40. Timewarp

Sziasztok!


Újra itt! Tudom, nagyon régen volt már, hogy utoljára fejezettel jöttem. Hozhatnám a szokásos mentségeket,, hogy nem volt időm, meg a hasonlók. Az igazság az, hogy a vizsgák után lusta voltam és fáradt. Aztán nem tudtam újra felvenni a fonalat. De hála kedves olvasóimnak, akik folyamatosan rágták a fülem, végre összejött. 
Kicsit eltérő lesz az eddigiekhez képest. A cím is erre utal. Egy kissé ugrálunk, ha nem érthető, hogy hol járunk időben, csak írjátok meg és valahogy pontosítok. :D
Hát akkor nincs más mint előre! Jó olvasást! 
A képeknél pedig megtaláljátok az új kis szereplőt szüleivel! 

***

''Ahogy nő benned a szeretet, úgy nő a szépség is.''

"Nézz rám, nem mondok semmit és te se kérdezz, csak azt akarom, hogy érezd, ez nem volna kaland, tegyük meg azt is, amit nem volna szabad."

"Csak nézz rám, mire vársz még? Gyere, támadj és szoríts a falhoz! Falj fel, idd a vérem és örökre láncolj magadhoz! Aztán meg nézz rám, közben égess el, újra és újra meg még egyszer, csak nézz rám, nem kell,  
hogy megszólalj, hadd áruljon el ugyanaz az egy sóhaj."


***

-          Siess már! A végén le fogjuk késni a repülőt.

-          Még van időnk bőven. Egyébként is Zack visz ki minket. 5 perc alatt kint vagyunk.

-          Most komolyan megnyugtattál. Nem csak lekéssük a gépet, de még autóbalesetünk is lesz.

-          Tudod, hogy csak vicceltem. – Két hónapja voltunk utoljára otthon, Hanna születése után csak másodszor. Nem sok időt töltöttünk otthon. De szerencsére jól időzítettünk. Hétvégére tervezik a keresztelőt. Csak nem hagyhatom ki, ha már én vagyok az egyik főszereplő.

-          Tudom. De inkább segíthetnél összecsukni a bőröndöket.

-          Már repülök is, parancsnok.

-          Mikorra jön Zack? – ahogy kimondtam már csengettek is. – Majd nyitom.

-          Szia cica! Azt hittem még időben jövök! Francba, nem voltam elég gyors.

-          Mégis miért akartál annyira korán érkezni, Zack? – fordultam utána, de már a nappaliban értem csak utol. Az utóbbi időszakban egyre kevesebbet láttuk. És mindez egy szőke lánynak volt köszönhető.

-          Hello! Na, mi van Kate hagyta, hogy elhagyd a házat? – lépett ki Adam is a nappaliba.

-          Nagyon vicces! Nem én lakom együtt egy házisárkánnyal?

-          Hé! Mióta vagyok én házisárkány?

-          Mióta Kate mindenhova elenged…

-          Titeket össze kellene kötni. Amilyen mókás hangulatotok van, de nem kellene lassan indulnunk?

-          Na erről beszélek! – Súgtak össze a hátam mögött. Zack annak ellenére, hogy minden hülyeségben benne volt, tudott nagyon is komoly lenni. Talán most megtalálta az a nőt, aki elbírja viselni és még rövid pórázon is tartja.

20    perccel később már a reptéren vártuk, hogy újra Magyarországon találjam magam.

***

A kezdeti nehézségek ellenére Attila és Adam nagyon is jól kijöttek egymással. Bár ez néha már inkább volt fura, mint kellemes meglepetés. Gyakran kerültem én vicceik középpontjába. Hanna miatt sok időt töltöttünk együtt, ezért is alakulhatott így. Talán nekem okozta Adam a legnagyobb meglepetést, milyen könnyen is vette Attila és a szüleim viszonyát. Lassan, mintha a fiúk lenne, úgy szerették. Aznap este sem akadt ki, mikor Hanna született és minden előjel nélkül Attilával állítottam be, aki még ráadásul ott is aludt. Másnap pedig ő is velünk tartott, mikor mentünk meglátogatni keresztlányunkat. Miért kellett nekem Londonba mennem és ott találni egy ilyen pasit? Nem féltékeny, megbízik bennem és szeret. Legalábbis határozottan ezt érzékelteti velem. Több szempontból is…

***

Adam szemszög

Egészen jól időzítettünk. Réka mintha megérezte volna, hogy mikor kell hazajönnie. Bár, amikor bejelentette, hogy szeretné, hogy vele menjek eléggé beparáztam.

