48. Ain't no mountain high enough...

Sziasztok!


Meghoztam a friss fejezetet. Hogy a következőt, mikorra tudom hozni, még előttem is rejtély. Elkezdődött a vizsgaidőszakom, szóval egy kissé sűrűbb a program. De igyekszem. :D
Egy kis zenét is csatolok hozzá. Remélem tetszeni fog. És ne felejtsétek el a képeket! :D
Jó olvasást! 
Pusz: Breeco

***


Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad.


Vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te.


Michael McDonald - Ain't no mountain high enough

***

Adam szemszög

Még szerencse, hogy egyetemre járok, így bármikor tudok utazni, anélkül, hogy szabdságot vagy bármi hasonlót kellene intéznem. A hosszú hétvége pedig nem is jöhetett volna jobbkor. Amint Rékát sikerült meggyőznöm, hogy nem kell kellemetlenül érezze magát az utazás miatt és, hogy nem fogja senki azt gondolni, hogy csak egy hisztis nőci, aki nem bírja ki a pasija nélkül, már foglaltam is a jegyet, hogy minél előbb odaérjek. Mióta együtt vagyunk, néha olyannak érzem magam, mint egy buta kiscsaj, aki egyfolytában lógna a szeretett személyen. Hát gyönyörű mondhatom… Teljesen elveszi az eszem. Pedig nem voltam mindig ilyen. Az tény, hogy mindig is könnyen estem szerelembe, de azok általában hamar el is múltak. Egyedül Viola volt, aki hosszabb időre egy helyben tartott. De határozottan ez eddig a leghosszabb kapcsolatom, amiben tényleg csak Ő van.

***

Nem rég mondta be a pilóta, hogy kapcsoljuk be öveinket. Három hete erre várok. Hogy végre megint lássam, ne csak a hangját halljam. Bár Zack azt mondta, idézem: „Haver, egy nő nem hiányozhat annyira, hogy több száz km-t utazz utána! Vagy csak bebuzultál!” Hát ezek szerint a saját nememhez vonzódom. Bár akkor nem értem, mit keresek itt és miért kúszik mosoly az arcomra, amikor meglátom a sapkájában, ahogy kémleli a tömeget. Nem vett észre először, de amint meglát ő is mosolygva siet elém. Megállok a hömpölygő tömegben és figyelem, ahogy egyre gyorsabban szedi a lábait. Ezt akarom még sokáig megőrizni. Ahogy felém közelít és látom rajta, azt a fura, megfoghatatlan dolgot, ami alapján elhiszem, hogy szeret. Elhiszem, hogy velem van, még ha ez annyira nem is egyértelmű az utóbbi időszakban. Pár lépésre lehet tőlem, amikor hirtelen megáll.

-          Szia. – köszön a mosolya mögül, majd lesüti pillantását. Nem értem, miért ez a távolság.

-          Szia. Két kérdés. Első: Mi a baj? Kettő: miért nem jössz közelebb?

-          Hát nem haragszol, hogy iderángattalak? – nézz fel rám a pillái alól, mintha szegyelné magát.

-          Viccelsz? Alig vártam, hogy alkalmam legyen rá, hogy idejöjjek.

-          Szóval örülsz neki, hogy összevesztem szinte mindenkivel, akivel csak lehet?

-          Tudod, hogy nem így értettem. De mindjárt visszafordulok, ha nem jössz ide. – néztem rá határozottan és kitártam a kezeimet, hogy tudja, hol szeretném tudni. Ahogy egy fél lépést előre tett, én máris a dereka után kaptam és nem kérve semmi engedélyt, tapadtam az oly régen ízlelt ajkakra. Biztos vagyok benne, hogy többen is furán méregettek minket, de nem érdekelt különösebben. Hiányzott és ezt tudatni akartam vele.

-          Örülök, hogy itt vagy! Hiányzott már a hús-vér valód!

-          Ajánlom is. Mertél volna mást mondani.

-          Na, szedjük össze a cuccod, még haza is kell érnünk. – szerettem, amikor ilyen vidámnak tűnt. Akármennyire is örült annak, hogy itt vagyok, azért a szomorúság ott csillogott a barna szemekben.

Én soha nem voltam az az előítéletes ember. Mindig is igyekeztem egyenrangúan tekinteni a gyengébbik nemre, de mindennek van határa. Hordjanak nadrágot, végezzenek ugyanolyan munkát, mint mi, bírálják el ugyanúgy őket, mint minket, de ami sok, az sokk! Ha azt mondom, hogy az állam a földet súrolta az enyhe kifejezés.

