42. Mindig történik valami...

Hello mindenkinek!


Újra itt vagyok. Tudom, hogy nagy szünetek vannak a fejezetek között, de időm se mindig van és mostanában nem is olyan egyszerűen megy az írás dolog. De ez lényegtelen. 
Remélem, hogy ez a fejezet után nem fogtok nagyon megutálni és számíthatok még rátok. 
Jó olvasást! 

***
“Egy gyermek élete olyan, mint egy papírlap, melyen minden arra járó nyomot hagy.”



"Talán az ember sosem veszi észre azokat, akik gondoskodnak róla, amíg hirtelen el nem tűnnek az életéből."

***

Mindenki egész nap pörgött a családban, hiszen ma jönnek haza a kórházból drága unokahúgomék. Marci már teljesen előkészítette a terepet a baba érkezésére. Anyuékkal a nappaliban ülve vártuk őket. A ház minden négyzetméteréből sugárzott, hogy ők laknak itt. Az egész vibrált a bohó, vidám színektől, ennek ellenére volt egy természetes kisugárzása a bútoroknak és a kiegészítőknek köszönhetően. Oh, és a kert… Mindenhol fák és bokrok. Mint egy kisebb dzsungel középen elrejtve egy pagodával. Zsongott az egész a fiúk nevetésétől. Alig, hogy megjöttünk, Adamet magukkal rángatva mentek hátra játszani. Nagyon megkedvelték őt, nem is nagyon csodálom.

Attila is teljesen fel volt pörögve. Amíg együtt voltunk soha nem gondoltam volna, hogy szereti a piciket. Öcsémmel el volt, játszott vele, de nem úgy tűnt, mintha el tudná maga mellett képzelni a gyerek zsivajt. Bezzeg most. Mint egy kisgyerek, aki csak arra várt, hogy egy ilyen mini-manó legyen a családjában. Mert azzal, hogy ő lesz a keresztapa, gyakorlatilag Hanna és Marciék lesznek a második családja.

-          Arra gondoltam, lehet, hogy rossz ötlet, szóval csak mond meg, ha te nem találod jónak, hogy vehetnénk valami nagyobb dolgot, közösen Hannácskának. Mert hát mi leszünk a keresztszülei. – huppant le egyszer csak mellém Attila. Mintha megérezte volna, hogy éppen róla gondolkozom.

-          Végül is csinálhatjuk úgy is. Majd holnap körbe nézünk Veszprémben. Persze, csak ha ráérsz.

-          Ha csak nem kell valami eget rengető dolgot csinálnom Hanna közelében, akkor ráérek.

-          Mióta lettél te ennyire gyerkőc párti?

-          Én mindig is szerettem őket, csak nem érzem magam elég érettnek ahhoz, hogy bemerjek vállalni egyet. Akárhogy is 22 éves vagyok. Még ráérek teljesen felnőni. Vagy nem így gondolod, csajszi?

-          Ne aggódj, még én is várok jó pár évet. Addig kiélem ilyen jellegű vágyaimat Hanna-mannán.

Kriszta egyre idegesebb volt. Előjött az aggódó anya énje. Anyuval együtt járkáltak a szobában.

-          Mi lenne, ha leülnétek? A végén még szőnyeget is vehetünk nekik. – jegyezte meg apu pár perc után.

-          Miért mi bajod a szőnyeggel? – anyu nem volt a helyzet magaslatán.

-          Judit lassan rosszabb leszel, mint a feleségem. Mi lenne, ha még ti lennétek rokonok. – Zolinak annál jobb kedve volt. Jót mulattak apuval az annál idegesebb feleségeiken.

-          Miért én nem aggódhatok Anita miatt? Gyakorlatilag együtt nőttek fel Rékával. De mi bajotok van a szőnyeggel?

-          Drága bátyám arra gondolt, hogy gyalogutat jártok már a szőnyegbe.