-          Csak pár napról lenne szó.

-          Nem is tudom. Ez mégis csak egy családi, bensőséges pillanat. – próbálkoztam keresni a kibúvókat. De nem nagyon jött össze. Féltem a szüleitől és, hogy nem vagyok felkészülve az expasijávól való találkozásra. Oké, hogy ex meg minden, de mi van ha sokkal jobb pasi, mint én. Ha sokkal jobban össze illenek Rékával. Ha kevésbé tűnik ki a családjából, mint én. Mert hát valljuk be, nem illek éppen bele egy teljesen magyar családba.

-          Kérlek! Nem akarok egyedül menni. És lehet, hogy tovább is tarthat. Mi lenne akkor velünk? – és bevette a szempilla rebegtetést. Komolyan, a nők mindenre képesek, ha valamit el akarnak érni. És ez ellen nem tudtam mit tenni. Majd azon kaptam magam, hogy egy Budapestre tartó repülőn ülök…

***

Január 21.

Itt ülök Zircen, Ábel és Zolika társaságában. Anitát be kellett vinni a kórházba, és persze, hogy mindenki ott akart lenni. Amúgy is jól kijövök a kislurkókkal, miért ne maradhattam volna itt velük. Ábel… Hát halálos a kissrác. Ezerrel pörög, mindenre van magyarázata és még aranyos is. Főleg, mikor nem ér el valamit. Lábujjhegyre áll és úgy próbálja, közben annyira koncentrál, hogy még a nyelvét is kidugja. Az előbb lebuktam, hogy kinevetem miatta. Hát jól elpüfölt párnával. Pont, mint a nővére. Amikor koncentrál neki is előbukkan a nyelve. Csak az egészen más hatást ér el nálam… Fürdés után (amit nem tudom, hogyan, de minden baleset nélkül sikerült összehoznom)  Zolikával egy darabig eljátszottak, majd állításuk szerint az ájulás szélére értek az éhségtől. Produkálni azt tudják magukat. Két kis lökött…

-          És mit ennétek? – kaptam őket a hónom alá, majd a konyha felé vettem az irányt.

-          Pelyhet! Sok tejjel! – ez még tűrhetőnek hangzott, aztán jött Ábel ötlete.

-          Én inkább vajas-ketchupos-uborkás kenyeret ennék!

-          Azt nem emberi gyomornak találták ki. – még a gondolattól is felfordult a gyomrom.

-          Dehogy nem. Azt férfiak eszik! Nem puhány alakok!

-          Ezt vegyem kihívásnak? – néztem farkasszemet egy 9 évessel.

-          Persze! Zolika te még kicsi vagy ehhez! Adam vedd elő neki a pelyhet! – mint egy igazi parancsnok adta ki az utasításokat. De ennél a pontnál még nem tudtam, hogy mit vállalok. Megcsináltam kettőt egy gyerek fejéből kipattanó szendvicsből, majd leültem vele szembe…

-          Akkor háromra! Aki nem eszi meg az egészet, az a vesztes. – nagyon elszántnak tűnt. Újabb hasonlóság nővérével. – Egy… Kettő… Három…

Mi lesz, ha a szülei meg tudják? Nekem leszedik a fejem, ha gyomorrontást kap vagy valami hasonló. Réka egy életre megutál, nem jön vissza velem, lecsuknak kiskorú veszélyeztetése miatt… Egyre több hasonló gondolat ütötte meg a fejemet, egészen addig, amíg nem ért le bennem az első falat. Egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Azt hittem, hogy ennyi idő koromra már mindenen túl leszek. De ennyire borzasztót még soha nem ettem. Külön-külön lehet, hogy megállnák a helyüket, de így egybe… Ami viszont még jobban meglepett, Ábel reakciója volt. Mintha mindennap hasonló kajákat enne. Meg se kottyant neki. Már lassan a felénél járt, mikor én még mindig csak az első falaton voltam túl és küzdöttem a túlélésért.

