főleg az az utolsó este. Annyiszor megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, és úgy teszek, mintha el sem akartam volna menni. Másnap és utána is még számtalanszor, kaptam magam azon, hogy Adam lakása felé tartok, nem Sarah-hoz. Nehezen szoktam meg a tényt, hogy már nem vagyunk egy pár. Nehéz volt elismerni, hogy vége van, de azt hiszem, egészen jó úton haladok.
Elmélkedésemből a közeledő léptek zaja zökkentett ki. Felültem megnézni, ki közeledik.
- Nem fázol itt kint? – a léptekhez már a dallamos hang is csatlakozott, nem beszélve a hang birtokosához.
- Egészen kellemes az idő, ha eltekintünk a nedves fűtől.
- Baj, ha csatlakozom? – mutatott mellém. Én aztán nem bánom… Ebben a fényben, még helyesebbnek tűnt.
- Nem, csak nyugodtan.
- Szóval, téged is mindenáron össze akarnak hozni valakivel? – bele a közepébe. Tudja, hol kell kezdeni. Egyszerre tudhatja meg, hogy van-e valakim és hogy mennyire vagyok kapható az ilyen dolgokra. Cseles, nagyom cseles.
- Oh, igen. Ez a hobbijuk. Ez ilyen családi betegség náluk…
- Értem mire célzol. Jó ideje ismerem Gábort, de valahogy mindig tud meglepetést okozni. Már a parton is legalább 10 csajszit javasolt… - elhozzuk a „hű,de kapos vagyok, szóval gyorsan csapj le rám” kártyát. Na, majd meglátjuk, mi lesz ebből. Vajon elrisztja az ex-pasi vagy nem?
- Csak a csajszit ne mond! A volt pasim mindig így hívott… -csali bedobva.
- És ezek szerint nem nagyon szeretted?
- De akkor még igen, de azóta idegesít.
- Nekem is van egy ismerősöm, aki mindig csajszizza az egyik excsaját. – nem várt reakció, az tuti.
- Ez valami hülye szokás lehet a pasiknál. Bár mondjuk Attila máskor nem szokta használni, csak ha rólam van szó.
- Attila? Na, várj. Halász Attila? Akkor te az a Réka vagy? – nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban.
- Szóval ismered Atit. És hogy érted, hogy az a Réka?
- Oh, sokat hallottam már rólad. De hidd el, semmi rosszat. – a sokat hallottam rólad után, nem igazán számít semmi jóra az ember.
- Ez így elég érdekes… Szóval te hallottál rólam, én viszont semmit nem tudok rólad. Tehát mesélj!
- Mit szeretnél tudni? – na, most komolyan soroljam...
- Azokat a dolgokat, amiket te tudsz rólam, csak rád vonatkoztatva. – érdekes egy beszélgetés lesz… És persze két legyet ütök egyszerre.
- Nem szeretem a Maroon5. Még soha nem éltem Angliában és nem is nagyon vágyom oda. Nincsen keresztlányom- Nincs testvérem, a szüleim elváltak, anyum újra férjhez ment. Nincs Attila nevű exem, és még soha nem voltam pasival és nem is tervezem. – a végén nem bírtam nem felröhögni. Tetszik a felfogása a pasinak…
- Egész sok mindent tudsz rólam… Bár azért kicsit ijesztő. De érdekes az utolsó két dolog, amit mondtál.
- Szóval felkeltette az érdeklődésedet? Arra gondoltam… - és ennyiben maradt. Hogy mire gondolt, az titok marad, „hála” Marcinak és a fantasztikus időzítésének.
- Mit csináltok itt ketten?
- Csak beszélgettünk. Pont el akartam szidni a seggedet, mert nem mondtad, hogy Attilát is ismeri Andris. – szegeztem neki az ujjam, amint egy szintre kerültünk.
- Jah, igen. Emlékszek, amikor Görögországban voltam? Na, akkor Andris volt a 4. Szóval mi vagyunk a négy muskétás…
- Nagyon vicces vagy ma, kedves Marci… - azt hiszem, a négy muskétás megszólítás nem nyerte el Andris tetszését.
- Igazából az össze poénját tőlem lopja… - bukkant fel Gábor is szorosan Orsival a nyomában.
