47. Amikor minden kiderül...

Sziasztok!


A cím egyszerre utal a már korábban megkapott képekre és a fejezetre is. Szóval, aki nem nézte meg az előző posztot, most majd vissza nézheti a képeket, aki pedig nem volt tisztában vele, hogy melyiken kitalálható, az most megvilágosodik... :D
Jó olvasást hozzá!
Pusz: Breeco

***

"A barátommal minden gondunkat elmondjuk egymásnak. Sokszor semmit nem tehetünk, hogy megoldjunk bármit is. De tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak, lesve egymás szavát, s ennél több segítség nem is kell."

"Az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak."

***

Réka szemszög

A napok csak teltek , mióta itthon vagyok. Szinte fel sem tűnt, hogy 3 hete jöttem el Angliából. Adammel kezdenek helyre rázódni a dolgok. Most már tudunk úgy beszélgetni, hogy nem veszünk össze minden alkalommal. Roni betegsége is javulni látszott, így nem mindig mentem vele a kórházba. Az, hogy nem kellett egyetemre mennem és nem volt munkám se, csak még inkább erősítették bennem a vágyat, a tenni akarás iránt. Így egész nap takarítottam és megpróbáltam hasznossá tenni magam otthon. Még se várhatom el a szüleimtől, hogy minden „ellenszolgáltatás” nélkül lakjak megint a nyakukon. Mit tehet az ember lánya, ha már mindennel végzett és semmi dolga nincs? Hát persze, hogy megpróbálja szétválogatni a dobozolt képeket. Ilyenkor jól jön a társaság. Nekem se kellett sokáig várnom rá.

-          Szia. Anyud engedett be. Remélem nem gond. – dugta be fejét látogatom.

-          Oh, dehogy. Bújj csak beljebb. Régen találkoztunk.

-          Tudom és sajnálom is, csak most nagyon összejöttel a dolgok. – kezdett el rögtön magyarázkodni Eszter.

-          Semmi gond. Mármint nekem is rengeteg dolgom volt, de attól még én is ugyanúgy megkereshettelek volna.

-          Oké, oké. Na, de mit is csinálsz pontosan ezzel a sok képpel? – nézett végig a kusza képrengetegen.

-          Éppen próbálom őket rendbe szedni. – Eszter is rögtön belevetette magát a képek közé.

-          Oh, ez mikor készült? – emelt az orrom elé egy nagyon régi képet.

-          Te jó ég! Erre nem is emlékszem. Ez nem sokkal azután készült, hogy megismertem Attilát. Talán az első közös bulinkon volt.

-          És miért ilyen rossz minőségű?

-          Hát… Nem volt éppen józan a készítő. Legalább látható rajta valami.

-          Tetszik rajta a hajad. De ezen mégjobb… - és már jött is újabb kép Attilával. Elnézve a képeket nagyon sokáig voltunk együtt.

-          Nem is tudtam, hogy ez megvan nekem. Az unokatestvére esküvőjén készült. Olyan unalmas volt az egész.

-          Erre emlékszem. Nem akartatok elmenni. Akkor gyártottuk a különböző elméleteket, hogy miért is kellene Veszprémbe maradnotok.

-          Oh, igen. Akkor még szerettétek őt is. – dugtam ki rá a nyelvemet.

-          Ne mond ezt. Én bírtam, általában, csajszi.

-          Jól van ám… A csajszit már én is unom. De akkor szerettem. Volt egy dolog, amit csak nekem mondott. Tudod, milyen jól esik az embernek, hogy az, akit szeret, mond valamit, ami csak neked szól? Komolyan nagyon szerettem ezt. Akkor.

-          Elhiszem, nyugi. Nem kell nekem bizonygatnod, hogy már nem szereted. De elárulhatnád, hogy ki ez itt a képen, akit ennyire ölelgetsz?

-          Ööö… Igen. Na, várj, lövésem sincs. De mindjárt rájövök. – emeltem közelebb a képet, mintha az annyira sokat segítene.

-          Nem az a cuki pasi, arról a helyről, ahol voltunk. Tudod… - próbálta meghatározni, hogy mire is gondolt, nem túl nagy sikerrel. Ilyenkor mindig felhúzta az orrát, mint egy kis manó.