-          És ezt nem lehet ilyen így elmondani? Miért kell nektek férfiaknak ennyire érzéketlennek lennetek? – ez határozottan költői kérdés volt, ahogy befejezte a mondatot Kriszta, már el is hagyta a szobát.

Annak ellenére, hogy drága anyáinkban csak egyre nőtt a feszültség, mi igazán jól elvoltunk. Nem nagyon nyugtalanított minket a tény, hogy még nem értek haza. Fél órával később már ők is belátták, hogy nem volt alapja félelmüknek.

-          Azt hittem már soha nem értek haza. – lépett Anita elé Kriszta, ahogy kiszálltak az autóból.

-          Előbb is érhettünk volna, ha Marci nem 30-cal jön végig a városon.

-          Jól van. Ha gyorsan jövök, akkor meg az lett volna a baj.

-          Nem. Dehogy lett volna. Ne haragudj. Igazad van. Nem kell semmit sem elsietni. – bújt közel Anita férjéhez.

-          Végülis nem a gyerek miatt házasodtatok össze. Tényleg nem siettek el semmit eddig. – lépett ki Attila is a házból.

-          Oké, oké. De mi lenne, ha ezt nem a gyerek előtt beszélnénk meg. – fogta be Hanna füleit apukája.

Minden olyan idillinek tűnt. Mintha nem lenne semmi gond körülöttünk. A vihar előtti csendre emlékeztetett. Mikor minden mesésnek látszik és kezded elhinni, hogy semmi rossz nem történhet. Az egyik percben minden szép, békés, de később minden a feje tetejére áll…

*

Első nehézség: Adamnek korábban kellett visszamennie, mert az anyukája leesett a létráról és eltörte a kezét. Persze, hogy Adam azonnal ment is. Én is rohantam volna haza. Nem volt könnyes búcsú, mert 3 nappal később mentem volna utána.

Második nehézség: Anitának segítség kellett. Miért ne azt az embert küldjük, akinek semmi tapasztalata a baba témában? De mire való egy keresztanya? Amíg teheti segíti a lurkó kis popeszát tisztába tenni, megeteti, megengedi, hogy pisiben és felbüfögött tejben ússzon, hátha majd később eszébe jut annak a gyereknek, hogy nem csak az anyja nyalta ki az alsó fertályát.

Harmadik nehézség: Miután este alig várod, hogy ágyba kerülhess, mert a segélykérő, vagy csak szimplán érdeklődő, cseverésző telefonok mellett, végre nem csak segíteni lenne időd, hanem pihenni, mint azt tervezted, megjelenik a volt barátod, hogy meggyőzzön, a barátság milyen jó dolog lenne, már tényleg nem vágysz másra, mint hogy legalább álmodj valami szépet. Ami a fáradtság és a zsúfolt nap után, természetesen, nem következik be…

Negyedik és mindnél nagyobb nehézség: RONI.

Eddig mindenről könnyű volt írnom. Minden apró eseményről, ami velem történt. Részletesen leírva az emlékeimet, a képeket, a párbeszédeket, amik a fejembe megmaradtak, de ez most mégis más. Mindennél jobban emlékszem arra a délutánra. Minden egyes pillanatra, onnantól kezdve, hogy megláttuk a elmenni az bolt előtt.

Éppen Attilával nézegettünk mindenféle babaholmit, amikor Roni sietett el a kirakat túl oldalán. Láttam, hogy ő volt az, de nem tudtam elhinni. Szokták mondani az emberek, hogy rossz ránézni valakire. Hát ez most teljesen igaz volt. Két hete láttam utoljára, de most mintha önmaga árnyéka lenne. Nem értettem semmit.

-          Attila, megveszed ezeket, nekem el kell intéznem valamit. Aniéknél találkozunk.

-          Persze, menj csak.

Amint kiléptem az üzletből, elindultam Roni után. Gondolom felismerte az autót és most igyekszik eltűnni, ahogy ezt mostanában teszi. Mióta szakítottak Gerivel, nem beszéltek. Eszter is próbálta, neki sem válaszolt a hívására. Nem rég hazaköltözött a szüleihez Zircre. Teljesen megszakította a régi barátaival a kapcsolatot. Ha nem lett volna az a piros lámpa, amit más esetben a pokolba kívánok, akkor tuti, nem érem utol.

