45. Bizalom

Sziasztok! 


Ismételten megcsúszva, de itt a fejezet. Ezentúl nem ígérgetek semmit, hogy ekkor és ekkor lesz fejezet. Amint tudok úgyis hozom. Szóval csak legyetek türelemmel. Előre is köszönöm.
Ezt a fejezetet egy kedves barátomnak és olvasómnak, Csibimoonnak ajánlom, aki egész héten betegeskedett. Szóval legyen ez a gyógyszer számodra.


Egy kis zenét megint csak kaptok a fejezethez. Első sorban a szöveg lenne a lényeg és nem a 'honnan is van?' rész. 

Jó olvasást! 
Pusz: Breeco


Ui.: Beállításra került a pipás "értékelés". Örülnék, ha páran használnátok is. :D
***

„A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned!”

"Ami most kettőtökkel történik, az a rengeteg feszültség, amivel most szembe kell néznetek... nos, az maga az élet. És az élet akkor hozza a legfontosabb helyzeteket, amikor a legkevésbé számítasz rá. Minden kapcsolatban előfordulnak nehézségek és viták, és éppen erről van szó: hogy ti egy pár vagytok! De egy párkapcsolat nem működik az egymásba vetett bizalom nélkül."

***

Már egy hete vagyok itthon. Ronival mindennap találkoztam. Egyre könnyebben beszél arról, hogy mit érez, gondol a jelenlegi helyzetről. Ugyanakkor Gerivel kapcsolatosan hajthatatlan. Teljesen ki akarja  zárni az életéből. Nem akarja, hogy sajnálatból vagy szánalomból legyen mellette. Az meg sem fordult a fejében, hogy Geri „talán” szereti és pont azért lenne vele, hogy segítsen neki átvészelni ezt az időszakot. Valahol tudtam, hogy elkerülhetetlen a Gerivel való találkozás, főleg azért, mert Veszprémben elég sokat lehet látni engem mostanában. Így megelőzve a hirtelen találkozást, felhívtam, hogy elmenjünk ebédelni.

-          Hello London-girl! – lépett be az étteremben kissé csapzottan.

-          Hello! Két kérdés. Egyik: Miért hív mindenki London-girl-nek vagy valami hasonlónak? Kettő: Ki vagy te és hol az én régi Gerim, aki még fel tudott öltözni normálisan.

-          Hát az előbbi csak jött, az utóbbira egy kérdést tennék fel neked. Mi bajod velem? Én jól érzem így magam.

-          Most komolyan? Mackó-nadrág, meg agyon mosott póló??? Így érzed jól magad emberek között, a nyílt utcán?

-          Mi bajod a Garfieldos pólómmal? De most tényleg.

-          Imádom ezt a pólót, mikor otthon füvet nyírsz benne. Amúgy majd bemutatlak az egyik barátomnak.

-          Kinek? Azt hittem a mindenkit ismerek.

-          Régebben ismerted, csak újra egymásra kell találnotok. Borotvának hívják.

-          Oké, vettem. Értettem főnök! Legközelebbi találkozónkra megborotválkozom.

-          Szóval holnapra?

-          Holnapra? Na, várj! Mikor mész vissza?

-          Még nem tudom. Ez a jövő titka!

-          Ezt most, hogy érted? Én azt hiszem, lemaradtam, ott, hogy Adam visszament te pedig utána.

-          Igen… Ez így is volt, de vissza kellett jönnöm. – rossz felé ment nagyon ez a beszélgetés. – De nem is ez a lényeg, miért is vagy így összezuhanva?

-          Szép terelés! De átlátok rajtad. Nem annál kellene ilyennel próbálkoznod, aki régóta ismer. Szóval mi is volt az a halaszthatatlan dolog, ami miatt ennyire szaporán haza kellett repülnöd? – próbálta elviccelni a dolgokat, de cseppet sem volt ez olyan vicces, mint gondolta.

-          Van egy-két elintézetlen ügyem. De ez most nem lényeges. Holnap rendbe szedünk, aztán elmegyünk egyet bulizni, mint régen.

-          Réka, nem tudsz átverni. Mi a gond? És miért nem bízol meg bennem? Tudod, hogy elmondhatsz bármit. – tudtam, nagyon is. Leginkább ezt, hogy az „én kis titkomról” tudnia kellene. De nem tehettem. Így hazudtam.

-          Kicsit összekaptunk Adammel. – eddig még igaz is volt a mesém. – Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis távolság.