-          Igen, persze, pont ő az. Nem tudom, miről beszélsz…

-          Hát kösz. Tudod az, akinek volt egy csík a szemöldökében.

-          Soma? Az étterembe, akivel találkoztunk? Nem, ez nem ő.

-          Te sem tudod. Szóval még ő is lehet.

-          Tudom, ki ő. Gábor. Attila ballagásán találkoztam vele. Ott készült a kép. Marci unokatestvére. Olyan édes mosolya van… - kétszer találkoztam vele, de azok alapján, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz Attilával. Annyira barátságos és közvetlen volt. Úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást.

-          Vele tuti nem találkoztam. Én csak a flúgos rokonait fogtam ki. Ó, te jó ég! Mond, hogy ez nem Geri?

-          De! Milyen régi ez is. Azt hittük, hogy elment az esze. Pedig jobban állt neki, mint ez a jelenlegi.

-          Annál tuti jobban. Ezek az osztálytársaink? – nem beszélt sokáig a képekről. Ahogy meg tudta ki van egy képen, már jöhetett is a következő.

-          Aham. És hát ott van a háttérben Geri. Ez a szalagavató után készült. Nagyon be voltak már készülve, bár ezen a képen még elég tisztának tűnnek.

-          Na, mikor ez készült, én már rég nem voltam ott.

-          Tudom. Roni szépen elázott aznap… És erre emlékszel? – imádtam ezeket a képeket, annyi mindenre emlékeztettek és olyan jó volt elmerülni a múltban néha.

-          Most ugye viccelsz? Ez neked megvan? Annyira utáltam őket azért. Tiszta víz lett mindenem.

-          Akkor még Geri és Ati is jól megértették egymást. De most komolyan, miért nem mondtátok, hogy utáljátok?

-          Nem utáltuk. Csak néha az agyunkra ment. Te is kevesebbet voltál velünk. Szóval így folyamatosan „szerettünk” ki belőle. – kezeivel mutatta a macskakörmöket. Mindig azt hittem, hogy kedvelik, de a szakításunk után színt vallottak.

-          Juj, ezt nézd! Annyira lököttek vagyunk. Ebből több is készült, nem?

-          Oh, de igen. Nálam is van egy vagy kettő. Valahol. – egy elvetemült ötlet hatására készítettük őket. Eszterre szinte rá se lehet ismerni.

-          Ez a reptéren készült, mikor Angliába mentünk. mintha ezer éve lett volna.

-          Hát igen, főleg nekünk. Te azért elég sokat jársz repterekre mostanában.

-          Igaz, de nem örömömben futkorászok. – hoppá, elszóltam magam. Remélem nem hallotta meg, amit nem kellett volna. – Nézd! Ez tipikusan az a kép, aminek semmi értelme.

-          Dehogy nem! Ez az első gimis kirándulásunkon készült. Roni egész nap össze-visszafényképezett. Az a szőke Rebeka. Annyira utáltam. Mindig Geri nyakán lógott.

-          Szegény soha nem tudta lerázni. Aztán hozzánk csapódott. Szerencsére. Mindenki csak jól járt vele.

-          Itt mi a lótúrót csináltatok?

-          Hű… Ez egy hosszú történet. Valami farsangi izé volt és nem tudtuk, hogy minek öltözzünk. Itt talán a Spice Girls akartunk lenni. Azt hiszem. Aztán jött Geri is, de neki nem volt kedve Geri Halliwellhez. – miközben én, próbáltam elmesélni a történetet és a viccesebbnél viccesebb sztorikat hozzá, addig Eszter a könnyeivel küzködött. – Ennyire azért nem volt vészes? Mi a baj, Eszti?

-          Semmi. Csak ezek olyan szép dolok és ritkán van az embernek lehetősége átélni újra és újra.

-          Te mellé beszélsz! Mi a gond? Ismerlek, mint a tenyeremet! Szóval kivele.

-          Nem lehet. Megígértem neki! Csak olyan nehéz ezzel egyedül! – annyira egyértelművé vált, ahogy a képen Roni arcát nézte és közben folytak le a könnyei. Rögtön világossá vált hangulatváltozásának oka.

