44. Öröm és bánat - mindig együtt...

Sziasztok! 


Megjöttem az új fejezettel. Örülök, hogy új olvasóval bővült a családias hangulatú olvasótáborom. :D Hello Csicserri Gurll! 
Próbálom ezentúl a két hetes frissítéses időszakot betartani. 
Ehhez a részhez egy kis zenei aláfestést is hoztam. 
Remélem élvezni fogjátok, ha nem is fejezetet, de legalább a zenét! :D :D
Jó olvasást! 

Vampire weekend - Giving up the gun

***

''Cenzúrázott szavakkal nézek a magasba.
Ordítom kegyetlenül, hogy nem bírom egyedül''

“'Egy kínai mondás szerint: "Akik igazán vonzódnak
egymáshoz, azokat ezer mérföld sem választhatja el.
Akik nem, azok akkor sem kerülnek össze,
ha a szomszédban élnek.”

''Szeretni foglak, akár táncolsz, akár énekelsz, olvasol,
terveket szősz vagy vitatkozol. Szeretni foglak,
légy bár fáradt vagy kötekedő, bátor vagy rémült,
jókedvű vagy morcos, félelmes vagy diadalittas.
Szeretni foglak, ha esik, ha fúj, akármiként változzék körülöttünk a világ.''

***

Egyik napról a másikra változott meg minden körülöttem. Nem rég még az volt a legnagyobb gondom, hogyan oldom a hazautazásom a keresztelőre és hogyan kellene kibéküljek a barátnőmmel, most azt kell tervezzem, mit tegyek annak érdekében, hogy túlélje az elkövetkező időszakot a távkapcsolatom. Hirtelen minden, amitől valaha is tartottam, amit mindig is el akartam kerülni, mint valami égi „ajándék” csak az ölembe pottyant. Egy percig sem kértem. Soha nem akartam, most mégis itt van. Tegnap óta Adam nyolcezer féleképpen próbált már megnyugtatni. Bár az első reakciója alapján megijedtem. Annyira fura volt. Mintha tapasztalatból beszélne. Mintha ismerni azt az érzést, mikor tehetetlenül ülsz és tudod, hogy te magad nem tudsz semmi tenni. Csak érzed, hogy ott kell lenned mellette, még ha ez is a legnehezebb feladat, amit át kell élned.
Másnap be kellett mennem az egyetemre, egyetlen megoldás jutott eszembe. Ha egy félévet kihagyok, attól még nem dől össze a világ. Majd a többit meg lesz időm kitalálni, amíg otthon vagyok. Egyébként sem érzem, már olyan közelinek ezt a kertépítészet dolgot. Alig léptem be az egyetem kapuján, már is ismerősökbe botlottam.

-          Hello elveszett magyar lányka!

-          Nem vagyok én olyan elveszett. De ti, határozottan jól néztek ki! Mi újság?

-          Ez a lökött, már megint el akar menni valahova hétvégén. Teljesen kiborít! Nincs egy nyugis hétvégém. – panaszkodott Sarah. Még mindig ugyanaz a boldogság tükröződött róluk, ami hónapokkal ezelőtt. Jó kis párost alkotnak.

-          Sarah! Hát azt ne mond, hogy nem élvezed a hétvégéket? – „háborodott” fel Lucas.

-          Oh, dehogynem, honey!

-          Szóval továbbra is tombolnak nálatok a hormonok!

-          Valahogy úgy! És mi újság felétek?

-          Attól függ honnan nézzük.

-          Nem rég összefutottam Adammel, akkor még minden rendben volt, legalábbis azt mondta. Történt azóta valami? – jött rögtön Sarah aggódó kérdése.

-          És mi lenne, ha ezt egy forró csoki mellett folytatnánk? Elég hideg van! Nem kellene megfázással kezdeni az új félévet.

-          De aranyos, hogy mindenre még erre is gondoltál. – tekintetek elhomályosodtak a leereszkedő rózsaszín ködtől. Nem értem, komolyan, nem értem. Láttam már több párt is, de ez a cukormázas szerelmi pillanat, valahogy mindig is távol állt tőlem. Annak ellenére, hogy romantikus alkat vagyok, nem hiszem, hogy át kell esni a paci túloldalára.