A következő két nap is hasonlóan telt. Andris egy nagyon kedves és szellemes figura, de inkább csak barátként tudok rátekinteni. Bár, ha Gábor „jóslatának” hinni kezdenék, ebből még akármi kisülhet… Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak, mint ebben a pár napban. Mintha semmi gondom lenne, csak élveztük, hogy egyik pillanatról a másikra történnek körülöttünk a dolgok. Esténként kint ültünk beszélgettünk, napközben a parton voltunk. Hosszú idő óta, tényleg ez volt a legnyugodtabb időszak az életemben. Sajnos, hamar eljött a vasárnap és már megint úton voltunk. Indulás előtt azért Hanna még rendezett egy hisztit, hogy Gáborék miért nem jönnek velünk, mert muszáj látniuk a nagy hajót, ami hipsz-hopsz átvisz minket a túl oldalra. Be lett neki ígérve egy látogatás a közel jövőben, így már indulhattunk is. Bár, hogy őszinte legyek, annyira én se bántam volna, ha közelebb laknának. Tényleg élveztem a társaságukat. Alig több mint egy óra múlva nevetve szálltunk ki a kocsiból a házunk előtt. Vasárnap lévén anyuékat egyből a hátsó udvarban kerestük. Ilyenkor ott szoktak pihenni apuval. Meglepő módon most üres volt minden. Hanna előre szaladt, és a hátsó ajtón keresztül rontott a házba, szinte szó szerint. Nem sokára mi is utolértük. Mosollyal az arcom léptem be a nappaliba, ahonnan Hanna hangja visszhangzott. Viszont anyumék mellett egy nem várt vendéget is találtam keresztlányom közelében.
- Sziasztok! Hát te mit csinálsz itt? – léptem közelebb a „drága” vendégemhez.
- Réka! Csak hallgasd végig. Mi addig kimegyünk a kertbe, jó lesz, Hannácska? – anyum elkezdte kifelé terelni Hannát és aput. Hát remek, még rájuk sem számíthatok most.
- Szóval miért is vagy itt? Most már beszélünk? Vagy megint tettem valamit ellened?
- Sajnálom. Ki voltam akadva és rajtad vezettem le. Nem kellett volna, tudom. – kezdett el rögtön magyarázkodni Geri.
- És ehhez ennyi idő kellett? Mióta is? Ha emlékeim nem csalnak majdnem 2 éve nem beszéltünk.
- Teljesen jogosan vagy kiakadva. Tudom, de most nem azért vagyok itt, hogy megbeszéljük, milyen hülye vagyok. Roni miatt jöttem. – mintha kissé felhúzta volna magát. Csak azt nem értem, hogy mi ennek az oka.
- Várj, ő miért is érdekelne jobban? – rá is haragudtam, még mindig. Semmi oka nem volt arra, hogy mérges legyen rám.
- Oké, jogosan vagy kiakadva. Csak gondoltam tudni akarod, hogy eléggé rosszul van. Tegnap be kellett vinni a kórházba. És a dokik szerint…
- Nem érdekel. Ott voltam mellette, amikor senki más, aztán én is csaka többi megunt dolga közé kerültem. Már nem érdekel. – azt hiszem, megijedtem, azért estem most én Gerinek
- Csak később, nehogy te bánd meg. – azzal ellépve mellettem már kint is volt a bejáratni ajtón.
Geri egy alattomos dög lett. Tudta, hogy mit kell modnani, ahhoz, hogy még én érezzem magam szarul. Így lesz vége? Mármint volt 2 olyan napom, amikor tényleg minden összejött és boldog voltam, hogy aztán 2 perc alatt minden megforduljon. Mit kellene tennem? Ismét csak elfelejteni mindent, amit a fejemhez vágott, mindent amivel megbántott? Elfelejteni neki, hogy milyen hosszú ideig nem is keresett? Úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? A baj csak az volt, hogy már nem ment. Nem tudtam mindent meg nem történtként kezelni. De mi van, ha ez az utolsó lehetőségem? Ha soha többet nem beszélhetek vele? Ha nem leszek ott, amikor tényleg a legnagyobb szüksége van rám? Miközben a sors fura fintorán elmélkedtem, Anitáék hazamentek, anyumék pedig közölték, hogy átmennek Krisztáékhoz. Ábel hisztizett egy fél sort, hogy régen játszottak Zolikával, így kénytelenek voltak átmenni. Na, nem mintha nem egy suliba járnának, de mindegy. Így egyedül maradtam. Mi a legrosszabb az egyedüllétben? Hogy rengeteget tudsz gondolkodni. Sajnos ez most sem volt másként. Bármivel is próbálkoztam mindig eljutottam gondolatban Ronihoz. Tv-t néztem, pár perc után tuti, hogy jött egy reklám, ami épp a kedvenc üdítőjét, ruha márkáját vagy bármi kedvencét emelte volna ki. Elővettem egy újságot, az persze tele volt Veronika nevezetű hölgyeményekkel. És még sorolhatnám a végtelenségig, hogy melyik tevékenységem, hogyan jutatta eszembe őt. Az i-re a pontot mégis a takarítás tette fel. Gondoltam abból baj nem lehet, ha letörölgetem a könyvespolcomat. De valahogy kiment a fejemből, hogy ott tárolom a fényképalbumot. 10 perccel később már az autóban ültem és Veszprémbe igyekeztem a kórházba. Hihetetlen, hogy megint én húzom össze magam és felejtem el, az eddig történteket. Vagy legalábbis próbálom.