-          Mondtam, hogy ezt csak férfiak tudják megenni! – nevetett 10 perccel később Ábel az arcomba, mikor nekem még mindig több, mint a fele megvolt. DE nem győzhet le egy 9 éves?! Kikérem magamnak. Minden lelkierőmet összeszedve, lenyomtam azt a förtelmet. Ábeltől egy fejbiccentést kaptam, ezzel jelezte, hogy tisztában van vele, hogy megcsináltam, de nem izgatja túlzottan. Egy holnapi folytatási ígéret után sikerült őket ágyba imádkoznom és már csak a konyha rendbe rakása várt rám. Mosogattam. Mit szépítsek a dolgokon? Be voltam még parázva. Annak ellenére, hogy a szülei nagyon is jófejek voltak és elég lazák, meg aranyosak, de azért még próbáltam bevágódni náluk. És mosogattam… Az még rendben, ha egyedül élek és megcsinálom, ha már nem akarom, hogy egy halom szennyes edény között keljen éljek, de máshol nem igazán szoktam. De mit meg nem tesz az ember, ha valamit szeretne elérni. Egyszer csak két kéz kulcsolódott előttem össze. Nem volt kérdéses ki az, mert már messziről elbuktatja a parfümjének illata.

-          Szia! Jól el voltatok a fiúkkal?

-          Szia! Persze, bár öcséd kikészít! – beraktam a tányért a csöpögetőbe és szembefordultam vele, hogy megkapjam, ami jár nekem.

-          Mit csinált már megint a kis ördögfióka?

-          Te ettél már vele „versenyből”?

-          Csak nem az a ketchupos undormány? – ahogy kimondta mosolyra húzódott a szája, ami a válaszomtól egyre nagyobb lett.

-          De… Borzasztó! Most komolyan kinevetsz?

-          Bocsi. Megetted? Mármint az egészet? Egy teljes szeletet?

-          Meg! Majdnem visszanézett, mint maci, ha meglátja árnyékát, de megettem!

-          Ó te jó ég! Tudod, hogy ezt te csináltad eddig egyedül végig?

-          Mármint? Ezt most nem értem!

-          Ez Ábel beavatási ceremóniája. Annak idején Gerivel, Marcival és Attilával is megcsináltatta. Neki könnyű dolga van, mert sűrűn eszik ilyen hülyeségeket.

-          Szóval hárman elbuktak előttem?

-          Igen.

-          Tehát átmentem egy beavatáson? – húztam egy kicsit közelebb magamhoz. – Akkor talán érdemlek egy kis jutalmat, nem?  - egyből felragyogtak a szemei. Úgy tapadtam szájára, mintha egy hónapja nem láttam volna, pedig nem rég szakadtunk el egymástól, mikor Anitát be kellett… Mintha áramütés ért volna. Lassan váltam el tőle, mire két csodálkozó pillantással találtam magam szemben.

-          Hogy van Anita? Megszületett már a pici?

-          Igen. Mindketten jól vannak. 3,5 kg, 52 cm. És nagyon aranyos. Egy kicsit megkuksolhattuk, mielőtt eljöttünk.

-          Akkor most végre megnyugodhatnak. Főleg Marci… Nagyon oda volt a srác!

-          Hát igen, de nem lesz mindennap apa az ember.

-          Kisfiú vagy kislány? És a neve?

-          Szabó Hanna. Már most imádom. Azokat a pici kezeit. Meg lábacskákat. – teljesen elvarázsolta a kis jövevény. Szinte ragyogott, ahogy beszélt róla. Oda volt érte. Teljesen. – Van valami még, amit eddig nem mondtam…

-          Majd megkeresem én. Kiismerem magam! – hát remek. Már csak ő hiányzott. – Hali! Attila vagyok. Te biztosan Adam. Örülök, hogy találkozunk végre. Nem mindennapi dolog, hogy valaki több országon keresztül találja meg magának a pasit, akiért mindent felad, igaz csajszi? Csak egy pohárért jöttem. Már megyek is. Csak folytassátok. – időm nem volt megszólalni. Ledarálta a mondandóját ez az önelégült majom. És mi a fenéért hívja csajszinak az én barátnőmet?

-          Ezt akartam elmondani. Attila itt fog aludni. – egyre jobb lesz. Nagyon nem volt szimpatikus nekem ez a pasi. Remélem nem akar túl sokáig maradni. – Anyuék hívták meg. Nem mondhattam, hogy nem akarom. Ne haragudj!