-          Szia Roni. Még mindig gyors vagy! Mi van veled mostanában? – mire befejeztem pont elé értem. Megdöbbentem. A mindig vidám és mosolygós barátnőm már csak árnyéka volt önmagának. Beesett az arca, karikák voltak a szeme alatt, a minimális smink is hiányzott, ami nélkül nem nagyon szokta elhagyni még a szobáját sem.

-          Szia. Oh, igen. Gyerünk, jegyezd meg. Szarul nézek ki. Mire én, közlöm, majd, hogy te nem. Még mindig jól nézel ki. Szóval ezt is le tudtuk, én megyek is. – a lámpa zöldre váltott, Roni kikerülve engem, ott hagyott. Teljesen lefagytam a látványától. Egyáltalán nem értettem semmit.

-          Roni várj. Tényleg nem festesz a legjobban, de nem ezt akartam mondani. – indultam ismét utána és próbáltam menteni, amit még lehet.

-          Rendben, akkor mit akarsz? Jah, igen. Hirtelen érdekelni kezdett, hogy mi történik velem? Vagy azzal jössz majd, hogy mi a fene történt velem? Hidd el, ez az amihez a legkevésbé sincs most kedvem.

-          Oké. Akkor mit szeretnél? Itt vagyok és próbálom helyre hozni, amit elszúrtam Anglia miatt. De nem tudom megcsinálni, ha te nem segítesz benne. Nem vagyok elég egyedül ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön kettőnk között.

-          Mit akarsz hallani? Azt, hogy én is tehetek róla, hogy megromlott a barátságunk. Hogy én tehetek arról is, hogy Geri most már biztosan talált magának egy másik lányt, akivel végre boldog lehet majd? Hogy én szúrtam el, mindent magam körül és mire észbe kaptam már csak képmutató, haszonleső emberek vettek körül? Ezt akar hallani? Hát megvolt. Remélem most már boldog vagy és hagysz végre továbbmenni. – ahogy befejezte a monológját szépen lassan gördültek végig az arcán a könnycseppek. Összezavarodtam. Még mindig darabokban volt a valóság fejemben és nem tudtam összeilleszteni a darabokat. De egy valamit tudtam. Ismertem annyira Ronit, hogy tudjam, hogy szüksége van most rám. Akármennyire is haragszom, félre kell tennem az érzéseimet. Gyors lépéssel átszeltem a kötünk lévő távolságot és amennyire csak tudtam, olyan szorosan öleltem magamhoz.

Pont olyan erősnek akart látszani, mint mindig. Ugyanúgy igyekezett fenntartani a maszkot, amit maga kreált, mint eddig bármikor. De nem sokáig ment neki. Hamarabb feladta, mint sejtettem. Hirtelen kezdett el zokogni és majdnem ugyanilyen gyorsan rogytak össze a lábai is. Alig tudtam megtartani.

-          Roni, kérlek, nyugodj meg. Nincs semmi baj. Beszéljük meg. Beülünk egy kávéra.

-          Miért kell neked mindig ilyen kedvesnek lenned? Miért nem utálsz engem? Annyira gonosz voltam és olyan rohadtul nem volt igazam. Olyan sok hülyeséget vágtam a fejedhez, most miért érdekel mégis, hogy mi van velem?

-          Talán, mert a legjobb barátok mindig ott vannak, ha szükség van rájuk? Akármit is teszel, mindig te maradsz a legjobb barátom. A fejemhez vághatod az életem során elkövetett összes hibát, de ebből is csak az fog látszani, hogy mennyi mindent tudunk egymásról.

-          Nem messze van egy cukrászda, menjünk oda. Szükségem van egy sütire.