A folyóson először Donátot láttam meg, aki egy mosoly kiséretében fejével a szoba felé intett. Gyűlölöm a kórházakat. A kórterem kifejezéstől egyszerűen a hideg is kiráz. A fehér falak, a sápadt, köntösben mászkáló emberek… Az egész annyira lehangoló és frusztráló, mintha arra törekednének, hogy az embernek a maradék életkedve is elmenjen. Először Roni szülei léptek ki az ajtón, amint megláttak mintha felragyogott volna az arcuk. Nem értettem, hogy ez mi akar lenni, de hát jól van, ők tudják. Az apukája közelebb lépett, jól megölelgetett, aztán ő is csak intett egyet a fejével, hogy menjek beljebb. Időm se volt, hogy reagáljak valamit, Eszter csüngött a nyakamban és zokogott. Itt már tudtam, hogy nagy hiba volt idő jönnöm. Csak kibírtam volna még otthon, amíg anyuék hazaérnek. De nem… Nekem már megint olyat kellett csinálnom, amit már megbántam.
- Annyira… sajnálom. Nem… volna… alakulnia. Én… a hülye, én tehetek... – magyarázott nagyon Eszti, de felét nem értettem annak, hogy mit akar mondani. Teljesen ki volt készülve.
- Mi lenne, ha most ide leülnék egy kicsit. Te megnyugodnál, és aztán elmondanád mégegyszer, hogy mit is hadováltál össze az előbb. – hát elég nehezen ment a dolog, de miután 10 percig simogattam a hátát, mint egy kisgyereknek, kezdett javulni a helyzet.
- Szóval azt akartam csak mondani… Az előbb… Hogy nagyon sajnálom. Azt hittem, ha Ger… Meg tud mindent, akkor… Könnyebb lesz. Akkor minden olyan lesz, mint régen. De… Semmi sem volt olyan. Te elmentél… Roni beteg… Geri pedig teljesen megváltozott… Minden gondolata Roni körül forog… Ott hagyta az egyetemet… Orvosokkal vitázik… Könyvtárakban keresgél, vagy Roni mellett ül. Egyszerűen nem ismerek rá. És nem beszélhettem veled, mert nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy mennyire utálom magam az egész miatt.
- Hát mondjuk így. Csak a telefont kellett volna felkapnod és közölni, hogy sajnálod. Tudod, hogy mindig is ti lesztek a legjobb barátaim. De ehhez az kell, hogy beszéljünk egymással.
- Szóval szent a béke?
- Ezt így nem jelenteném ki. Van egy-kát dolog, amiről muszáj lesz beszélnünk, de mondjuk azt, hogy egy időre elásva a csatabárd.
- Köszönöm! És hiányoztál! – egy gonddal kevesebb. Nem kell már Ezen legalább már rágódnom… De az ajtón még mindig nem tudtam belépni. Az az igazság, hogy nagyon is féltem. 2 éve nem találkoztam Ronival és nem tudom, hogy mennyire készítette ki ez a betegség. Féltem, hogy nem ismerek majd rá, vagy, ha teljesen összeomlok majd előtte. Hiszen arra volt, szüksége, hogy valaki erős legyen mellette. Valahogy ez mindig én voltam. Mindig nekem kellett azt mutatnom, hogy minden rendben lesz. És ha nem fog menni? Ha most nem tudom megtenni?