-          Te vezeted ezt?

-          Igen, de már ültél mellettem.

-          Igen, tudom. De ez egy nagy autó. Mármint… Oké, várj, összeszedem magam!

-          Ennyire sokkolt a dolog, hogy vezetek? – kuncogott rajtam, ahogy még mindig próbáltam megtalálni a hangom.

-          Nem az. Tudtam, hogy tudsz vezetni. De… Mi van azzal az autóval, amivel múltkor mentünk?

-          Két autónk van. Az egyik anyué, ez meg itt apué. Szükség volt rá, mert mindketten bejárnak Veszprémbe dolgozni. És nem ugyanakkor végeznek. Öcsém miatt a busz dolog, meg kizárt volt. De ma anyának kellett a kocsi. Szóval apa feláldozta magát…

-          Én azt értem, de hogy a fenébe érzed ezt itt biztonságosnak?

-          Mi lenne, ha megmutatnám, hogy nem is olyan ijesztő és végre elindulnánk? – ahogy közeledd lépett hozzá, egyre inkább éreztem a talaj és a két lábon maradás szükségességét. Nem félek én a női sofőrök mellett, anyum is vezet, de ez az autó hatalmasnak tűnik mellette. Képzelem, milyen arcot vághattam…

-          Nem az autótól félek, hanem ettől az aránytalan dologtól. Olyan kicsinek tűnsz mellette… - egy biztos a jó kedvét megalapoztam már. És az is biztos, hogy ennyire még egy autós úttól sem tartottam…

***

Kicsit több mint más fél óra múlva már boldogan és legfőképp megnyugodva szálltam ki a herendi ház kapuja előtt. Egészen jól vezet. Nő létére. Bár ezt neki azért nem mondanám meg, semmi pénzért. Mégis milyen férfi az, aki elismeri, ha egy nő jól vezet?

-          Hello Adam! Örülök, hogy ismét vendégül láthatunk. – jött elénk Péter, Réka apja, amint kipakoltunk az autóból.

-          Jó napot! Én is örülök. Hogy vannak? –na, igen. Ebben a ’találkozzunk-a-barátnőnk-szüleivel’ dologban soha nem volt otthon. Most, komolyan, mit beszéljek velük? Milyen jó, hogy ilyen lányt csináltak, legalább nem kell egyedül tengessem napjaimat? Vagy gratulálok, Ön megnyerte a ’Mindannyiunk Kedvenc Apja’ díjat, mert felnevelte nekem Őt! Hát persze, hogy maradjunk akkor inkább a sablon szövegnél.

-          Köszönöm kérdéset. Most már jól! Nem sűrűn szokta vezetni ezt a nagy dögöt, féltem, hogy nem, értek haza egyben.

-          Hát remek! Köszi a bizalmat, drága apukám! Egyébként örülök, hogy kezet fogtatok! Adam se nagyon hitt benne, hogy még ma hazaérünk. – húzta fel duzzogva az orrát.

-          Bocsi, de amikor megláttalak az autó mellett…

-          Hát igen, elég ijesztőek egymás mellett. De egészen jól kezeli a gépet.

-          Rékaaaaaaaaaaaa! Vigyázz elüt a gyors vonat! – száguldott ki a házból Ábel.

-          Ábel! Okosan! Mi lesz azzal, aki nem viselkedik? – kapta fel fiát Péter.

-          NE! Csak azt ne! – kiabált és kapálózott kétszázzal, de nem sikerült szabadulnia.

-          Ábel! Nézd mi van itt! – kapcsolódott be Réka is „játékba”. Bár még mindig nem értettem, hogy hova is akarnak kilyukadni. De vicces volt.

-          NE! Csak Maki-karmot ne! – „Maki-karom”? Most komolyan? Erről még el kell, hogy beszélgessek Rékával. Milyen fura dolgokat tud a kezével. Mármint nem úgy…

-          Elég lesz már! Ne bántsátok mindig szegény gyereket! – előbb megjelent egy piros babakocsi, majd Anita is előbukkant a bokrok takarásából. – Szépen megmutatjátok, hogy milyen lököttek vagytok, ha nincs Juci a közelben.

-          Ani! Megmentőm! Tolhatom Hannát egy kicsit? – futott a kocsihoz Ábel, amint az apja lerakta.

-          Az ajtóig. Neked nem kellene kabát vagy valami hasonló? – nézett a papucsban és pólóban szaladgáló unokaöccsére.

