39. Új élet...

Sziasztok!

Újra itt vagyok és fejezetet is hoztam… Nem tudom, mikor tudok legközelebb jönni, de határozottan rajta vagyok. Az egyetem jelenleg egy kissé fontosabb helyet foglal el az életemben… Bocsi…

Kivételesen a rész előtt és után is van egy idézet. Hogy miért? Mert ha az utolsó előre belerakom, lelőttem volna a poént. Szóval senki se menjen előre… Csak szépen várjátok ki! (Gitka neked is szól!!)

És még egy kis zenei aláfestést is kaptok! Azt hiszem, egy kissé hiperkatív voltam. Bár nem a fejezet megírásával… :D
Kerültek fel új képek a szereplők közé, és ahogy már biztos észrevettétek új fejlécet is kapott a blog.Nincs más hátra, mint előre!

Várom a komikat és jó olvasást!

***

„A barátok olyanok, mint a lufik, ha egyszer elengeded őket, lehet hogy nem kapod már vissza egyiket sem… Úgyhogy próbálj meg vigyázni rájuk, hogy sose veszítsd el őket.”

http://www.youtube.com/watch?v=tGjAxmypt6Y

***

Régóta vártam ezt a percet, de most mégis nehezemre esik elhinni, hogy megtörténik. Minden amiben eddig biztos voltam, hirtelen nagyon ingatag lábakon áll. Hogy mire is gondolok pontosan? Két napja újra itthon vagyok. Magyarországon. De kivételesen nem egyedül jöttem. Adammel sikerült minden félre értésünket, nézeteltérésünk rendezni és már Viola sem tűnik annyira aktív ellenpólusnak. Beadtam a derekam és hozzáköltöztem. Nem tudom, hogyan és mikor sikerült rávennie, de összejött neki. Anyumékkal egész jól kijön, bár nem könnyítik meg a dolgát. Öcsém egyszerűen oda van érte. Főleg, hogy Marcinak egyre kevesebb ideje jutott az utóbbi időben rá és Zolikára. Így most Adam vette át a nyúzott „játszótárs” szerepét, még ha csak egy kis időre is.

És hát a legfontosabb kérdés: Miért is vagyunk itthon? Nem rég még az esküvő miatt voltunk lázban, most pedig itt van január és Anita bár melyik percben életet adhat leendő keresztfiamnak. Bár ez inkább csak Anita megérzése, mert még mindig nem tudjuk a baba nemét, csak Marci, de ő erőteljesen titkolja. És hogy miért ingott meg az eddig stabil lábakon álló meggyőződésem? Biztos voltam benne, hogy először karriert akarok építeni, megteremteni a megfelelő anyagi hátteret és csak utána vállalnék babát, de a várakozással eltelt napok és azt látni, hogy mekkora boldogsággal tölti el őket a gyerekszoba megmutatása, vagy egy-egy ultrahangos felvétel, teljesen más nézőpontba állította előttem a dolgot.

Január 20.

Itt ülünk a kórház egyik folyosóján. 20 perce telefonált Marci, hogy elindultak a kórházba. Nem maradt más, mint autóba ültünk és mi is igyekeztünk. Nem akart senki lemaradni egy ilyen fontos eseményről. De hiába… Anita lépegetett ki, hatalmas hassal az egyik szobából.

-          Bocsi. Mindenkitől. Téves riasztás. Még nem bújik ki senki…

-          Legközelebb csak akkor ülök autóba, ha ki kiabál, hogy „most rögtön jövök”! – tette hozzá szem forgatva Márton.

-          Hogy te mekkora egy tuskó vagy! Majd akkor bejövök egyedül. – Anita egyre nehezebben viselte mind a terhességet, mind Marci néha eléggé erőltetett poénjait. De szegény nem tehetett róla. Így próbálta leplezni idegességét. – Anyuékkal megyek haza.

-          De Ani, ne csináld! – mintha meg sem hallotta volna az említett, ment egyenesen a liftek felé.

-          Gyere te mamlasz! Majd megyek én veled!

-          Kösz Réka. Te legalább nem hagysz faképnél. Jut eszembe hol van Adam?

-          Otthon vigyáz a fiúkra. Nem akarták őket is behozni.

-          Egész jó arc. Bár ezt már Angliában is megállapítottam.

-          Az már elég régen volt…

-          Nekem mondod?! Azóta van egy pocaklakóm, meg egy házi sárkányom!