-          Szóval Adam miatt vagy feszült? Oké, tegyük fel, hogy elhiszem. Mit fogsz tenni az ellen, hogy ez megváltozzon?

-          Te mit tettél azért, hogy Ronival rendbe jöjjenek a dolgok?

-          Hé, hé, hé! Az előbb még rólad volt szó, nem? Térjünk csak vissza rád.

-          Tehát témát terelsz… Ha azt mondom, hogy már ma beszélek Adammel telefonon, megígéred, hogy te is teszel valami hasonlót Ronival? – elővettem a legszebb pillarebegtetésem.

-          Annyira nem szeretlek ilyenkor. Roni szakított velem, miért nekem kellene utána fussak?

-          Mert te vagy a pasi és mert ismerjük Ronit, makacs. Még nálam is makacsabb.

-          Oké, holnap felhívom. Na, de beszéljünk valami vidámabb dologról…

***

Ha már Gerinek megígértem felhívtam Adamet. Bár legbelül még nem éreztem készen magam erre a beszélgetésre. Nem is tudom, hogy miért vagyok egyszerre feszült, mérges és ideges. Nem mondta el, hogy találkozott a drága, kedves exével. Biztos vagyok benne, hogy rá fog kérdezni Attilára. És azt is tudom, hogy bár mennyire azt fogja állítani, hogy elhiszi, hogy nem találkoztunk, ott fog ülni a kis ördög a vállán, aki egyfolytában az ellenkezőjét fogja suggalni neki. Rögtön ott is vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél. Mennyire is bízunk egymásban? Remélhetőleg elég volt neki a múltkori kis vitánk a reptéren és nem fog titkolózni előttem. Ugyanakkor bármennyire is igazat mondok, nem feltétlenül fog hinni nekem. Csak meg kell győznöm. Mint ha nem is lenne ennél egyszerűbb dolgom…

-          Szia. Örülök, hogy hívtál. – szólt bele kissé elnyúzott hangon Adam.

-          Szia. Valami baj van? – hirtelen jelzett a fejemben egy kishang, és erős bűntudatot sugallt.

-          Nem, semmi gond. Csak féltem, hogy nem nagyon akarsz beszélni velem mostanában.

-          Lehet egy kissé túlreagáltam a dolgot. Csak azt hittem, egy ilyen jellegű dolgot elmondanál.

-          El kellett volna mondani, tudom. De messze vagy tőlem, és legalább azt a pár napot még együtt tölthettük, minden veszekedés és félreértés nélkül. – volt benne valami. Lehet, ha előbb mondja, még jobban kiakadok és talán nem ez lett volna a vége, annak a „beszélgetésnek”.

-          És mi jót csináltál mostanában?

-          Semmi extra. – ezt már hallottam és akkornem volt igaz a ’semmi extra’.

-          Ohh… múltkor is ezt mondtad… Bocsi, ez gonosz volt.

-          De jogos volt. Egyetemen voltam, aztán Zackkel lógtunk délután. Nagyjából ennyi, ami mostanában velem történik. És nálatok minden rendben van? Roni?

-          A helyzethez képest jól van. Bár nem nagyon beszél a jövőről. Ma találkoztam Gerivel.

-          Elmondtad neki Ronit?

-          Nem. Nem hiszem, hogy nekem kellene. Majd, ha Roni úgy érzi, hogy tudnia kell, megteszi ő. De azért kicsit ösztönözhetem őket a beszélgetésre.

-          Helyes. Geri biztosan ott állna Roni mellett bármi is történjen.

-          Hát igen, ez tuti. A baj csak az, hogy nem tud semmit.

-          Egyedül mentél be hozzá? – és lezdődik…

-          Igen. Ha pontos akarok lenni együtt mentünk be.

-          Kivel? Azt hittem…

-          Ronival. Nem kellett neki befeküdni vagy ilyesmi. Csak a kezelésekre kell járnia. Meg a vizsgálatokra. Amíg nem lesz rosszabbul, addig így lesz.

-          Azt hittem, bennt van a kórházban. És mit csinálsz, amikor nem Ronival vagy?

-          Voltam Anitáéknál. Meg öcsit vittem iskolába, délután segítettem a házijában. Annyi hülyeséget tanulnak már most…

-          Hát ez mindig így van… És hogy van Hanna?

-          Jól. Nő, mint a bolond gomba. Olyan kis cuki. Tiszta anyja… Marci legnagyobb bánatára.