10 percre lehetett a cukrászda, mégis óráknak tűnt, mire odaértünk. Egész idő alatt nem szóltunk semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Annyi mindenről kellene beszélnünk, mégis nehéz elkezdeni. Egy eldugott kis sarokba ültünk le, semmi céltudatosság nem volt bennünk, csak sodródtunk a pillanattal. Bár később beigazolódott, jobb helyet nem is választhattunk volna.

-          Ez a beszélgetés után sok minden meg fog változni. De nem akarom, hogy más szemmel nézz rám, mint Anglia előtt. Én… Én szeretnék az az ember maradni a szemedben. Ígérd meg, hogy ugyanúgy fogsz velem bánni és nem fordulsz el tőlem. – kezdte az egész beszélgetést Roni. Bevallom, nagyon is megijesztett, de nem volt más tenni, túl kellett ezen esnünk. Nem volt már mit halasztani ezen.

-          Rendben, megígérem. De kérlek légy őszinte. Mert nem az érdekel, hogy mit szeretnél, hogy lássunk, hanem tényleg az, amit valójában gondolsz. Még ha rossz is lesz…

-          Féltékeny voltam rád. Rohadtul. Meg tudtam volna őrülni. Meg van mindened. Egy szerető család, egy pasi, csodás unokatestvérek, barátok, akikre mindig számíthatsz, sajnos ebbe nem éppen tartozom bele én, és akkor még Angliába is kijutsz. Anglia… Mindig is el akartam ott tölteni pár hetet. És mi van nekem? Család meg van, nem panaszkodhatom. Gerivel fogjuk rá, hogy megvoltunk. És a többi? Semmim sincs. Semmit nem értem el, azok a dolgok közül, amiket elterveztem. Soha nem fogok múzeumba dolgozni. Soha nem fogok ösztöndíjjal külföldre menni tanulni. Semmim nincs amire büszke lehetek.

-          Ez nem igaz, te is tudod. Ott van…

-          Csak hallgass végig. Most… Csak hallgass végig. – mélyen nézett a szemembe és várta az „engedélyem”. – annyira hülyén viselkedtem veled. És nem volt igazam. Annyira nem volt. Amikor meg tudtam, hogy mi a helyzet, kétségbeestem. Nem voltál itt és nem tudtam mit csináljak. Annyira szükségem lett volna rád. Aztán téged hibáztattalak érte. Haragudtam rád, azt hittem így majd könnyebb lesz elfogadnom. És aztán hazajöttél, mert megszületett Hanna. És annyira boldogok voltatok Adammel és még jobban haragudtam. Aztán szakítottunk Gerivel és másfél hete nem beszéltem Eszterrel sem és kezd minden összeomlani. Nem fogom egyedül bírni. Most meg itt sírok. Annyira hülye vagyok. De nem akarhatom, hogy maradj itthon, mert neked már ott van az életed Adam mellett, meg a suli. Meg az új barátaid. Szóval abba is hagyom. Gondolom úgy is van jobb dolgod, mint engem hallgatni.

-          Ne mond ezt. Tudod, hogy mindig lesz rád időm. És ha tényleg szükséges, hogy itthon maradjak veled, akkor megteszem. Te mindig ott voltál velem és ha Adam tényleg szeret, akkor megérti, ha egy kicsit tovább maradok. Szóval ki vele, mi a baj? Olyan rossz nem lehet… - bátorító mosoly kíséretében meg fogtam a kezét és igyekeztem minél összeszedettebbnek látszódni. Reméltem, hogy legalább ő elhiszi. Aztán jött az, amire nem számítottam. Nem gondoltam, hogy a végén kerülhetek olyan lelki állapotba, hogy még neki kell majd lelket öntenie belém. A sokkolt a tény, a felismerés. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. Nem tudtam felfogni. Egyszerre voltam dühös, csalódott és riadt. Dühös voltam, mert nem voltam itt, amikor kellettem. Csalódott, hogy nem vettem észre semmit sem rajta. És riadt, mert féltem, mint eddig még soha…