-          Hé, az unokahúgomról beszélsz! De azért van benne valami… - nem fértünk már be a liftbe népes családunk mellé, így a lépcsőn mentünk le. Mikor a parkolóba értük már csak Marci autója állt ott.

-          Szépen itt hagytak minket! Valószínűleg drága feleségem keze van a dologban… - elég elgyötört fejet vágott, már kezdtem megsajnálni.

-          Minden rendben van köztetek?

-          Persze, csak néha már kiakaszt. De ettől függetlenül nagyon szeretem és életem legjobb döntése volt, hogy elvettem feleségül. Csak néha tényleg már sok. Az utóbbi héten, minden nap voltunk a kórházban. Hétfőn vizsgálatra jöttünk, azóta vészriadók vannak… Már szabadságon vagyok egész héten, még sem volt egy nyugodt percünk se. És kezd egy kicsit sok lenni.

-          De ez nem lesz másképp a baba születése után sem.

-          Tudom, de az mégis más lesz. Nem tudom miért, de az más…

-          És ki lesz a keresztapa? Mert arra szüksége lesz…

-          Ígérd meg, hogy nem akadsz ki!

-          Miért akadnék? – bűnbánó tekintete rosszat sejtetett. – Mond már!

-          Hát Adammel nem tudjuk, hogy mi lesz még köztetek, ugye bár. Szóval arra gondoltunk Anitával, hogy olyan embert kérnénk fel melléd, aki közel áll hozzánk és tudjuk, hogy támogatna téged is meg a babát is, ha baj történne. Szóval Attilát kértük meg, hogy legyen a keresztapa.

-          Jól van. Megértettem. Nem akadtam ki. De most menjünk mert a végén még azért is kapunk, ha nem érünk haza.

Attila… Akárhogy is próbálom elkerülni, hogy még több köze legyen az életemhez, sehogy sem sikerül. Az utóbbi időben egészen barátinak mondható a viszonyunk, de ez mindenképpen több együtt töltött időt fog magával hozni. Megértem Anitáékat, hogy miért is választották őt, hiszen Ati és Marci nagyon is jó barátok, de biztosan kell majd egy kis idő, mire megszokom ezt a helyzetet.

Egy kisebb családi ház előtt parkoltunk le. Még október környékén kapták Anitáék karácsonyi ajándék gyanánt. A bejárati ajtón ott díszelgett a névtábla: Szabó Márton és Szabó Anita. Két napja láttam először a házat. Hogy miért nem karácsonykor? Idén kimaradt a nagy családi ünneplés. Szüleim meglepetésként kiutaztak hozzám Angliába és ott töltötték az ünnepet. Ábel élvezte talán a legjobban. Repülővel utazhatott, megnézhette a feldíszített Hyde Park-ot és az sem utolsó szempont, hogy akkor már jó ideje nem találkoztunk és így végre együtt lehettünk. Adammel is akkor találkoztak először. Kezdetben furán méregették egymást és bár hamar megtalálták a közös hangot, akadtak érdekes pillanatok. De fura módon életem egyik legjobb karácsonya volt ez. Persze az ajándékokat nem bírták ki, hogy ne küldjék el. Így én se maradhattam adós… Anyuéknak be kellett szerezni még egy táskát, hogy mindent el tudjanak vinni haza.

A délután folyamán minden a helyére került. Anita teljesen kikészült az újabb vészriasztás miatt. Marci viszont a sarkára állt és nem hagyta, hogy kis felesége elhagyja magát. 3 óra magasságában beállított Roni. Lassan két hónapja nem beszéltem vele rendesen. Nem mintha nem próbálkoztam volna. Nagyon is igyekeztem, de nem ment… Mintha nem is lenne kíváncsi arra, hogy mi lesz velünk. Bármikor hívtam őket, pár perc után, amikor a semmiről beszéltünk, már adta is tovább a telefont. Eszter szerint teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna, mióta eljár a csoporttársaival bulizni. Nem mintha ez zavarná őket, hiszen nincsenek összenőve, de Gerit is egyre inkább hanyagolja. Még ha csak mi lennénk azok, akikkel nem beszél, az egy dolog. Rá fognánk arra, hogy új barátai vannak, de hogy a pasit, akivel megküzdöttek azért, hogy együtt legyenek, ilyen szinten faképnél hagyja…

-          Sziasztok! Na még nem akar ki bújni? – fordult rögtön Anita felé.

-          Szia. Nem nagyon, de lassan csak lesz majd valami.

-          Nem kell elsietni semmit, mert a végén még megbánja. – mondta ezt Roni, egy hatalmas, gúnyos mosollyal az arcán nekem célozva.