-          És a keresztapja nem volt ott? – tudtam, hogy előbb-utóbb eljutunk ehhez a témához. Addig csavart-tekerte ezt a beszélgetést, míg végül rá tudott kérdezni.

-          Nem. Még nem találkoztam vele, mióta itthon vagyok. Ellenkező esetben már rég tudnál róla.

-          Jó, nem azért kérdeztem. – dehogynem. Azt a bizalmatlan hangnemet, amit ilyenkor fel tud venni… Hihetetlen. Szerintem nem is érzi, hogy mennyire megváltozik ilyenkor a hanglejtése.

-          Hát akkor? Merő kíváncsiságból érdeklődsz az iránt, hogy találkoztam-e titokban az exemmel? Ez egy kissé irónikus, nem? – lehet kissé ingerültebben válaszoltam, mint kellett volna. De megint ott tartunk, hogy ő nem csinált semmit, csak én nem értem meg, hogy mit akar.

-          Rendben, veszekedni akarsz? Mert jelenleg nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy kioktass arról, mit és hogyan kellene csináljak.

-          Nem erről beszélek. Itt az egész a bizalom kérdése. Nem hiszem, hogy eddig csak egy pillanatra is adtam volna okot arra, hogy ne higgy nekem. Tényleg elmondtam volna, ha Attila itt várna az ajtóban és egy romantikus vacsora közben esküdne nekem újra örök hűséget.

-          Oké, nekem ehhez nincs most hangulatom. Majd hívj fel, ha lehet veled normálisan beszélni. – és már le is rakta a telefont.

Szóval érezzem magam, megint én rosszul, mert megint csak nem tudtunk normálisan beszélgetni. Mióta itt vagyok ez megy. Felhív vagy én hívom őt, beszélünk 2 percet, aztán összekapunk valamin. Az egyikünk lecsapja, másnap pedig úgy csinálunk mintha mi sem történt volna. Nem ez a megoldás ezzel tisztában vagyok, de jelenleg nem éppen Adam a legkönnyebb eset, holott eddig nagyon is mellettem állt mindenben. Hát semmi sem tart örökké, nem?

***

Nagy nap a mai. Remélhetőleg, ha este beszélünk Adammel végre nem veszünk össze, Roni beszélt Gerivel, természetesen kihagyva az apró tényt, hogy beteg és talán elkezd hajlani arra, hogy leüljenek megbeszélni ezt a zagyvaságot, mi körülveszi őket. A nap fénypontja pedig, hogy mint jó keresztanya, a délután egy részét kettesben töltöm Hannával. Szóval energiától túlpörögve robbantam be a kis kertes ház ajtaján.
Ahogy beléptem megcsapott a tipikus baba-illat. Már most mindenhol apró holmik vannak, mi lesz, ha elkezd pakolni Marci kicsi hercegnője. Ez egy tipikus pasi dolog. Minden kislány apuci pici hercegnője, egészen addig míg először nem káromkodja el magát, vagy nem derül ki valami, ezzel a képpel teljesen ellentétes. A függöny lehull, apuci szíve megszakad, hogy elkezdett felnőni a kiskirálylány, de végül, mikor elengedi az oltár előtt a kezét, ráébred, hogy akármi is történjék, neki ő marad a kicsi lánya. Talán egy kissé előre ugrottam, de valljuk be, a legtöbb pasi ezen a véleményen van. Mi nők, ismerjük a hibáinkat és csak remélni tudjuk, hogy a lányunk nem követi majd el ugyanazokat. Hogy könnyen vesszük-e ezt az egészet? Kétlem. Csak máshogy közelítjük meg a dolgokat. Egy nőnek pont az lehet az erénye, amiben a férfi a gyengeségét látja.
Marci, mint egy lajhár jött elém. Kissé megtépázott külseje lassan megszokottá vált. Határozottan ő viseli legrosszabbul az éjszakai etetést és egyéb apró dolgokat, holott Anita mindent megcsinál. Bár ez lehet inkább hat rá pszichésen. Napközben dolgozik, aztán siet haza a családjához. Lehet, hogy egy kissé korán kellett nekik ezen a téren felnőniük.

-          Szia, felmentő sereg! – csillantak el a szemei, mikor meglátott.

-          Ilyen soknak látszom?

-          Nem, dehogy. Anita fenn van, éppen most próbálja elaltatni, manókát.

-          Akkor meglesem, hogy állnak.