-          Na, jó mi lenne, ha elszakadnátok fél percre egymástól és megközelítenénk a kávézót?

-          Jól van, na. Te negatív bogyó!

-          Bogyó? Mióta vagyok bogyó?

-          Mondjuk úgy fél perce! – vágta rá azonnal Sarah.

Igyekeztem minél később rátérni Ronira és a terveimre, de nem lehetett túl sokáig halogatni, főleg nem mellettük.

-          Szóval elmondod végre mi baj, vagy úgy kell kihúzni belőled? – könyökölt elém Lucas és komolyan vizslatott barna szemeivel.

-          A baj csak az, hogy nem tudom, hogyan mondjam. Még én se fogtam fel teljesen a dolgokat.

-          Adam… Komolyan megfojtom. Tudtam, hogy valami rosszban sántikál. Főleg mikor láttam bemenni abba az étterembe. Annyira tudtam. Ott helyben kellett volna…

-          Nem Adamről van szó, Sarah. De ha már itt tartunk, milyen étteremről beszélsz?

-          Étterem? Jah, hogy az. Csak egy szimpla kis étterem volt. Ahova mindig járni szokott ebédelni az egyetemről. Tudod, ott kint.

-          Sarah, ne terelj! Mit tudsz, amit nem akarsz megosztani velem?

-          Semmi tényleg. Csak fura volt, hogy egyedül van. Te meg nem hogy a városban, de még csak az országban sem voltál. Szóval valami Fura volt, de semmi komoly tényleg. De akkor mi is a baj?

-          Gyanús vagy te nekem. Mintha lenne itt még valami, amit nem akarsz mondani.

-          Beszéljünk tényleg inkább a meglévő problémáról és ne arról, ami Sarah fejecskéjében él. – ha szemmel büntetni lehetne, most Sarah menekülne az biztos. Még én is megijedtem attól a pillantástól, amit Lucas villantott felé.

-          Roniról van szó. A barátnőm otthon. Beteg. Szóval most egy időre hazamegyek. Passziváltatok egy félévet, a többit meg majd meglátom.

-          Hű… Ez gyors volt. Mármint az, hogy eldöntötted. Nem rég még mindenen összevesztetek, most meg csak úgy hazamész miatta?

-          Igen, tudom, hogy ez így fura, de szüksége van rám. Most nem hagyhatom cserben.

-          És mi lesz Adammel? – Sarah rátapintott a lényegre…

-          Ez egy igen jó kérdés. Hát most megpróbáljuk a távkapcsolat csodás világát.

-          De az előző barátoddal nem ezért szakítottatok?

-          Sarah! Legalább most segíthetnél neki biztató gondoltatokkal.

-          Jól van, na. De ez tény. Szóval hogyan akarod most jól csinálni?

-          Nem tudom. És igazad van, mert Attilával tényleg ezért mentünk szét. Ráadásul vele egy országhatáron belül maradtunk. szóval nem tudom még, hogyan tovább….

-          Majd megoldjátok. Minden kapcsolat más. Mindenhol máshogy alakulhat.

Annyira igazuk volt. Ronival nem rég még mindenért martuk egymást. Nem tudtunk egy szobában sem meglenni hosszú távon, most pedig hazaköltözöm miatta. De nem ez a barátság lényege végülis? Minden veszekedés ellenére, a bajban kiállni a másik mellett. Tudom, hogy ő is megtenné értem. Tudom, hogy számíthatnék rá. Adam és a távkapcsolat… Hogy ebből hogyan jövők ki jól, még nem tudom. De dolgozom rajta.
***
Az utóbbi időben többször járok a különböző repterekre, mint boltba. Na jó, azért egy kicsit túlzás, de ma megint a reptéren üldögélek és talán életem legvitatottabb döntését hoztam meg. A legtöbben azt gondoltál, hogy felelőtlen vagyok, mikor Adam miatt Angliában maradtam. Sokan nem hitték, hogy eddig együtt leszünk. Még többen voltak, akik azt hitték, Roni és köztem megszakad majd minden kapocs a gimi után. Annyira különbözünk, hogy kívülről halálra ítélt barátságnak tűnhetett.