-          Te tudod? És mióta?

-          Te is? Azért vagy itthon! Te jó ég! Képes volt azok után hazarángatni, hogy úgy bánt veled. Én szeretem Ronit, de ezt nem teheti meg még ő sem. – hirtelen pattant fel mellőlem. Komolyan mostanában mindenkinek ez lesz a szokása?

-          Én ajánlottam fel neki. Nem azért jöttem haza, mert ő akarta így, hanem mert én akartam mellette lenni. Nem kapd fel a vizet rögtön. Mióta tudod?

-          Úgy két hete. Átmentem hozzá, mert nagyon régóta nem láttam és akkor mondta meg. De te már 3 hete itthon vagy…

-          Veszprémben találkoztam vele. Kénytelen volt elmondani, nem hagytam neki más lehetőséget.

-          És Geri? Elmondjuk neki? – hát igen. Mindenki tudta, hogy Gerit nem lehetne Roni mellől kirobbantani, ha ő engedné, hogy ott legyen.

-          Nem lehet…

-          De igen! Geri szereti. Nagyon is. És ez a hülye is! Csak a fejébe vette, hogy nem kell neki senki.

-          Feladta egy kicsit, igaz? Azért nem akarja, hogy ott legyünk. – most már kezdett kissé rajtam is eluralkodni a sírás és a pánik. Talán most, hogy kimondhattam, hogy volt valaki, akinek tényleg beszélhettem róla, kimutathatom, hogy mennyire kiakaszt a helyzet.

-          Nem teheti meg. Beszéljünk Gerivel. Kérlek. Egyedül nem menne. Réka, kérlek. Tudnia kell.

-          Nem lehet… Tudod, hogy ez csak Ronira tartozik. Akármennyire is tudjuk, hogy szeretik egymást. Ha nem akarja elmondani, mi nem tehetünk semmit.

-          Ez akkor sem fair. Ez így nem jó. Én meg örülnék, ha meg tudnám, hogy Donátnak valami baja van. De főleg akkor, ha nem mondaná el, csak később tudnám meg.

A képválogatás végül abbamaradt. De végre mindketten beszélhettünk arról, mennyire féltjük Ronit ettől az egésztől, legfőképpen pedig attól, hogy egyedül kell elviselje. Akármennyire is ott voltunk vele, nem vont bele minket minden dologba.

Másnap Gerivel beültünk egy kávéra Veszprém belvárosában. Végre megtalálta a borotváját és megint emberi külsőt öltött. Az ilyen pillanatokban éreztem csak igazán, hogy mennyire hiányoznak. A beszélgetések, a közös ebédek vagy csak az a tudat, hogy bármikor találkozhatok velük. De most egy pillanatig sem éreztem ezt. Minden olyan volt, mint régen. Aztán jött Eszter és minden fejre állt.

-          Sziasztok! Nem is tudtam, hogy ma itt lesztek? – de igen, nagyon is tudta. Tegnap mondtam neki, miután meg akart hívni ebédre.

-          Szia Eszter. De régen láttalak! Mi újság? Donát hogy van? – Geri hatalmas vigyorral az arcán ölelte meg.

-          Igen, tényleg régen találkoztunk. Semmi különös, csak gondoltam beszélnünk kellene és Donát is nagyon jól megvan. – ahogy befejezte mondandóját rám villantotta szemeit, mintha értenem kellene, hogy mit is akar.

-          És miért nem jött veled? Őt is régen láttuk. – próbáltam terelni a témát, véletlenül se jussunk el Ronihoz.

-          Az apukájának segít valamit. Sok dolga van a bolttal. Tudjátok kit láttunk még régen?

-          Attilát! Tényleg, lehet fel kellene hívnom. – ő volt az egyetlen, aki hirtelen eszembe jutott. Persze, hogy nem akartam felhívni.

-          Most komolyan fel akarod hívni Attilát? – nézett rám Geri egy furcsa grimasszal az arcán.

-          Nem, igazad van. Hétvégén mit csináltok? Csak lesz valami jó kis koncert…

-          Igazából nem tudom. De megkérdezhetnénk Ronit, hogy mit csinál hétvégén. – Eszter mindig tudta, hogyan érje el, amit akar. Jelen esetben, hogy beszéljünk róla.