Geri jött ki az ajtón, rám nézett, elmosolyodott, mintha legalább egy csatában győzött volna le, aztán ismét az a fránya biccentés. De gyűlöltem már. Nekem ne biccentgessenek. Igazából bár mit is tettek volna, az már felbosszantott volna. Minden jel arra mutatott, hogy nekem oda be kell menjek. Annyiszor átkoztam magam, hogy bejöttem a kórházba. Egy szép hétvége után, most tessék, az egész felborul. Gyerünk Réka, nem csinálhatod ezt a végtelenségig. Emeld fel a segged és menj be azon a rohadt ajtón!
- Szia. Nem hittem volna, hogy eljössz. – Roni szeme felcsillant, amint beléptem az ajtón. Mosoly ült az arcára, de nekem még ez sem segített. Attól féltem, hogy sokkolni fog, ami itt bent vár, de ez ahhoz képest semmi volt. Mellbe vágott, de a fájdalmas formájában. A mindig életvidám barátnőm, akivel annyi hülyeséget megcsináltunk és most szinte csont sovány, mintha egy szürke emberkét raktak volna a helyére. Szemei alatt hatalmas karikák. Teljesen kikészültem a látványtól. – Hidd el, nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.
- Nem… Csak… Régen találkoztunk. – egy mosolyt próbáltam meg erőltetni az arcomra. Borzasztó nehezen ment.
- Tudom. Ahogy azt is, hogy az én hibám. – feljebb tornázta magát az ágyon, már amennyire tudta. Mikor közelebb léptem volna, hogy segítsek, intett, hogy nem kell. – Jó lesz ez így. Tényleg.
- Ez nem csak a te hibád. Mármint…
- Ne, ne is kezd el. Én tehetek róla. El kellett volna mondanom már az elején Gerinek és nem lett volna belőle ez a kavarc. Amitől a leginkább meg akartam védeni, az hozott minket még jobban össze. Fura nem? Azt hittem, hogy egyedül leszek ezzel az egésszel. Aztán jöttél te, segítettél én mégis ellöktelek. Sajnálom. Igazad volt.
- Hogy? Miben volt igazam?
- Egyszer régen azt mondtad, hogy amint mások segítségére szorulok és valaki tényleg segíteni akarna, én ellököm. Mert nem tudom elviselni, ha nem én irányítok, ha nem tudok valamit egyedül megcsinálni. Igazad volt. Nem akartam, hogy rajtam kelljen segíteni, hisz’ én vagyok Ráth Veronika. Aki mindent egyedül tud megoldani. Szóval tényleg sajnálom. És megértem, ha nem tudsz nekem ennyi mindent megbocsátani. Csak el akartam mondani, mielőtt…
- Mielőtt? Nem. Roni, nem állhatsz neki búcsúzkodni. Nem. Te nem adhatod fel, oké? Nem állhatsz neki lezárni mindent. Mert rohadtul nem hagyom, hogy itt hagyjál. Meg se forduljon mégegyszer a fejedben. – a végét már szinte üvöltöttem. Ha tudtam volna, hogy erre készül, ha kell Izlandig rohanok, csak, hogy ne kelljen szembesüljek ezzel. Annyira nem akartam belegondolni, hogy elveszíthetem. Még ha hosszú ideig nem is beszéltünk, mindig is fontos volt számomra. Mindig tudtam, hogy mi van vele, de legrosszabb rémálmomban se gondoltam, hogy ekkora a baj.
- Réka, nyugodj meg. Tudod, te vagy az, aki mindig erős mellettem. Szóval most ne hagyj cserben… - ne hagyjam cserben. Megteszi ezt ő velem. És ha nem tudok most erős maradni? És ha pont ezzel fogok csalódást okozni neki? Fogaimat összeszorítva ültem le mellé és igyekeztem nem arra gondolni, hogy talán most beszélek vele utoljára…
húúúha. ez egyre izgalmasabb lesz...
VálaszTörlésmár várom a folytatást! :D
azt hiszem több értelmeset nem bírok mondani...
szia!
VálaszTörlésTe vagy a kis dög, nem is Geri! :P Nem teheted ezt! ha meg mered tennni... én komolyan nem beszélek veled. XD Ne tedd meg!
Réka meg olyan izé... tudom nem értem meg. De akkor is.
A romantikus rész meg hol maradt? Ah... azért a kirándulás tipp bejött. *büszkefej*