-          Réka? Minden rendben?  - Adam zökkentett ki gondolataimból.

-          Persze, csak kicsit elgondolkoztam.

-          Vettem észre. 5 perce beszélek már neked, de ezek szerint nem hallottad.

-          Nem. Ne haragudj. Kicsit nehezen megy mostanában a koncentráció.

-          Mikor jössz legközelebb vissza?

-          Nem tudom, de múltkor is mondtam már. Nem tudom még mi lesz. – kissé ingerültebben válaszoltam, mint kellett volna, de kezdett az idegeimre menni az állandó kérdéseivel, amikre századjára sem tudtam még a választ.

-          Próbálj meg megnyugodni. Ha Roni azt látja majd rajtad, hogy ideges vagy, nem fog neki jót tenni.

-          Nem Roni miatt vagyok jelenleg ideges. Nem értem, hogy miért nem érted meg, hogy azt sem tudom, mi lesz, holnap. Azt meg főleg nem, hogy mi lesz egy vagy két hét múlva. – hirtelen pattantam fel mellőle és kezdtem előtte fel-alá sétálni.

-          Oké. Vezesd le rajtam a feszültséget. Tudom, hogy nem nekem szól a haragod.

-          Komolyan az utóbbi időben úgy érzem magam melletted, mint egy kibeszélő show-ban, vagy egy pszichológus szobájában. Mi lenne, ha nem hagynál mindent rám! Ha kell veszekednél velem. Mert ezzel az őrületbe kergetsz. Úgy érzem felrobbanok, hogy mindent ilyen könnyen veszel. Én nem tudom… Csak…

-          Mit szeretnél? – állt fel ő a székről és elkezdett ösztönösen mutogatni. - Hogy most ordítsam le a fejed? Hogy hogyan lehetsz ekkora marha, hogy hazamész egy olyan ember miatt, aki elhordott mindennek, mert nem töltöttél vele több időt? Mert élted az életed. Ezt akarod? Vagy rendezzek már most féltékenységi jelentet, mert tudom, hogy Attila ott lesz a közeledben? Ott lesz melletted, mikor én nem tudlak majd átölelni. Vagy zártalak volna be a lakásba és nem engedtelek volna el? Mit akarsz?

-          Én nem tudom. Én…

-          Össze vagy zavarodva! Ki ne lenne?! Én csak próbálok segíteni. Próbálom megkönnyíteni neked amennyire lehet. De nekem is vannak érzéseim. Én se akarok tőled távolabb lenni 2 lépésnél. Hogy bármikor meg tudjam tenni ezt. – egy nagyobb lépéssel előttem termett, az állam alá nyúlva emelte meg a fejem és lágyan megcsókolt. – Vagy ha szükséged van rá, megtegyem ezt. – két erős férfikar karolt át a derekam. Úgy ölelt, mintha a világ minden bajától meg tudna ezzel védeni.

-          Ne haragudj. Én csak… Nem akarom ezt az egészet. Annyival egyszerűbb lenne, ha nem látom meg akkor. Ha nem megyek utána. Lehet még mindig csak a barátnőm lenne, akivel sikerült egy hülyeségen összekapni. Én… - amennyire eddig nem jött elő sírhatnékom, most minden egy adagban előjött.

-          Minden rendben lesz. Csak ne add fel! És ne hagyd Roninak sem. Mi meg majd megleszünk. Hé, nézz rám. Réka, ne sírj! – teljesen kész voltam. Annyi minden zakatolt a fejemben. És még ez a veszekedés is… 10 perc elteltével sikerült végre megnyugodnom. Öröm az ürömben, hogy gépem késett, így még egy kicsit tovább tudtam Adammel maradni. Hogy miért volt ez kevésbé örömteli dolog? Mert eszembe jutott valami, amit eddig az agyam legkisebb, legrejtettebb zugában őriztem.

-          Adam, miért voltál te egyedül abban az étteremben, ahová vacsizni szoktunk járni?

-          Tessék? – mintha meglepődött volna, hogy tudok róla. Elég fura volt a reakciója. Nem, nem szabad többet beleképzelned, mint ami történt!