-          Én is régen láttam, de nem hiszem, hogy annyira sok kedve lenni velünk találkozni. – Geri még mindig nehezen viselte azt, hogy már nincsenek együtt. Látszott rajta, hogy tényleg szereti.

-          Már miért ne lenne kedve? – Eszter megint játszotta a hülyét. Nagyon is tudta, hova akar kilyukadni.

-          Hát miért? Vajon, kedves Eszter? Engem kidobott, Rékával nem is nagyon beszél, mióta Adam mellett döntött, már bocsi. – nézett rám bocsánatkérő tekintettel. - És te? Mikor beszéltél vele? Mikor beszéltél vele úgy igazán?

-          Tudod, hogy mindennek, amit tesz, megvan a megfelelő magyarázata. Semmit nem tesz, csak úgy… - kezdett kaotikussá válni a helyzet.

-          Akkor miért csinálta mindezt? Csak egy okot mondj! – Geri kissé felkapta a vizet.

-          Nem hiszem, hogy ezt most és itt kellene megbeszélnünk. – még egy próba arra, hogy ne boruljon az a bizonyos bili.

-          Tényleg, Réka? És miért? Miért nem most kellene erről beszélni? – esett nekem Eszter. Még én is meglepődtem, hogy mennyire felpörgette magát ezen az egészen.

-          Tudod, hogy miért. Nem értem, hogy minek kell ezt csinálnod! – kezdtem már én is egyre idegesebbé válni.

-          Most komolyan? Nem érted? Ugyanúgy joga van tudni. És ezt te is tudod.

-          Oké, csajok! Elég lesz! Miről is van szó? – Geri csak kapkodta a fejét. Tanácstalannak tűnt az egész fura mizériával kapcsolatosan.

-          Semmi. – vágtam rá, bár nem hiszem, hogy ezt elhitte.

-          Tehát? Melyikötők mondja meg?

-          Roni beteg! – bökte ki Eszter. Mire Gerinek kikerekedett a szeme.

-          Eszter! Ez nem a mi dolgunk!

-          Mi? Hogy érted, hogy beteg? – Geri már nem is foglalkozott velem. Mintha ott sem lettem volna.

-          Tudod, hogy egy ideje kissé elzárkozótt mindenkitől. Kiderült, hogy beteg és ezért szakított veled is.

-          Hát persze. Nem egészen így volt, te is tudod. Nem azért szakított veled, mert beteg lett, csak meg akart védeni, attól, hogy betegen lásd. Legalábbis ez az elmélete. – hamár elmondjuk neki, legalább ne  szépítsünk a helyzeten, nem?

-          Ez nem lehet igaz. Ha beteg lenne, azt elmondta volna. Arról tudnák. Hiszen ott voltam vele mindennap. Látnom kellett volna, nem? Vagy csak megérezni, hogy valami nem okés. Ez biztos, hogy nem igaz. – próbálta keresni a magyarázatot, mint én is már olyan sokszor. Ugyanezek a kérdések számtalanszor felmerültek bennem.

-          Geri. Az elmúlt három hétben én jártam vele kórházba és onnan haza, nem mond nekem, hogy nem igaz. Tudod, hogy mindent megtennék azért, hogy ne legyen igaz? Szerinted akkora élmény látni őt így? Tudom, hogy szenved, tudom, hogy rossz neki, de nem mond semmit. Mindenre csak azt mondja, jól van, hogy nincs semmi baja. – már közel voltam ahhoz, hogy sírva álljak fel az asztaltól és rohanjak egészen Londonig. Akármennyit  is veszekedtünk Adammel, hiányzott már a lelkemnek a közelsége…

-          Akkor miért nem mondta el? És te? Te miért nem mondtad el? Azt hittem, hogy legalább te elmondanád? – abban a pillanatban Geri szemeiben egyszerre láttam a csalódás, a harag és a düh fényét megcsillanni. Hát ezért nem akartam neki elmondani. Felpattant az asztaltól és már ott sem volt. Valahol igaza volt, elmondhattam volna neki. De ott a másik fele is a dolognak, Roninak sem akartam csalódást okozni. Lehet, hogy ennél nem tehettem volna jobban semmit sem. Lehet, hogy mindent elszúrtam. Annak ellenére, hogy most, hogy már Geri is tud mindent, sokkal jobban kellene éreznem magam, nem ez lett. Ahelyett, hogy lenne egy barát, aki még Roni mellett áll, van egy barát, aki haragszik rám és ki tudja, mit gondol Ronival kapcsolatosan.