-          Nem. Így pont jó! – túrta is ki helyéről Anitát.

-          Peti, lehetett volna legalább neked annyi eszed, hogy nem engeded ki február végén ilyen lenge öltözetben.

-          Jól van, na! Le ne harapd a fejem. Átlépek a boltba, addig ne szedjétek szét a házat. – nyomott egy puszit Anita arcára és ott hagyott minket az udvaron.

-          Hát szia Adam! Örülök, hogy megint itt. – most rajtam volt a sor, hogy megöleljem.

-          Szia. Jó téged is látni. Egészen belejöttél ebbe az anya szerepbe.

-          Tudod, egy hónap elteltével, azt hiszem, kezdek belerázódni. – olyan széles mosoly terült el az arcán, amilyet még nem láttam tőle eddig…

-          Na, de menjünk beljebb, mielőtt Ábel még kicsomagolja a kiskirálylányt.

Anita ment előre, mi még gyorsan összeszedtük a holmimat, ami még nem került be a házba. Valahogy nagyobbra emlékeztem. Bár nem is olyan régen voltam. De nem a ház foglalkoztatott. Ahogy beléptem megcsapott a fahéj illat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljesen otthon érezzem magam. Annyira idilli volt minden. Ábel és Anita a nappaliban hámozták ki Hannát a rengeteg ruha alól, Réka a konyha felé vette az irányt és egy tányér almás pitével tért vissza. Én meg csak álltam ott és figyeltem, ahogy minden kocka a helyére kerül. Ez hiányzik az életemből, hogy olyan emberek vegyenek körül, mint Rékát. Itt az öccse, aki az a tipikusan huncut kis vacak. Egyszerre imádni való és egy kis ördög. Aztán Anita, aki bár fiatal kora ellenére, tökéletesen ellátja anyai feladatait. Nem is beszélve arról, hogy mennyire természetesen jön ez neki. Lehet észre sem vette a kinti kis jelenetnél, amikor letolta Pétert, hogy nem öltöztette fel Ábelt, de ott is előjött az a szerep, ami neki lett kitalálva. És ez az anyaság. Ott van még Rékának az apja. Aki mindent megtenne a gyerekeiért, fél perc alatt ki tudja őket zökkenteni az egyhangúságból, hogy még ha csak egy rövid időre is, de érezzék, milyen is gyereknek lenni. Hogy hogyan illik én a képben? Sehogy. Nem volt soha testvérem. A szüleim is, akár csak én egykék. Esélyem se volt rá, hogy unokatestvérem legyen. Az igazi anyámat meg inkább hagyjuk. Amilyen hirtelen felbukkant tavaly nyáron, olyan gyorsan el is tűnt… Nem mintha valaha is hiányoltam volna, de azért fura volt… Szüleimmel meg soha nem volt ez a meghitt hangulat, mint itt. Szeretem őket, de apa soha nem játszott így velem, anyu meg nem az a sütögetős ember, szóval ez kicsit most így mellbe vágott…

-          Nem jössz beljebb? Úgy állsz ott, mmintha valami baj lenne? – nézett rám Réka, amikor már vagy 5 perce csak néztem ki a fejemből.

-          Azt hiszem, kicsit elkalandoztam. Táskát hova rakhatom?

-          Egyenlőre rakd a szekrény mellé, majd felvisszük később az emeletre.

-          Milyen volt az utad, Adam? – mióta Hanna a kanapéra került, először nézett fel rám Anita.

-          Egészen kellemes. – húztam fel az orrom egy kicsit…

-          Hé, mi volt ez a fintor? – persze, hogy Réka egyből kiszúrta.

-          Beült mellém egy idősebb nő. Hát azt hittem, hogy nem érek ide…

-          Milyen fura. Ma már hányszor hitted azt, hogy nem érsz ide. – kelt fel a fotelból Réka, jelezve, hogy inkább az ölembe ülne, mint sem egymagában.

-          Nagyon kis gonosz vagy! Az az autó, akkor is nagy neked!

-          Csak nem a Navarrával mentél érte? – kerekedett ki Anita szeme.

-          De. Láttad volna az arcát, amikor meglátta. – próbálta utánozni az arckifejezésem, de inkább tűnt grimaszolásnak. Mindenesetre Anita és Ábel jót nevettek rajta.