-          Nem hiszem, hogy bármit is meg kellene bánnom.

-          Nem is rád gondoltam. – az iróniáért nem kellett a szomszédba menni.

-          Gerit hol hagytad? – Marci próbálta oldani a kialakult feszült hangulatot.

-          Nem tudom, merre jár. Reggel én elmentem Bettiékkel, azóta nem beszéltünk.

-          Akkor majd én felhívom, lehet átjönne. – Marci már hívta is az említettet.

-          Mit csináltatok Bettivel? – kérdezte Anita. Nekem valahogy nem volt kedvem beszélgetni vele. Nem ismertem rá. Ennek nem lesz jó vége, az tuti. Nagyon rossz előérzetem volt.

-          Jaj, csak a szokásos. Vásároltunk pasiknak, meg minden. Aztán beültünk a Segafredoba. Nagyon cuki pasi a pincér, muszáj volt.

-          És mit vettél Gerinek? – tört fel belőlem a kérdés.

-          Gerinek? Miért vettem volna Gerinek valamit?

-          Talán mert említetted, hogy a pasiknak? És jelenleg ő pasid, vagy nem jól tudom? – lehet, hogy nem voltam valami túl kedves, de milyen idióta kérdés már ez?

-          Nem tudom, mi a fene bajod van! Ha nem tudod elviselni, hogy együtt vagyok Gerivel, akkor nem kellett volna, annak idején, annyira összehozni vele.

-          Most velem van bajod, vagy Gerivel? Mert jelenleg inkább tűnik úgy, hogy Geri van a terhedre. – a kezdeti beszélgetés, átcsapott két személyes vitává.

-          Te ezt nagyon is jól tudod, Miss. Anglia! Azt se tudod, mi van itthon, nem hogy azt mit érzek, gondolok.

-          És vajon miért? Nem telefonálok és próbálok veled beszélgetni? Nem tudom, melyikünk az, aki sűrűbben hagyja ott a másikat? Miért nekem kellene mindig lépni azért, hogy jóban legyünk? Miért rám hárítod mindig a felelősséget?

-          Tényleg így gondolod? Mert ha igen nagyon tudlak sajnálni.

-          Elég! Hagyjátok abba! MARCI!!! Hozd a táskát! Ez most tényleg az! Menni kell! – hát jól tud időzíteni a kis lurkó, az biztos. Ha nem szándékozik most kibújni, lehet meg egymásnak is esünk. Szép hazatérés, nem?

Adam és én, átmentünk szólni a szülőknek. Roni meg Anitáékkal tartott. Adam egész oda úton próbált megnyugtatni. Annak ellenére, hogy Roninak mióta itthon vagyunk nem volt egy jó szava se hozzá, még mindig védte… Egyszerűen nem értettem, hova tűnt az a Roni, akit egész gimi alatt a legjobb barátomnak tartottam. Teljesen megváltozott.

Aztán a kórházban inkább kerültük egymást. Talán jobb is. Nem kellett volna most egy jelenet a szülőszoba előtt. Hát igen, szülőszoba… Nem adta magát egy könnyen a keresztgyerkőc. Közben Geri is csatlakozott hozzánk. Nem volt valami jó kedvében.

-          Sziasztok! Na, mi újság? Hallom összevesztetek? – jött oda hozzánk Geri.

-          Hello. Egy kicsit összekaptak. De majd rendezik, amint mindketten lenyugszanak. – állt fel Adam kezet fogni vele.

-          Nem hiszem, hogy most ez olyan hamar el fog jönni. Nem vagyok hajlandó, megint én bocsánatot kérni tőle először. Akárhányszor haza jövök mindig ez van…

-          Tudod, milyen. Minden rendbe jön majd!

-          Miért hiszel te még mindig ennyire abban, hogy minden rendbe lesz? Miért nem nyitod ki a szemed?

-          Mert szeretem. És tudom, hogy legbelül még mindig olyan, mint régen volt… És egyébként nyitott szemmel járok. – majd tovább lépett Marcihoz, hogy érdeklődjön Anita felől.

-          Mi lenne, ha haza mennék. – fordult egy óra múlva felém Adam. – Apud biztosan itt szeretne lenni. Én meg jól elvagyok a fiúkkal. Aztán majd sietsz haza hozzám…

-          Miért?

-          Mit miért?