Marci már pakolt is az autóba. Kihasználva a lehetőséget, hogy itthon töltök egy kicsit hosszabb időt, úgy érezték (kis rábeszéléssel), hogy ideje lenne egy kicsit elmenjenek valahova kettesben. Szóval ma estére kimenőt kaptak. Így irány a színház és utána egy vacsora.

-          Szia. Lassan indulnod kellene, ha időben ott akartok lenni.

-          Szia. De ha egyszer nem akar elaludni?!

-          Lehet, ha az anyukája nem lenne ideges, akkor menne neki. Tudod mit? Én most átveszem és elaltatom, te addig készülj össze.

-          Rendben. még azt se tudom, hogy mit vegyek fel. – tiszta ideg volt. Mármegint. Ilyenkor tűnt ki igazán, hogy mennyire nem volt még erre felkészülve.

Nem sok kellett és Hanna már elég mélyen aludt, ahhoz, hogy beletéve a kiságyba, magára tudjam hagyni. Anita morgolódását már a kis szobából kilépve is hallani lehetett. Mindig ez volt, ha nem tudott időben elkészülni. Vagy csak szimplán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt tervezte.

-          Bármit is veszel fel, Marcinak tetszeni fogsz benne. – próbáltam kicsit lelkesíteni az estével kapcsolatosan, de csak olaj volt az eddig csak parázsló tűzre.

-          Persze! Egészen addig, amíg nem látja meg rajtam a plusz kilókat, vagy nem kavar be az irodába az a szőke cafka.

-          Te tiszta hülye vagy! Valószínűleg elvett volna feleségül, ha bármilyen szőke cafka el tudná csavarni a fejét.

-          Ha nem lenne Hanna már rég nem lennénk együtt. Nézz rám! Rémes anya vagyok. Még elaltatni sem tudom a saját gyerekem. Hogyan akarok én így anya, feleség, barát és esetleg még dolgozó nő is lenni?!

-          Oké, már megint rád jött a hisztizhetnék. Figyelj rám! Először is: Marci még mindig ugyanúgy szeret, mint 5 éve, hacsak nem jobban. Kettő: az, hogy kivételesen Hanna nem aludt el a karjaidban, nem jelenti azt, hogy rossz anya lennél. Ez ma nem jött össze, de már vagy százszor végigcsináltad, szóval tényleg borzalmas lehetsz. És harmadjára: a munkán még bőven ráérsz gondolkozni. Addig míg Marcinak jó állása van és anyudék is segítenek nektek és legfőképp, amíg Hanna ilyen kis mini-manó, addig ne is gondolj rá. Utána meg lesz elég időd azon törni a fejed, hogyan hozd ezeket össze.

-          Tudod hányszor eszembe jutott, mikor közölted, hogy felelőtlenek vagyunk a baba miatt? Nincs olyan hét, hogy egyszer ne jutna eszembe.

-          Ne is gondolj arra! Nézz magadra. Csodás anya vagy! Nálad jobbat el se tudnék képzelni a keresztlányomnak! Szóval gyerünk kapd össze magad, mert ha nem sietsz én megyek el Marcival színházba.

-          Értettem főnök. Látod, veled se vagyok éppen a legkedvesebb. Itt vagy, a nyakadba varjuk a gyerekünket és akkor még ráadául itt nyavalygok neked. Annyira sajnálom.

-          Hagyd abba és állj neki öltözködni! Mert nem tudsz majd kiengesztelni.

Néha neked kell felnőtt módjára viselkedned, holott lélekben jóval gyerekesebbnek érzed magad. Ilyenkor összeszorítod minden izmod és csak arra koncentrálsz, ne lássanak át az erősnek tűnő maszkon, amit csak hirtelen felcsaptál. Az utóbbi időben teljesen ezt érzem. Mikor elengedhetném magam és lehetnék az egyszerű, kerge keresztanya, akkor mindig szüksége van rám egyikőjüknek, hogy ne adja fel és harcoljon azért, amit már eddig elért. Vagy Roninál. Legszívesebben fejjel mennék a falnak, hogy ilyen megtörténhetett a környezetemben, de a bizakodó, mindig optimista és a gondokat magába szivacsként elnyelő képpel kell türnöm, hogy minden csak sodrodjon mellettem, mert nem tudok mit tenni ellene. Néha jó lenne valakihez csak odabújni és szabadjára engedni mindazt, ami mélyen belül elraktározódik.