-          El sem hiszem, hogy megint itt tartunk…

Hamar visszaért Péter, nem sokkal később Judit is megérkezett. Majd Marci is ideért. Ahogy egyre többen lettünk, úgy éreztem magam egyre jobban. Nem volt olyan érzésem, mintha kívülálló lennék. Múltkor, mikor mini-manó született, nem nagyon találtam a helyem, de most… Mintha már ezer éve velük lennék és nem csak most csöppentem volna be ebbe az új közegbe.

***

Másnap bementünk Veszprém belvárosába. Egy kis kávézó mellett sétáltunk el, amikor megpillantottuk Ronit és Gergőt. Kettesben üldögéltek egy asztalnál és láthatóan jól érezték magukat. Roniról leolvasható volt, hogy valami nincs rendben. Mindig pörögni szokott, tökéletes megjelenéssel, most ehelyett egy szürke lány üldögélt az asztalnál. Ha nem tudtam volna, hogy mi zajlik vele, megijesztett vollna a látványa. Szemei alatt sötét karikák, fakó sápadt bőr erősíti a beteg arcot. A megszokottnál is vékonyabb volt, már szinte rossz volt ránézni. Réka húzott volna tovább a hely elől, de nem hagytam magam. Az nem lehet, hogy amíg ezek ketten ott benn vígan üldögélnek, mintha mi sem történt volna, Réka folyamatosan emészti magát a dolgok miatt. Elindultam hát az ajtó felé…

-          Adam, ne csináld! Menjünk inkább tovább. – kérlelt Réka, amikor az ajtókilincs felé nyúltam.

-          És miért is haragszanak rád? Mert láthatólag köztük minden rendben van. Nem neked kellene a düh levezetőjüknek állni. Ez nem így működik. Ha gondolod, megvárhatsz itt, de én most bemegyek. – elengedtem a kezét és megindultam ismét befelé.

-          Sziasztok! Milyen jó látni titeket újra együtt!  Foglalt ez a hely? – ültem le melléjük, ami nem kis meglepettséget jelentett számukra.

-          Szia Adam. Mit keresel itt? – Roni ismét hozta a rideg formáját, amit már többször is sikerült kiérdemelnem, mióta Réka úgy döntött, hogy kinn marad velem.

-          Meglátogattam a barátnőmet, akit egy „barátnője” rángatott haza. – értette nagyon is célzásomat. Azt a fintort, amit vágott utána, nem lehet leírni.

-          Nem hiszem, hogy a megfelelő időpontot választottad. – vágott közbe Geri is. Mintha mi sem történt volna közte és Roni között. Ugyanúgy védte, mint annak idején. Nem tud, mit csinált a csaj vele, de jól csinálja…

-          És mikor is lenne jó neked? Amikor megharagszol a barátodra, aki végig melletted állt, csak mert nem mondott el valamit, ami nem is az ő dolga lett volna. Mert itt valami igazán nincs jól. Vagy lehet, hogy az én felfogásom rossz.

-          Nem hiszem, hogy ehhez bármi közöd is lenne. Ez csak ránk tartozik.

-          Oh, nagyon is sok közöm van hozzá. Mert nem ti látjátok az eredményét a hülyeségeteknek. Szóval nem mond azt, hogy nincs semmi közöm hozzá. – kezdett felmenni bennem a pumpa.

-          Nem értesz te semmit. Azért, mert ott élt veled, azt hiszed, hogy tudod, mikor és mit érez? Kérlek, nem vagytok együtt egy éve. Régebb óta ismerem, mint te. Akármit is teszel ezen, nem tudsz változtatni. – esett nekem Roni. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen letaglózott, amit mondott.

-          Igazad van, nem tud rajta változtatni. De ő legalább tesz azért, hogy legyen esélye megismerni és hagyja, hogy azt tegyem, ami nekem jó. – Réka egyik pillanatról a másikra termett mellettem. Észre sem vettem, mikor került oda. De nem csak engem lepett meg a megjelenése. – Gyere Adam, menjünk. Nem hiszem, hogy lenne itt bármi dolgunk is.

Láttam szemében a csalódást. Akárhogy is vesszük a legjobb barátai voltak éveken keresztül és egy ilyen hülyeség miatt; most egyik sem beszél vele. Ez olyan, mintha egyik napról a másikra Zack is hátat fordítana nekem. Lehet, hogy Roninak igaza volt. Soha nem fogom a Rékát úgy ismerni, mint ő. De abban biztos vagyok, hogy most szüksége van arra, hogy mellette legyek. Majd ráérek később elgondolkozni azon, hogy mire is akart célozni Roni azzal, hogy nem tudok ellene tenni…