-          Miért vagy ennyire kedves? Mindig el vagy otthon a fiúkkal és egy szavad sincs ellene…

-          Mert ha tudok segíteni és ezzel megkönnyebítem a dolgod, vagy a szüleidét, akkor miért ne tenném. – hát erre mit lehet mondani? Ez a pasi egy főnyeremény… És csak és kizárólag velem akar lenni. Kívánhatnék ennél többet? Egyenlőre azt hiszem, nem.

-          Köszönöm. Sietek haza. Amint van valami megyek, vagy hívlak, vagy valami hasonló.

-          Rendben. Bár nem neked, hanem a kishölgynek kell sietnie.

-          Honnan tudod, hogy kislány?

-          Csak tipp volt. Bocsi, lehet, hogy kissrác, igazad van. De most megyek. – egy hosszabb csók után, már ment is felváltani aput a gyerekfelügyelet alól.

Január 21.

Fél egy van. Anita már több, mint 8 órája van benn… De valószínűleg jobban néz ki, mint Marci. Az előbb jött ki, falfehéren. Még émelygett is. Aztán közölte velünk, hogy soha ne akarjunk szülni, mert elég borzasztó látvány… Hát kösz, ez így megnyugtató, meg minden…

Az idő múlásával a kistársaságunk is változott. Legelőször Roni és Geri mentek el. Mondván, hogy vacsora meghívásuk volt és nem mondhatják le. Aztán csatlakozott Eszter és Donát. Hihetetlen, hogy sokkal többet beszélek még Donáttal is, mint Ronival. Jó fél órát beszélgettünk, mikor Marci újabb felbukkanása kavarta fel a hangulatot. Ahogy peregtek a percek, úgy lett egyre idegesebb. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, amitől jobban érezné magát. Hogy minden rendben lesz? Ezt ő is nagyon jól tudta, Anita a legjobb emberek kezében van. Mondjam azt, hogy nyugodjon meg, az idegesség nem használ? Csak még inkább az lesz… Szóval inkább hoztam neki kávét, meg valami ehető dolgot, minthogy felesleges szavakkal mondjam el ezredjére azt, amit mindenhonnan hall.

1 óra magasságában megérkezett a leendő keresztapuci is. Csak munkaidő után tudott elindulni ezért ért ide ilyen későn…

-          Hello csajszi! Na mi újság? – ölelt meg jó szorosan, amit én is viszonoztam.

-          Szia. Semmi változás. Még mindig pocaklakóval állunk szemben…

-          Anita hogy van?

-          Minden oké vele. Csak fáradt már szegényem…

-          Nem csodálom. Bár lövésem sincs milyen a szülés, de nem lehet könnyű…

-          Hát nem… Bár nekem se sok a tapasztalatom… - mindkét barát úgy beszélgettünk. Nyoma sem volt semmilyen feszültségnek köztünk. Aminek én határozottan örültem. Nem hiányzott volna még egy vita vagy valami hasonló.

-          És ez majom hogy bírja? – bökött fejével a leendő apukára.

-          Nézz rá! Szerinted?

-          Azt hiszem, beszélek vele! Majd jövök vissza!

Mintha a drága bogárkám erre várt volna. Amint Attila és Marci megejtették a lélekerősítő beszélgetést és Marci visszament Anitához, a kis földlakó már elő is bújt… Marci annyira megkönnyebbült és örült, hogy sírva jött ki és alig tudta elmondani, hogy mi van a babával.

-          Marci! Szedd össze magad… Mi van? Hogy van a baba? És a lányom? – szegezte neki a kérdéseket Kriszta.

-          3,5 kg… 52 cm… és annyira szép… kicsit kék volt… De annyira szép… És én vágtam el a köldökzsinórt… És annyira szép….

-          Gratulálok apuka! Most már csak azt áruld le nekünk, hogy mi van a lába között! – lépett elő Attila és ölelte meg Marcit.

-          Jah, igen. Kislány. Gyönyörű szép kislány…

****

És akkor a beígért idézetek:

„Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit.”

„Szerelmünk beteljesedése pedig nem más, mint egy kisbaba. Ezt adja nekünk a szerelem. Amikor először a karodban tartod a kislányodat, döbbenten nézed és nem érted, hogy lehet ilyen kicsi, apró kis emberke. Érzed az apró kis szívdobbanásait és attól kezdve ő az, akit a legjobban szeretsz a világon. Megfogadod, hogy vigyázni fogsz rá, hogy mindig mellette leszel és mindig számíthat rád, ha baj van. Ha rosszat álmodik, ha összetörik a kedvenc játékát... vagy a szívét.”