-          Semmi gond. Majd elleszünk. Annyira nem lehet vészes. – egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Ahogy besétált és eljátszotta, hogy mennyire itthon érzi magát. Még a hideg is kiráz az öntelt fejétől.

-          Gyere menjünk be a többiekhez. Anyuék is teljesen oda vannak már most Hannáért!

Remélem csak Hannáért és Attila kimarad az imádottak sorából. Eddig minden jól alakult, most nem kellene egy féltékenységi jelenettel elszúrnom mindent. Csak nyugi, Adam. Nem lesz itt semmi baj. Igyekeztem a legkevésbé dühös, sértett fejet vágni, ami valószínűleg össze is jött. Nem tűnt fel senkinek, hogy meg tudnám egy pillantásommal ölni.

-          És arra emlékeztek, amikor Ábel elbújt. Mindenhol kerestük, Réka meg egyszer csak elkezdett sírni, hogy miatta veszett el az öccse. – annyira élvezte történetét, még a térdét is csapkodta nevetés közben. Réka szülei is hasonlóan vidámak voltak. Hát remek! Esélyem nincs bekerülni Péterék „szívébe”.

-          Jó, de akkor már vagy 2 órája nem találtuk. Kétségbe estem! – huppant le a kanapéra és húzott magával engem is.

-          És hol találtátok meg? – próbáltam menteni a menthetőt, belefolyni a beszélgetésbe.

-          A szennyestartóban. – dőlt ki Attila nevetve. És ez így ment 1 órán keresztül. Nem mondom, hogy untam, mert élveztem. Minden apró részlet, ami Rékával volt kapcsolatos feldobott. Minden újonnan megszerzett morzsa, csak még inkább erősítik bennem a szeretetet, amit érzek iránta.

-          Na, jó szerintem mára elég lesz ennyi. Majd holnap folytatjuk. Adammel megyünk aludni. – és végre. Vége a mai kínszenvedésnek és egyben az Attila-shownak is. Már csak pár nap és minden visszatér a régi kerékvágásba. Fent aztán Réka elküldött fürdeni, addig megcsinálta az ágyat. Majd ment ő fürdeni. Csak feküdtem az ágyon és néztem újra és újra körbe a szobában. Mindenhol fényképek, apró tárgyak, amik egy-egy nyári kaland emlékei voltak. A képeken családjával, közülük is leginkább Anitával, és a lányokkal van. Roni még barnán szerepel két-három képen is, de ami feltűnő, hogy mennyire boldogok. Hogy mennyire élvezik az együtt töltött perceket. Hogy tudott mégis minden ennyire megváltozni. Ahogy tegnap beszélt Rékával… Nem ismertem rá! Az első nehézség számára, mióta itthon van. Aztán jött Attila. Én akartam a legkisebb gondot okozni számára. Meg tudom csinálni. Nem fogok féltékenykedni, megpróbálok kijönni Attilával. Meg kell tennem érte…

-          Azt hittem aludni fogsz, mire visszaérek! – bújt be mellém Réka.

-          Nem bírtam ki, hogy ne várjalak meg! – húztam közelebb magamhoz. Tényleg nem bírtam ki…

-          Annyira izgatott vagyok, hogy nem fogok tudni elaludni. Gondoltad volna, hogy az én kicsi unokahúgomnak ilyen gyönyörű lánya lehet. Hihetetlen…

-          Majd holnap bemegyünk együtt és végre én is megláthatom. – újabb puszi, de csak nem értem el, amit akartam.

-          És láttad volna Marcit! Már most teljesen oda meg vissza van érte. Nem tudom elhinni. Keresztanya leszek!

-          Ki lesz a keresztapa? Mert hát az is kell? Vagy elég már csak egy szülő? – jött ki belőlem az szerintem egyértelmű kérdés. Mire Réka lefagyott egy pillanatra. Magamban könyörögtem, hogy nehogy azt a nevet mondja, csak kérlek ne, ő legyen…

-          Attila. De Marci miatt, mert ők már régóta barátok és azt akarták, hogy… - és csak darálta és darálta a magyarázatát, holott gondolhattam volna rá. Nem is érintett meg annyira, mint számítottam rá.

-          Hé. Nyugi. Semmi gond. Megleszünk. De most be kell hajtanom jutalmamat. – lassan fölé gördültem és hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam férfias ösztönein, belőle pedig a halk sóhajok…