-          Sarah látott bemenni múlt nap. Csak úgy véletlenül ejtette el. Bár mondjuk elég dühösnek tűnt.

-          Csak találkoztam valakivel. Semmi extra. – hirtelen engedett el. Idegesen túrt a hajába. Valami nagyon sántított itt…

-          Aham. Ha semmi extra, miért nem mondtad eddig?

-          Hát pont azért, mert semmi extra. Minden percről be kell számoljak, hogy mit csinálok? – emelte fel a hangját velem szemben. Nem rég még ő próbált nyugtatni, most meg ki van akadva. Nagyon nem tetszett ez nekem…

-          Nem ezt mondtam. Csak fura, hogy mennyire hevesen reagálsz egy állítólag ’semmi extra’ dolog miatt. Még a végén azt hiszem nő van a dologban. – nevettem fel keserűen. Ha csak sejtettem volna, hogy mennyire igazam van, még eszembe se jut ezzel viccelni. A következő pillanatban Adam roskadt le mellém, arcát kezeibe temetve. Azt hittem, a földön ülve, nem lehet lejjebb kerülni. De ahogy most ránézek, mintha legalább a 20 lépéssel alatta lennék.

-          Nem történt semmi. Tényleg. Egyszer csak felhívott. Azt mondta, csak le akarja zárni a dolgot, mert múltkor, olyan csúnyán váltunk el. Ezért nem is gondoltam, hogy akarhat valamit. Én még mindig hittem abban, hogy valahol él benne az a lány, akit régen a barátomként kedveltem. Aztán megint elkezdte a szokásos rizsát arról, hogy mennyire összeillettünk és, hogy mi ketten mennyire különbözünk. Csak nem akarom meglátni a dolgokat.

-          Találkoztál Violával? Anélkül, hogy bármit is szóltál volna róla? – elkeseredtem. Azt hittem, hogy ő már lezárta. Tudom, ez pont olyan, mint Attilával. De mi tényleg lezártuk. Tisztában vagyunk vele mindketten, hogy vége. Hogy ennyi volt, hogy nem lesz már közös jövőnk. De Viola más tészta. Nem tudtam elhinni, hogy nem mondta el.

-          Én el akartam mondani. De ez nem olyan egyszerű.

-          Mi nem egyszerű ebben? Felveszed a telefont a következő szöveggel: Réka, Viola hívott. Találkozni akar velem, hogy lezárjuk, ami köztünk volt. Majd felhívlak utána.

-          És te erre mit reagáltál volna?

-          Nem örültem volna, de legalább nem jön le úgy, mintha valami rosszban sántikálnál. Mintha direkt akarnád eltitkolni.

-          Igazad van. Tudom, egy idióta voltam.

-          Csak azt nem tudom, hogy ezek után, hogyan merjek elmenni haza és minden feltétel nélkül megbízni benned?

-          Nem ezt akartam. Tudod, hogy nem csalnálak meg soha. Megmondtam Violának is, hogy nem akarok vele többet találkozni. Kérlek, ne haragudj!

-          Azt hiszem, most jót fog tenni egy kis idő mindkettőnknek. – már éppen kezdett volna bele egy újabb sor bocsánatkérésnek és ígérettételnek, mikor bemondták a gépemet. – Majd hívlak, ha leszállt a gépem.

-          Rendben. Vigyázz magadra! Szeretlek! – nem sűrűn szokta mondani, de én még ritkábban. Talán ez lehetett volna a pillanat, amikor végre őszintén kimondom, de nem lett…

-          Tudom. Mennem kell. Szia. – adtam egy puszit az arcára, majd megfogtam a bőröndöm és elindultam a kapuk felé. Az az elindultam volna. Adam fél pillanat alatt előttem termett. Még meglepődni sem volt időm, már is lecsapott ajkaimra, mintha az utolsó erejével is engem akarna érezni. Mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megteheti.

-          Nem jelent nekem már semmit Viola. Én itt leszek, várok rád, amíg kell. Csak bízz bennem, kérlek.

-          Szeretlek. – jól tudok én is időzíteni, az biztos. A világ legnagyobb marháját keresitek? Itt vagyok, jelentkezem…