***

Adam szemszög

3 hete ott álltam a repülőtéren, készen arra, hogy utána menjek. Hogy mindent megtegyek azért, hogy megszüntessük ezt a távolság okozta problémát. Aztán eszembe jutott a múltkori beszélgetésünk pont ugyanazon a helyen. Az egész a bizalmi kérdésből indult ki. Ha felszálltam volna arra a gépre, akkor merőben rengett volna meg az, amit addig felépítettünk. Szerettem volna mellette lenni, de nem akartam elrontani ezt az egészet. Tudom, hogy rengeteget veszekszünk mostanában, de ez leginkább az én hozzáállásom miatt van. Nekem kell változtatnom azon, hogy megváltozzon ez a helyzet. Így is lett. Amint elhittem, hogy elmondaná, ha Attila újra képbe lépne, egyre kevesebbet veszekedtünk. Én nem tettem semmit, amit titkolnom kellett volna és reméltem, hogy ő sem. 2 héttel később már tudtunk nyugodtan beszélgetni és nem csapta le egyikünk sem a telefont.
Zackkel ütöttük el az időnket, bár ha belegondolok egy idő után mindig talált magának egy „meghódítani való hölgyet”… Nem tudom, hogy lettünk barátok, de nagyon nem hasonlítunk, az biztos. Ha nem nézzük azt a tényt, hogy mindennap talál magának alvótársat, párkapcsolataiban viszonylag hűséges volt. Még egy ilyen ellentmondásos fazont, ki találni se lehetne. Szombaton is lenn voltunk a megszokott helyünkön, mikor Réka hívott. Elég zaklatottnak tűnt a hangja.

-          Szia. Ráérsz most?

-          Szia. Persze. Valami baj van?

-          Hát nem tudom még.

-          Harapófogóval kell kihúzzam belőled, hogy mi történt? – próbáltam kicsit kevésbé komolyra venni a figurát. Nem szerettem, amikor szomorú volt a hangja.

-          Nem, csak… - nagyot sóhajtott, amiből rögtön tudtam, hogy nagyobb a baj, mit sejtettem. Csak reméltem, hogy nem valami helyrehozhatatlan történmik.

-          Oké. Akkor nagy levegő, szedd össze a gondolataidat, én addig kimegyek az utcára.

-          Miért? Hol vagy? Mármint nem… Szóval azt akartam… Én csak…

-          Mondtam bármit is? A Zackkel jöttünk le, de ő éppen hódít. Szóval Timmel beszélgettem. Tehát mi történt?

-          Szóval meséltem, hogy ma együtt fogok ebédelni Gerivel. Erre megjelent Eszter. És addig csavarta a beszélgetést, míg el nem mondtuk Gerinek Ronit.

-          És hogy fogadta?

-          Kiakadt és most rám haragszik… De én nem azért csináltam, hogy bántsam. De tényleg. Én csak Roni miatt…

-          Hé, te most sírsz? Nem lehet akkora a baj. Majd holnap beszélsz vele…

-          A legjobbat még nem is mondtam. Roni felhívott és leüvöltötte a fejemet, hogy miért mondtam el Gerinek. Most komolyan még én vagyok most a rossz.

-          Mind le fogtok nyugodni egy kicsit és utána minden rendben lesz. Megbeszélitek és visszarázódunk.

-          Annyira hiányzol... – és sírt. Azt se tudom, hogy mikor hallottam sírni vagy egyáltalán hallottam-e.

-          Ne sírj! Én is fogok, ha nem hagyod abba… - hallottam a jellegzetes hangot, amikor felkuncog a telefon túl oldaláról. – Mit szólnál, ha a hosszú hétvégén elmennék hozzád?